Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Már csak az a tünde maradt, aki térdét markolászva a földön fetrengett.

Magrat finomkodva átlépett egy másik testén, pár pillanatra eltűnt a fegyvertárban, majd egy csatabárddal jött vissza.

A tünde abbahagyta a vonaglást, s teljes figyelmével a lányra összpontosított.

— Nos — közölte vele Magrat társalgási hangnemben —, nem foglak áltatni az életben maradási esélyeidet illetően, mert olyanok nincsenek. Fel szeretnék tenni pár kérdést. De mindenekelőtt gondoskodom arról, hogy odafigyelj rám.

A tünde számított a támadásra, úgyhogy sikerült elgurulnia a köveket szilánkokra törő csatabárd elől.

— Kisasszony? — szólalt meg Soma bátortalanul, amikor Magrat megint felemelte a csatabárdot.

— Igen?

— Id'sanyám azt mondja, nem éreznek fájdalmat, kisasszony.

— Nem? De biztos megvan a módja, hogy kellemetlenséget okozzon nekik az ember.

Ezzel leengedte a szekercét.

— Persze, itt vannak a páncélok — gondolkozott el hangosan. — Ezt itt beöltöztethetjük páncélba. Mit szólsz hozzá?

— Ne!

A tünde megpróbált elkúszni előlük.

— Miért ne? — kérdezte Magrat. — Jobb, mintha fejszével támadnék rád, nem?

— Nem!

— Miért nem?

— Az olyan, mintha élve eltemetnének — sziszegte a tünde. — Szemek nélkül, fülek nélkül, száj nélkül.

— Akkor sodronyingbe — mutatkozott kompromisszumkésznek Magrat.

— Ne!

— Hol van a király? Hol vannak a többiek?

— Nem mondom meg!

— Rendben.

Magrat ismét eltűnt a fegyvertárban, majd egy teljes páncélzatot rángatva maga után visszatért.

A tünde megpróbálta elvonszolni magát.

— Soha nem fogja tudni feladni rá — figyelmeztette a fekvő Soma. — A karjára nem fogja tudni felhúzni…

Magrat felkapta a csatabárdot.

— Jaj, ne — tiltakozott Soma. — Kisasszony!

— Soha nem fogja visszakapni őt — szólalt meg a tünde. — Már a Királynőé.

— Azt majd meglátjuk — válaszolta neki Magrat. — Jól van, Soma. Mit csináljunk vele?

Végül bevonszolták a fegyvertár melletti raktárszobába, és az ablakrácshoz béklyózták. Amikor a jövendő királyné rávágta az ajtót, a tünde még mindig nyöszörgött a vas érintésétől.

Soma megpróbált tisztes távolságban maradni a lánytól. Leginkább a mosolya aggasztotta.

— És most lássuk a karodat — mondta Magrat.

— Én jól vagyok — válaszolta Soma —, de a konyhában leszúrták Rubinát.

— Őt hallottam sikoltozni?

— Huhh! Részben. Huhh! — A fiú megbűvölten bámulta a halott tündéket, akiken Magrat átlépett.

— Maga ölte meg őket — mondta.

— Rosszul tettem volna?

— Izé. Nem — felelte Soma óvatosan. — Nem, igazán nagyon… jól tette.

— És van egy az aknában is — tájékoztatta Magrat. — Tudod… az aknában. Milyen nap van ma?

— Kedd.

— És te melyik nap szoktad kiüríteni…?

— Szerdánként. De a múlt szerda kimaradt, mert…

— Akkor valószínűleg nem kell aggódnunk miatta. Vannak még többen is?

— Én… nem hiszem. Huhh! Királyné kisasszony?

— Igen, Soma?

— Lenne szíves letenni azt a csatabárdot? Jobban érezném magam, ha letenné azt a csatabárdot. A csatabárdot, királyné kisasszony. Amit lóbál. Bármelyik pillanatban elsülhet.

— Milyen csatabárdot?

— Hát azt, a kezében.

— Ja, hogy ezt a csatabárdot. — Úgy tűnt, Magrat csak ekkor vette észre. — A karod nagyon csúnyán néz ki. Menjünk le a konyhába, és sínbe rakom. És az ujjaid se festenek túl rózsásan. Megölték Rubinát?

— Nem tudom. És azt sem tudom, miért bántották. Úgy értem, ő segített nekik.

