Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Kezelhetné őket jeges távolságtartással. Fenségesen ellejthetne mellettük — ez nagyon alkalmas öltözet lenne erre a célra —, és akkor majd meglátnák.

És aztán? Nem maradhat itt, nem, ha mindenki megtudja. És meg fogják tudni. Minden ki fog derülni a levélről. Lancre-ben gyorsabban mennek végig a hírek, mint a terpentin egy hasmenéses szamárban.

El kellene mennie. Talán találnia kellene egy helyet, ahol nincsenek boszorkányok, és ahol tiszta lappal indulhat. Bár ami a boszorkányokkal kapcsolatos érzelmeit illeti, pillanatnyilag bármilyen egyéb munkának jobban örült volna, feltéve, hogy akad egyéb munka egy exboszorkány számára.

Magrat megfeszítette az állkapcsát. Most, ahogy forrt benne az epe, úgy gondolta, majd legfeljebb létrehoz egy új foglalkozást magának. Valami olyasmit, aminek semmi köze férfiakhoz és minden lében kanál vénasszonyokhoz.

És megtartja azt az átkozott levelet, hogy ne felejtsen. Egész idő alatt azon gondolkozott, hogy rendezhetett el mindent Verenc, mire visszaértek — hát így. Ó, hogy nevethettek rajta…

Egy pillanatra felötlött Ogg Ángyiban, hogy most talán valahol máshol kellene lennie, de az ő korában már nem hívták meg az embert mindennap romantikus, gyertyafényes vacsorákra.

Időnként szükség van arra, hogy az ember egy darabig felfüggessze a világ többi részéért való aggódást, és magával is törődjön egy kicsit. Időnként szükség van csendes, bensőséges pillanatokra.

— Ez átkozottul jófajta bor! — mondta, miközben felvett egy újabb üveget. — Mit mondott, hogy hívják? — A címkére pillantott. — Chateau Maison? Chateau… ez külföldiül azt jelenti, macskavíz, tudja, de ez csak ilyen allegória, tisztában vagyok azzal, hogy ez igazából nem macskavíz. Az igazi macskavíz sokkal erőteljesebb szagú. — A kése nyelével bekalapálta a dugóhúzót a dugóba, majd a nyakánál fogva alaposan megrázta az üveget, „hogy összekeveredjen benne a jóság”. — De azt nem bírom, amikor a hölgyek cipőjéből isznak — közölte partnerével. — Tudom, hogy elvben ilyesmit kell csinálni, de egyszerűen nem látom, mi lehet abban olyan csodálatos, amikor az ember borral teli bakancsban sétál haza. Nem éhes? Ha nem kéri azt a darab porcogót, én szívesen megeszem. Van még homár? Még soha nem ettem homárt. És majonézt sem. És olyan kis tojásokat, amik meg vannak töltve izékkel. Ha már itt tartunk, szerintem annak a lekvárnak halíze volt.

— Az kaviár — motyogta Casanunda.

Az állát a kezében tartva üldögélt, és elragadtatott csodálattal bámulta Ángyit.

Meglepetéssel konstatálta: annak ellenére igen jól érzi magát, hogy helyzetük nem horizontális.

Tisztában volt vele, mi a menete egy ilyen vacsorának. Ez volt a csábítók eszköztárának egyik legalapvetőbb kelléke. Az ellenfelet általában lefegyverzi a jó bor és a sok drága, ám könnyű étel. Azután következnek a sokatmondó pillantások az asztal felett, és a lábak egymásba gabalyodása az asztal alatt. Körték és banánok célzatos elfogyasztása, satöbbi. És így navigált a kísértés hajója gyengéden, de ellenállhatatlanul a végső kikötő felé.

Ogg Ángyi egészen más tésztának bizonyult.

Először is sajátosan értékelte a jó bort. Casanundában soha fel sem merült, hogy bárki képes lenne portóit önteni a fehérborba, csak azért, mert kifogyott a másik üveg.

És ami a fogásokat illeti… hát, azokat is jó étvággyal fogyasztotta. Casanunda még soha nem látott ilyen élénk könyökmozgást. Mutass Ogg Ángyinak egy jó kis vacsorát, és rögtön megtámadja késsel, villával, valamint faltörő kossal. A látványt, ahogy a homárral elbánt, nem fogja tudni egykönnyen elfelejteni. Az asztalból még hetekig fogják szedegetni a páncéldarabokat.

És a spárga… bár megpróbálhatja kiirtani emlékei közül a képet, amint Ogg Ángyi a spárgát kezeli, gyanította, időről időre mégis elkerülhetetlenül a felszínre fog törni.

