Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— De nem kell ott lenned — mondta a varázsló. — Csodálatos ez az éjszaka. Üldögélhetnénk itt, és…

— Te is bedőlsz neki! — vágott közbe Néne. — Ennek az egész habcsókos, tekintetek-a-zsúfolt-szobán-keresztül dolognak. El nem tudom képzelni, hogyan maradhattál fővarázsló.

— Leginkább úgy, hogy mindig gondosan ellenőrzöm az ágyamat, és odafigyelek, hogy csak olyasmit vegyek a számba, amiből valaki más már evett egy szeletet — felelte Maphlaves lefegyverző őszinteséggel. — Nem nagy ügy, tényleg. Többnyire csak alá kell írni ezt-azt, és időnként kiabálni egy jót…

Feladta.

— Mindenesetre nagyon meglepettnek tűntél, mikor megláttál — jelentette ki. — Teljesen elsápadtál.

— Bárki elsápadna egy fuldokló birkához hasonlatos felnőtt férfiember látványától — adta meg neki a kegyelemdöfést Néne.

— Tényleg nem vagy hajlandó megenyhülni, ugye? — kérdezte Maphlaves. — Elképesztő. Egy tapodtat sem engedsz.

Újabb levél szállt el mellettük.

Az Arkrektor feje meg se moccant.

— Tudod — szólalt meg társalgási hangnemben —, vagy különösen korán köszönt be az ősz errefelé, vagy itt laknak azok a madarak a meséből, vagy van valaki a fán felettünk.

— Tudom.

— Tudod?

— Igen, mert én körülnéztem, mialatt te az ábrándokba merültél — közölte vele Néne. — Legalább öten vannak, és pont felettünk tartózkodnak. Hogy érzik magukat azok a varázslatos ujjaid?

— Valószínűleg össze tudnék hozni egy tűzgolyót.

— Az nem működne. Ki tudsz minket vinni innen?

— Mindkettőnket semmiképpen.

— És csak magadat?

— Valószínűleg, de nem foglak itt hagyni.

Néne a szemeit forgatta.

— Tényleg igaz, amit mondanak — jelentette ki. — Minden férfi hiú disznó. És most lódulj, te érzelgős vénember! Nem áll szándékukban megölni engem. Legalábbis még nem. De a varázslókról semmit sem tudnak, téged gondolkodás nélkül felkoncolnának.

— És most ki is érzeleg voltaképpen?

— Nem akarom, hogy meghalj, ha a hasznomra is lehetsz.

— Azzal, hogy elmenekülök, nem igazán lehetek a hasznodra.

— Sokkal inkább, mint ha itt maradsz.

— Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha most elmennék.

— Én pedig soha az életben nem bocsátom meg neked, ha itt maradsz, és én sokkal haragtartóbb vagyok nálad — érvelt Néne. — Ha vége ennek az egésznek, keresd meg Gytha Oggot! Mondd meg neki, hogy nézzen bele a régi dobozomba. Tudni fogja, mi van benne. És ha nem indulsz el azon nyomban…

Nyílvessző csapódott a tönkbe Maphlaves mellett.

— Ezek a gazemberek lőnek rám! — háborodott fel. — Ó, ha nálam lenne a számszeríjam…!

— A helyedben mennék, és idehoznám — javasolta Néne.

— Tényleg! Azonnal visszajövök!

Az Arkrektor eltűnt. A következő pillanatban egy halom, azelőtt a vár falát alkotó terméskő pottyant le a levegőből oda, ahol korábban a varázsló állt.

— Szóval most már ő sem lesz láb alatt — közölte Néne a világgal általánosságban.

Felállt, és körbenézett a fákon.

— Hát jó — mondta hangosan. — Itt vagyok. Nem áll szándékomban elszaladni. Itt vagyok. Teljes életnagyságban.

Magrat megnyugodott. Hát persze, hogy létezik. Minden kastélyban van egy. És ebben a kastélyban természetesen használták is. Kitaposott út vezetett a poros padlón az ajtótól pár ölnyire álló polcig, ahol közvetlenül a lándzsák mellett egy állványon néhány láncing lógott.

Soma valószínűleg mindennap benézett ide.

A fegyvertárba.

Csöves leugrott Magrat válláról, és bóklászni kezdett a pókhálós utacskák között, valami kicsit és cincogót keresve, mint mindig.

Magrat kábultan követte.

Lancre királyai soha nem dobtak ki semmit. Legalábbis semmi olyasmit, amivel meg lehetett ölni valakit.

