Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Soma ádámcsutkája fel-le járt, miközben átgondolta a dolgot. Lerázta magáról Magrat kezét, és az ajtóra tapasztotta a fülét.

Az énekszó elhallgatott. Egy pillanatig Magrat azt hitte, távolodó lépteket hall az ajtó túlsó oldaláról.

— Szóval, királyné kisasszony, id'sanyám és Mállottviksz nagysága felment a Táncosokhoz…

Magrat végighallgatta.

Végül azt kérdezte:

— És most hol van mindenki?

— Nem tudom, kisasszony. Az Előadásra mentek… de már vissza kellett volna érniük.

— Hol van az Előadás?

— Nem t'om, kisasszony. Kisasszony?

— Igen?

— Miért vette fel a menyasszonyi ruháját?

— Te csak ne törődj azzal.

— Balszerencsét hoz, ha a vőlegény meglátja a menyasszonyt az esküvő előtt menyasszonyi ruhában — közölte Soma, megpróbálván közhelyes ostobaságokban menedéket találni, hogy megfeledkezhessen a rettegéséről.

— Én mindenképpen azt fogok neki hozni, ha én látom meg előbb — morogta Magrat.

— Kisasszony?

— Igen?

— Aggódom, hogy mi történhetett az emberekkel. Jászónunk aszonta, hogy egy órán belül visszaérnek, és ez több órája volt.

— De ott van majdnem száz vendég, és a város gyakorlatilag összes lakója. A tündék semmit sem tudnak tenni ellenük.

— Nem is kell nekik, kisasszony. — Soma odament az üvegezetlen ablakhoz. — Nézze, kisasszony! Innen le tudnék ugrani az istállóknál álló csűrre. Szalma van benne, nem esne bajom. Vagy katonai precizitással kilopakodhatnék a konyhán keresztül azon a kis kapun a peremirányú torony mellett.

— Minek?

— Hogy segítséget hozzak, kisasszony.

— De még azt sem tudod, van-e kint valaki, aki segíthetne.

— Van más ötlete, kisasszony?

Nem volt.

— Ez nagyon… nagyon bátor dolog tőled, Soma — ismerte el Magrat.

— Maradjon itt, és nem esik baja! — biztosította a legény. — Mondok valamit… mi lenne, ha bezárnám az ajtót, és elvinném a kulcsot? Így még ha énekelnek sem fogják tudni rávenni magát, hogy nyissa ki az ajtót.

Magrat bólintott.

Soma megpróbált mosolyogni.

— Bárcsak lenne még egy páncélingünk! — sóhajtotta. — De az összes ott van a fegyvertárban.

— Nem lesz semmi bajom — nyugtatta meg Magrat. — És most menj!

Soma biccentett. Egy pillanatig habozott az ablakpárkányon, majd leugrott a sötétségbe.

Magrat az ajtó elé tolta az ágyat, és ráült.

Aztán rádöbbent, hogy Somával kellett volna mennie. De az azt jelentette volna, hogy a kastélyban nem marad senki, és az nem lenne helyes.

Különben is, meg volt ijedve.

Egy szál gyertya világított a szobában, és már az is félig leégett. Ha az is elfogy, nem marad más, csak a holdfény. Magrat mindig is szerette a holdfényt. Egészen eddig a pillanatig.

Kint minden csendes volt. Pedig fel kellett volna hallatsszon a város zaja.

Lassan ráébredt, hogy talán nem kellett volna hagyni, hogy Soma elvigye a kulcsot, mert ha elkapják, ki fogják tudni nyitni…

Kiáltás hangzott fel, és jó ideig nem is hallgatott el.

Majd az éjszaka ismét visszagördült a színre.

Pár perccel később valami megkaparta a zárat, mintha valaki több réteg ruhába tekerve próbálta volna használni a kulcsot, hogy semmiképpen ne kelljen hozzáérnie.

Az ajtó nyílni kezdett, de megakadt az ágyban.

— Nem lépne ki közénk, hölgyem?

Az ajtó megint megnyikordult.

— Miért nem jön táncolni vélünk, szép hölgy?

A furcsán dallamos szavak még pár pillanatig visszhangoztak az ember fejében elhangzásuk után.

Az ajtó berobbant.

