Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Mi?!

— Mindegy! Hát, nem mondom, hogy ez ne lett volna… kellemes — folytatta Néne. — De vissza kell jutnom. Csináld megint azt a dolgot az ujjaiddal! Minél hamarabb.

Maphlaves egy cseppet leeresztett.

— Nem tudom — jelentette ki.

— Az előbb is sikerült.

— Éppen erről van szó. Nem tréfáltam, amikor azt mondtam, hogy nem tudom még egyszer megtenni. A transzmigráció rengeteget kivesz az emberből.

— Régen mindig meg tudtad csinálni, ha jól emlékszem — kockáztatott meg egy mosolyt Néne. — Alig érte a lábunk a földet.

— Akkor még fiatalabb voltam. Most már egyszer is bőven elég. — Néne bakancsa megnyikordult, ahogy a boszorkány megfordult, és sebes léptekkel a kastély felé indult. Maphlaves utána vetette magát.

— Mi ez a nagy sietség?

— Fontos feladataim vannak — válaszolta Néne anélkül, hogy megfordult volna. — Mostanában mindenkinek csak csalódást okoztam.

— Vannak, akik azt mondanák, hogy ez fontosabb…

— Nem. Ez csak személyes. Az nem ugyanaz, mint a fontos. Az emberek csak azt hiszik, hogy ugyanaz.

— Már megint ezt csinálod!

— Mit?

— Én nem tudom, milyen lett volna a jövőnk — jelentette ki Maphlaves —, de abban biztos vagyok, hogy szívesen kipróbáltam volna.

Néne megállt. Az agya zakatolt a megkönnyebbüléstől. Elmondja neki az emlékeit? Kinyitotta a száját, hogy megtegye, de meggondolta magát. Nem. Attól elérzékenyülne.

— Zsémbes lettem volna és házsártos — felelte inkább.

— Ezzel magamtól is tisztában vagyok.

— Ha! És te? Nekem meg el kellett volna viselnem azt a rengeteg nőügyet és iszákosságot, nemde?

Maphlaves döbbenten nézett rá.

— Milyen nőügyekre gondolsz?

— Arról beszélünk, hogy mi lett volna.

— De én varázsló vagyok! Nekünk szinte egyáltalán nincsenek is nőügyeink. Tiltja a törvény. Vagyis a… szabályok. Akarom mondani, az irányelvek.

— De akkor nem lettél volna varázsló.

— És alig iszom.

— Ha elvettél volna, rászoktál volna.

Maphlaves utolérte.

— Még az ifjú Abrand sem így gondolja — válaszolta. — Te eldöntötted, hogy rettenetes lett volna, ugye?

— Igen.

— Miért?

— Mégis, mit gondolsz, miért?

— Én kérdeztelek téged.

— Én nem érek erre rá — jelentette ki Néne. — Mint már mondtam, a személyes nem ugyanaz, mint a fontos. Tegye magát hasznossá, varázsló uraság! Tisztában vagy azzal, hogy most a körök idejét éljük, ugye?

Maphlaves megérintette a kalapja karimáját.

— Ó, igen.

— És tudod, hogy ez mit jelent?

— Azt mondják, azt jelenti, hogy a valóságok közötti falak meggyengülnek. A körök… Milyen szót is szokott Stib használni? Izo-okozonok. Ezek kötik össze a különböző szintjeit a hogy is volt ez a marhaság… a valóság különböző szintjeit. Átkozottul ostoba egy elmélet. Eszerint egyszerűen csak át lehetne sétálni egyik univerzumból a másikba.

— Próbáltad valaha?

— Dehogy!

