Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Lancre határában húzódott egy sor szerényebb méretű gát. Mállottviksz Néne felhúzta magát az egyik faalkotmányra, és felcuppogott a domboldalon, ahol kiöntötte a vizet a bakancsából. Kis idő múlva átázott varázslókalap sodródott lefelé a folyón, majd emelkedett fel, hogy láthatóvá váljon az alatta lévő átázott varázsló. Néne segített Maphlavesnek kimászni a vízből.

— Na látod — mondta neki. — Üdítő volt, nem? Úgy tűnt, nem árt neked egy kis hidegzuhany.

Maphlaves megpróbált egy kevés sarat eltávolítani a füléből. Nénére meredt.

— Te miért nem vagy vizes?

— Az vagyok.

— Nem. Csak nyirkos vagy. Én bőrig áztam. Hogy csinálod, hogy beleugrasz egy folyóba, és épp hogy csak nyirkos leszel egy kicsit?

— Könnyen száradok.

Mállottviksz Néne a sziklákra bámult. Nem messze tőlük futott a Lancre-be vezető meredek út, de akadtak más ösvények is a fák között, melyeket csak ő ismert.

— Nos hát — mondta, leginkább magának. — Meg akarja akadályozni, hogy odamenjek, ugye? Hát, majd meglátjuk.

— Hogy hova menjél? — kérdezte Maphlaves.

— Nem vagyok biztos benne — felelte Néne. — Azt viszont tudom, hogy ha az a nőszemély nem akarja, hogy odamenjek, akkor mindenképp odamegyek. De azzal nem számoltam, hogy felbukkansz, és kiöntöd nekem a szívedet. Menjünk!

Maphlaves kicsavarta a köpenyét. A flitterek nagy része leesett róla. Levette a kalapját, és letekerte róla a csúcsát.

A fejfedők összegyűjtik a morfikus rezgéseket. Egyszer az egyik volt Arkrektor kalapja komoly gondokat okozott a Láthatatlan Egyetemen, mert túl sok mágikus rezgést gyűjtött össze abból a rengeteg varázslófejből, melyeken megfordult, és végül öntudatára ébredt. Maphlaves úgy vetett véget az ilyesminek, hogy saját, egyéni tervezésű kalapot készíttetett egy Ankh-Morporki üzemben, melyet tökéletesen őrült kalaposok működtettek.

Nem is lett átlagosnak mondható varázslókalap. Maphlaves előtt kevés varázsló hasznosította a csúcsos részt, bár páran ott tárolták a fél pár zoknijaikat. az Arkrektor fejfedőjében azonban kicsiny szekrénykék kaptak helyet. Csupa meglepetés volt az öltözékkiegészítő. Négy teleszkópos lábra lehetett állítani, és a karimájába felgöngyölt olajos vásznat leengedve rögvest kicsi, de praktikus sátorrá változott, spirituszégővel a közepén. Voltak belső zsebei, melyekben háromnapi élelmiszer-fejadagot el lehetett helyezni. A csúcsa hegyében pedig éppen elegendő alkohol fért el vészhelyzet esetére, vagyis azokra az alkalmakra, amikor Maphlaves megszomjazott.

Az Arkrektor Néne felé nyújtotta hegyes kis poharát.

— Brandyt? — kérdezte.

— Mi a csudát raktál a fejedre?

Maphlaves óvatosan megsimogatta a kobakját.

— Ööö…

— Olyan szaga van, mint a mézzel kevert lócitromnak. És az meg micsoda?

Az Arkrektor levette a fejéről a kis ketrecet. Egy apró taposómalom kapott helyet a közepén, melyet üvegcsövek bonyolult hálózata vett körül. Néhány etetőtálka is látszott. És volt még benne egy kicsi, szőrös, pillanatnyilag meglehetősen elázott egér is.

— Ó, ez csak a fiatal varázslók egyik találmánya — válaszolta Maphlaves bátortalanul. — Én azt mondtam, hogy… kipróbálom, ha akarják. Az egér szőre az üveghez dörzsölődik, és akkor szikrák keletkeznek, tudod, és… és…

Mállottviksz Néne az Arkrektor enyhén megviselt hajára nézett, és felvonta az egyik szemöldökét.

— Szavamra! — jelentette ki. — Mit fognak kitalálni legközelebb?

— Nem igazán értem, hogy működik, az ilyesmi Stib asztala, én csak úgy gondoltam, segíthetnék nekik…

— Még szerencse, hogy elkezdtél kopaszodni, mi?