Három alak siklott be a szobába. Az egyik átkutatta az ágyat, a másik kettő a sötét sarkokban keresgélt. Majd valamelyikük odalépett az ablakhoz, és kinézett rajta. A málladozó fal meredeken zuhant alá egészen a teljesen kihalt zsúptetőig.

Az alak az udvarban álló két másik társa felé biccentett, szőke haja ragyogott a holdfényben.

Az egyik lent álló felmutatott a falra, amin valaki hosszú, fehér ruhában mászott felfelé, az anyag lobogott az esti szellőben.

A tünde nevetett. Ez élvezetesebb lesz, mint gondolta.

Magrat felhúzta magát az ablakpárkányra, és lihegve összeesett a padlón. Majd odasántikált az ajtóhoz, melynek zárjából hiányzott a kulcs. De volt rajta két nehéz faretesz, melyeket a helyükre csúsztatott.

Az ablak spalettája fából készült.

Ezt nem fogja még egyszer megúszni. Arra számított, hogy eltalálja egy nyíl, de… nem, az ilyen egyszerű dolgoknál komolyabb mulatságra vágytak.

A sötétséget bámulta. Szóval… itt van ez a szoba. Még azt sem tudta pontosan, hol is tartózkodik. Talált egy gyertyát pár gyufával, és némi kaparászás után meggyújtotta.

Néhány doboz meg táska állt halomban az ágy mellett. Szóval… egy vendégszoba.

Gondolatok peregtek végig az agyán, egyik a másik után.

Azon töprengett, hogy megint énekelni fognak-e neki, és ha igen, ellen fog-e tudni állni. Talán, ha az ember tudja, mire számíthat…

Valaki finoman kopogtatott az ajtón.

— Lent vannak a barátai, hölgyem. Jöjjön, táncoljon vélem!

Magrat elkeseredetten nézett körül a szobában.

Teljesen jellegtelen helyiség volt, mint a vendégszobák általában. Kancsó és lavór egy állványon, a rettenetes budiár fülkéje a függöny mögött, az ágy, melyre táskákat és batyukat dobtak, egy ócska szék, amiről már teljesen lekopott a fényezés és a szőnyeg kis négyzete, ami kora és a beletaposott por miatt már egészen szürkének tűnt.

Megzördült az ajtó.

— Eresszen be, drága hölgy!

Ezúttal nem menekülhet az ablakon keresztül. Bebújhatna ugyan az ágy alá, de azzal nem nyerne többet két pillanatnál, ugye?

A tekintetét valami rettenetes varázs a függöny mögött meghúzódó budiár felé vonzotta.

Felemelte a fedelét. Az akna kétségkívül elég széles volt ahhoz, hogy elférjen benne egy emberi test. A budiárok erről voltak hírhedtek. Jó pár népszerűtlen király lelte halálát a félreesőben egy-egy kiváló mászóképességgel rendelkező orgyilkosnak, egy dárdának és a politikai kérdések alapvetően zsigeri megközelítésének köszönhetően.

Valami puffant az ajtón.

— Hölgyem, énekeljek önnek?

Magrat döntött.

Végül a zsanér adta meg magát elsőként: a rozsdás csavarok elengedték a követ.

A falifülke félig behúzott függönyét meglebbentette a szellő.

A tünde elmosolyodott, majd a függönyhöz vonult, és félrehúzta. A tölgyfa fedelet felhajtva találta.

Lenézett.

Magrat fehér szellemként emelkedett fel mögötte, és teljes erejéből nyakon vágta a székkel, ami szét is tört.

A tünde próbált megfordulni és visszanyerni az egyensúlyát, de még mindig maradt elegendő a székből Magrat kezében ahhoz, hogy egy elkeseredett lendítéssel telibe kapja. A lény hátratántorodott, a fedél felé markolt, de mozdulata csak ahhoz volt elég, hogy magára húzza azt. Magrat puffanást hallott, majd dühös ordítást, miközben a tünde a bűzös sötétségbe hullott. Nem merte remélni, hogy belehal a zuhanásba. Végül is, puhára esik.

— Nem csak nemes — mondta Magrat magában —, de büdös is.

Az ágy alá bújás csak két pillanat haladékot jelent, de néha annyi is elég.

Elengedte a szék maradékát. Egész testében reszketett. De még mindig élt, és ez kellemes érzéssel töltötte el. Ez a jó abban, ha él az ember. Módjában áll örülni neki.

Magrat kikukucskált a folyosóra.