Ez valami boszorkánytulajdonság lehet, mondta magának. Ezek mindig nagyon lényegretörőek, amennyiben akarnak valamit. Ha az ember sziklákat mászik meg, folyókat úszik át és hegyekről vitorlázik le, hogy vigyen Ángyinak egy doboz csokoládét, akkor még le sem tette a mászóvasat, de Ángyi már az alsó sor közepéről eszi ki a nugátosakat. Erről van szó. Ha egy boszorkány nekidurálja magát valaminek, azt szívvel-lélekkel csinálja. Bravó!

— Megeszi azokat a rákokat? Akkor tolja errefelé a tálat!

Casanunda megpróbálta egy kis lábazással magához ragadni a kezdeményezést, már amennyire lehetett, de amikor Ángyi egyik vasalt bakancsa véletlenül bokán rúgta, akkor felhagyott ezzel a manőverrel.

És ott voltak még a cigány hegedűsök. Ángyi először csak panaszkodott, hogy a fülébe kornyikálnak, miközben ő az evésre összpontosítana, de aztán két fogás között kikapta a prímás kezéből a zeneszerszámot, a vonót egy csokor kamélia közé dobta, majd bendzsószerűre hangolva a hangszert előadott Casanundának három versszakot abból a dalból, amit partnere külföldi származására való tekintettel úgy nevezett, Il Porcupine Nil Sodomy Est.

Majd még több bort ivott.

Casanundát az is elbűvölte, ahogy Ángyi arca vízszintes ráncok tömegévé változik, amikor nevet; és Ogg Ángyi nagyon sokat nevetett.

Valójában a férfi a bor halvány ködében egyszer csak rádöbbent, hogy jól érzi magát.

— Ha jól értem, nincsen Ogg úr? — kérdezte meg idővel.

— Ó, dehogy nincs — felelte Ángyi. — Évekkel ezelőtt eltemettük. Hát, muszáj volt. Meghalt.

— Nagyon nehéz lehet egy nőnek egyedül élnie, nemde?

— Rettenetes — válaszolta Ogg Ángyi, aki egyetlen vacsorát sem főzött meg, egy porrongyot sem rázott ki azóta, mióta a legidősebb lánya elég nagy lett hozzá, hogy megcsinálja helyette, és akinek legalább négy különböző fogást főztek naponta rettegő menyei.

— Éjszaka különösen magányos lehet — folytatta Casanunda, már csak megszokásból is.

— Hát, ott van Csöves — magyarázta Ángyi. — Ő tartja melegen a lábaimat.

— Csöves…?

— A macska. Figyeljen, gondolja, hogy kaphatnánk még egy kis pudingot?

Később megkérte a személyzetet, csomagolják be a maradék bort elvitelre.

Brooks úr, a méhész kimert némi zöldes, kellemetlen szagú folyadékot a serpenyőből, ami mindig ott rotyogott a titkos kunyhójában, és megtöltötte a permetezőjét.

Talált egy darázsfészket a kerítésnél. Reggelre halottasház lesz belőle.

Ez is része volt a méhészkedésnek. A méhek mindig szigorúan őrizték a kaptár bejáratát, akár életük árán is megvédték. De a darazsak képesek voltak megtalálni bármilyen kis rést hátul, és mire az ember elszámolhatott volna kettőig, már ki is rabolták a kaptárat. Vicces. És a kaptárban tartózkodó méhek hagyták is magukat. A bejáratot őrizték, de ha egy darázs bejutott, azzal nem tudtak mit kezdeni.

Nyomott egyet a pumpán. Némi folyadék bugyogott ki az eszközből, és hagyott füstölgő csíkot maga után a padlón. Persze, a darazsak meglehetősen szépek voltak. De ha az ember a méhek pártján áll, a darazsak ellen kell fordulnia.

Úgy tűnt, valami összejövetel van a Nagyteremben. Emlékezett rá, hogy mintha kapott is volna valami meghívót, de az ilyesmi soha nem mozgatta meg a képzeletét. Különösen most. Valami nem volt rendben. Egyik kaptár sem mutatta a rajzás előjeleit. Egyik sem.

Ahogy elhaladt mellettük a szürkületben, hallotta a zümmögést. Meleg éjszakákon ez természetes volt. Méhek seregei nyüzsögnek a bejárat közelében és verdesnek a szárnyaikkal, hogy hűvösen tartsák a petéket. De a kaptárak körül repkedő méhek zúgása is hallatszott. Dühösek voltak, és őrködtek.