Betegszobája sötétjében Rubina kinyitotta a szemét — már ha az ő szeme volt az egyáltalán. Tekintete gyöngyházfényben ragyogott.

A dal még épp hogy csak nem volt hallható.

És a világ is másképp festett. Elméjének egy kis része még mindig Rubina volt, és a bűbáj ködén át nézelődött. Minden finom, ezüstös vonalakból állt, melyek folyamatosan mozogtak, mintha mindent ötvösmunka borított volna. Kivéve azokat a részeket, amelyek vasból voltak. Ott a vonalak megtörtek, kifeszültek, elhajoltak, s az egész világ láthatatlanná vált. A vas eltorzítja a világot. Óvakodj a vastól.

A lány kicsusszant az ágyból, a takaró szélével megfogta a kilincset, és kinyitotta az ajtót.

Soma Ogg majdnem haptákban állt.

Pillanatnyilag a kastély őrségét látta el, és Azt Tesztelte, Mennyi Ideig Tud Fél Lábon Állni. Aztán ráébredt, hogy ez nem méltó egy igazi harcművészhez, és gyorsan átváltott a 19. ábra: A Repülő Krizantém Dupla Ugró Rúgása gyakorlatra.

Egy kis idő múlva feltűnt neki, hogy hall valamit. Ritmusosan ismétlődő zaj volt, ami a tücskök ciripelésére emlékeztette. A kastélyból jött.

Óvatosan megfordult, de továbbra is résen volt, hátha a Külországok egyesült hadseregei csak a figyelmének lankadását várják ahhoz, hogy rohamot indítsanak.

Ezt alaposan meg kellett fontolnia. Elvégre nem a bent lévőktől kell megvédenie a kastélyt, ugye? A „megvédeni” szó külső ellenségre utal. Ez a várkastélyok lényege. Erre van kitalálva az a sok fal, meg minden. Volt egy nagy posztere is, melyet a Hadtörténeti kiskönyvtár: A világ összes ostromfegyvere című könyv mellékleteként kapott. Pontosan tudta, miről beszél.

Soma nem a legélesebb elme volt a környéken, de gondolatai végül feltartóztathatatlanul a várbörtönben raboskodó tündére terelődtek. Azt viszont hét lakat alatt őrizték. Ami azt illeti, ő maga zárta rá az ajtót. És az a hely tele van vassal, anya pedig nagyon bízik a vasban.

Ezzel együtt…

Nagyon módszeresen közelítette meg a kérdést. Felvonta a felvonóhidat, leengedte a kapurostélyt, és átpillantott a várfalon, csak a biztonság kedvéért; de odakint nem volt más, csupán a szürkület és némi esti szellő.

Most már érezte a hangot. Úgy tűnt, a kőből jön, és fűrészes éle az idegeit reszelgette.

Az a dolog nem juthatott ki, ugye? Nem, lehetetlen. Az emberek nem azért építenek várbörtönöket, hogy egykönnyen ki lehessen jutni belőlük.

A hang fel-alá lendült a skálán.

Soma a falnak támasztotta rozsdás lándzsáját, és előhúzta a kardját. Tudta, hogy kell használni. Mindennap tíz percet gyakorolt, és a szalmazsák az összes bűnét megbánta, mire végzett vele. Besurrant a vár hátsó ajtaján, és a fal mellett a tömlöc felé lopakodott. Senki más nem volt a környéken. Persze, mindenki az Előadást nézi. De már bármelyik pillanatban visszaérhetnek, hogy itt folytassák a tivornyázást.

A kastély nagy volt, öreg és hideg.

Most már bármelyik pillanatban.

Elkerülhetetlenül.

A hang elhallgatott.

Soma bekukucskált a sarkon. Ott volt a lépcső, és a várbörtönbe vezető kitárt ajtó.

— Állj! — kiáltott fel mindenesetre.

A hangja visszhangzott a kövek között.

— Állj! Vagy… vagy… vagy… Állj!

Leóvakodott a lépcsőn, és benézett az árkádsorba.

— Figyelmeztetlek! Most tanulom a Boldog Jáde Lótusz Ösvényét!

A cella ajtaját tárva-nyitva találta. És egy fehérbe öltözött alak állt mellette. Soma pislogott.

— Csak nem Tockley kisasszony?

A lány rámosolygott. Szemei beragyogták a homályt.

— Láncing van rajtad, Soma — szólt.

— Micsoda, kisasszony? — Megint az ajtóra pillantott.

— Ez rettenetes. Le kell venned, Soma! Hogy hallhatnál meg bármit is így beöltözve?