Akadt ott férfiakra való páncél. Lovakra való páncél. Harci kutyákra való páncél. Még varjakra való páncél is volt, noha Ostoba Gumt király ütőképes légierő létrehozásával kapcsolatos terve végül dugába dőlt. További lándzsák és kardok következtek, vadászkések, tőrök, párbajtőrök, pallosok, láncos buzogányok, nyeles buzogányok, furkósbotok és nagy, tüskés golyók. Halomban álltak a fegyverek, és ahol beázott a tető, kupacokká rozsdálltak egybe. Dárdából, lándzsából, hosszú íjból, rövid íjból, nyílpisztolyból, kengyelre erősíthető íjból és számszeríjból annyi volt, mint a tűzifa, és nem is fordítottak nagyobb gondot az elhelyezésükre, mint a tűzifáéra. Mindenféle páncéldarabok gyűltek rozsdától vöröslő halomba. Ami azt illeti, a rozsda mindenütt jelen volt. Az egész hatalmas helyiséget betöltötte a vas halála.

Magrat továbbment, akár egy felhúzhatós játék, amely egészen addig nem kanyarodik el, amíg bele nem ütközik valamibe. A gyertya fénye tompán tükröződött a sisakokon és mellvérteken. A lóra való páncélok különösen borzasztóan néztek ki a korhadó állványaikon — úgy álltak ott, mintha külső csontvázak lennének, és mint minden csontváz, a halálra terelték az ember gondolatait. Üres szemgödrök meredtek vakon a kicsi, gyertyafénnyel megvilágított alakra.

— Hölgyem?

A hang az ajtó túloldaláról jött, messze Magrat mögül. Ennek ellenére körbevisszhangozta őt az évszázadok alatt összegyűlt, málladozó fegyverzetről visszaverődve.

Nem tudnak bejönni ide, gondolta Magrat. Túl sok itt a vas. Idebent biztonságban vagyok.

— Ha hölgyem játszani akar, idehozzuk a barátait.

Ahogy megfordult, a fény rávetült valamire, és az megcsillant.

Magrat félrehúzott egy hatalmas pajzsot.

— Hölgyem?

Előrenyúlt.

— Hölgyem?

Megragadta a rozsdás, szárnyakkal díszített sisakot.

— Jöjjön, táncoljon az esküvőn, hölgyem!

Magrat kiemelte a bögyös, tüskés mellvértet.

Csöves, aki egy hason fekvő páncélöltözékben kajtatott éppen egér után, kidugta a fejét a lábvérten.

Magrat megváltozott. Ezt a légzésén lehetett észrevenni. Korábban zihált a félelemtől és a fáradtságtól. Majd pár pillanatig egyáltalán nem hallatszott levegővétel. Ám végül megint felhangzott. Lassan. Mélyen. Céltudatosan.

Csöves végignézte, ahogy Magrat, aki az ő szemében mindig is egy ember formájú egér volt, felemeli a szárnyas sisakot, és a fejére húzza.

Magrat mindent tudott a fejfedők hatalmáról.

A fejében harci szekerek zörögtek.

— Hölgyem? Idehozzuk a barátait, hogy énekeljenek önnek.

Megfordult.

A gyertya fénye szikrázott a szemeiben.

Csöves visszavonult a páncél biztonságába. Eszébe jutott az a kalandja, amikor véletlenül egy nőstény rókát támadott meg. Csöves általában különösebb erőfeszítés nélkül el tudott bánni egy rókával, de, mint kiderült, ennek kölykei voltak. És ez csak akkor derült ki, amikor bekergette az üregébe. Elvesztett egy kis darabot az egyik füléből, és a szőrzete nagy részének is búcsút mondhatott, mire sikerült kimenekülnie.

A nőstény róka arckifejezése nagyon hasonlított ahhoz, ahogy Magrat épp nézett.

— Csöves, gyere ide!

A macska megfordult, és próbált elrejtőzni a mellvértben. Kezdett kételkedni abban, hogy ép bőrrel megússza az éjszakát.

Tündék portyáztak a kastély kertjében. Szép lassan megölték a dísztó összes halát. Brooks úr egy konyhaszéken pipiskedve dolgozott éppen az istálló falán lévő repedésen. Érzékelte ugyan az izgatott légkört, ám az az emberekről szólt, ezáltal másodlagos fontosságú üggyé degradálódott. De feltűnt neki a kaptárak megváltozott hangja, és a fa csikorgása.