— Igen. Várj egy pillanatot! — Magrat megint beleveszett a fegyvertár sötétjébe, és ezúttal egy zsákkal tért vissza. — Gyerünk. Csöves!

A macska alamuszi tekintetet vetett rá, és abbahagyta a mosakodást.

— Tudod, mi az érdekes Lancre-ben? — kérdezte Magrat, miközben a lépcsőn oldalogtak lefelé.

— Micsoda, kisasszony?

— Soha nem dobunk ki semmit. És tudod, mi még?

— Nem, kisasszony.

— Megfesthették volna őt életében is, persze. Már úgy értem, akkoriban nem nagyon készítettek portrékat. De a páncélja … hű! Csak rá kellett nézniük. És tudod, mit?

Soma hirtelen félni kezdett. Korábban is volt rá példa, hogy megijedt valamitől, de az azonnali, fizikai reakció volt. Viszont Magrattól, ebben az állapotában, jobban rettegett, mint a tündéktől. Olyan volt, mintha egy birka támadt volna rá.

— Nem, kisasszony — válaszolta.

— Senki nem beszélt nekem róla. Az ember azt hinné, csak hímzésről szól, meg hosszú ruhákról.

— Micsoda, kisasszony?

Magrat kifejezően meglóbálta a karját.

— Ez az egész!

— Kisasszony! — vinnyogta Soma térdmagasságból.

Magrat lenézett.

— Mi van?

— Kérem, tegye le azt a csatabárdot!

— Ó! Elnézést.

Hodgesááá az éjszakáit a solymászathoz épített kis kunyhóban töltötte. Ő is kapott meghívót az esküvőre, de Jane úrhölgy, az ősöreg, rosszindulatú északi vadászsólyom kikapta a kezéből és megette, mert összetévesztette az ujjával. Úgyhogy elvégezte a szokásos esti szertartásait, lemosta a sebeit, elköltötte száraz kenyérből és öreg sajtból álló vacsoráját, és korán lefeküdt, hogy csendben vérezgessen a gyertyafényben a Csőrök és karmok egy példánya felett.

Amikor meghallott valamit a solymászatból, megfogta a gyertyát és kibattyogott. Egy tünde nézegette a madarakat. A karján Jane úrhölgy ült.

Brooks úrhoz hasonlóan Hodgesááát sem érdekelték túlságosan a hobbijához nem kapcsolódó események. Tisztában volt azzal, hogy rengeteg látogató érkezett a kastélyba, és bárkiről, aki a madarait nézegette, úgy vélte, csak rokon lélek lehet.

— Ez a legjobb madaram — közölte látogatójával büszkén. — Már majdnem sikerült beidomítanom. Nagyon ügyes. Én tanítgatom. Igen intelligens. Már tizenegy parancsszót ismer.

A tünde ünnepélyesen bólintott. Majd lehúzta a csuklyát a madár fejéről, és Hodgesááá irányába biccentett.

— Ölj! — utasította az állatot.

Jane úrhölgy szemei felcsillantak a fáklya fényénél. Előrevetette magát, és az összes karmával meg csőrével a tünde torkának esett.

— Velem is ezt csinálja — mondta Hodgesááá. — Sajnálom. Nagyon intelligens madár.

Rubina a konyha kövén feküdt egy vértócsában. Magrat mellé térdelt.

— Még él. Épp hogy csak. — Megragadta a ruhája szegélyét, és megpróbálta letépni.

— Átkozott anyag! Segíts nekem, Soma!

— Kisasszony?

— Be kell kötözni!

— De…

— Jaj, ne tátsd már a szád!

A szoknya elszakadt. Tucatnyi csipkerózsa bomlott ki.

Somát soha nem avatta be senki abba, mit viselnek a királynék a ruhájuk alatt, de még Millie Chillum fehérneműjével kapcsolatos érintőleges tapasztalatai ellenére sem tippelt volna fém alsóneműre.

Magrat megveregette a mellvértjét.

— Eléggé illik rám — mondta, még mielőtt Soma megjegyezhette volna, hogy bizonyos területeken meglehetősen sok levegő befér Magrat és a fém közé. — Nem mintha pár pliszével és szegecses berakással itt-ott nem lehetne még jobban feldobni. Szerinted jól áll?

— Ó, igen — válaszolta a fiú. — A vaslemez nagyon illik magához.