— Egy körkapu félig megnyílt. Nem kell sok hozzá, hogy egészen megnyíljon. Már a puszta hit is megteszi. Ezért rakták oda a Táncosokat sok évvel ezelőtt. A törpéket bízták meg a feladattal. Mennykővas, abból vannak. Különlegesek. Beléjük van zárva a vas imádata. Ne kérdezd, hogy működik. A tündék még a rendes vasnál is jobban gyűlölik. Valahogy… megzavarja az érzékeiket, vagy valami ilyesmi. De az elmék átjuthatnak rajta…

— Tündék? Mindenki tudja, hogy a tündék nem léteznek többé. Mármint rendes tündék. Úgy értem, vannak páran, akikről úgy tartják, hogy tündék…

— Ó, igen. A tündeörökség. A tündéknek és az embereknek lehetnek közös utódaik, nem mintha ez bármi büszkeségre okot adhatna. De az utódok csak olyan vékony, hegyes fülű emberek, akik sokat kuncognak, és könnyen leégnek a napon. Nem róluk beszélek. Ők nem veszélyesek. A valódi, vad tündékről van szó, amilyeneket már évek óta…

A hídtól a városba vezető út magas halmok között kacskaringózott, két oldalán az erdővel, ami pár helyen fölé is borult. A fákat hullámtörőként szegélyező sűrű páfrányok elfedték az agyagos talajt.

Az aljnövényzet megzörrent.

Az unikornis kiugrott az útra.

Univerzumok ezrei csavarodnak egybe, mint amikor kötelet fonnak a szálakból…

Elkerülhetetlenek a szivárgások, annak a zavarnak a mentális megfelelői, amikor az olcsó hifin a zene halkabb részei alatt svéd hírek hangzanak fel. Különösen, ha az ember egész életében adóvevőként használta az elméjét. Nagyon nehéz egy másik ember gondolataiba belehallgatni, mert nincs két elme, ami azonos… ööö… hullámhosszra lenne állítva.

De valahol odakint, azon a ponton, ahol a párhuzamos univerzumok összefonódnak, több millió azonos tudat találkozik. Nyilvánvaló okokból.

Mállottviksz Néne elmosolyodott.

Magrat szobájának ajtaja előtt Millie Chillum, a király, és egy-két ruhafogas gyülekezett, amikor Ogg Ángyi odaért.

— Mi történik?

— Tudom, hogy ott van bent — közölte vele Verenc, koronáját az ismert aj-señor-mexikói-banditák-támadták-meg-városunkat pozícióban gyűrögetve a kezében. — Millie hallotta, hogy azt kiabálja, menjünk innen, és azt hiszem, valamit az ajtóhoz is vágott.

Ogg Ángyi bölcsen bólintott.

— Esküvő előtti idegesség — világosította fel a többieket. — Ez várható volt.

— De hiszen most kellene indulnunk az Előadásra — esett kétségbe Verenc. — Mindenképpen el kell jönnie az Előadásra!

— Nem is tudom — gondolkozott el Ángyi. — Jászónunk, meg a többiek, amint szalmaparókában ugrándoznak… Úgy értem, megvan bennük a jó szándék, de ez nem olyasmi, amit egy fiatal — többé-kevésbé fiatal — lánynak mindenképpen látnia kéne az esküvője előtti napon. Megkérte, hogy nyissa ki az ajtót?

— Sőt — válaszolta Verenc. — Megparancsoltam neki. Jól tettem, ugye? Ha már Magrat sem engedelmeskedik nekem, akkor mit várhatok az ország többi lakosától?

— Ó! — sóhajtott Ángyi egy kis szünet után. — Nem sok időt töltött női társaságban, ugye? Nagy általánosságban?

— Hát, én…

A korona megpördült Verenc ideges ujjai körül. Nemcsak hogy elözönlötték a banditák a várost, de a hét mesterlövész is pont most ment el tekézni.

— Megmondom, mi legyen — veregette meg Ángyi a király hátát. — Menjen, díszvendégeskedjen az előadáson, és vegyüljön azzal a puccos népséggel! Én gondoskodom Magratról, ne aggódjon. Háromszor voltam már menyasszony, és ez alatt csak a hivatalos alkalmakat értem.

— Igen, de neki kellene…

— Azt hiszem, ha leszokunk ezekről a „kell”-ekről — mondta Ángyi —, akár még az esküvőig is eljuthatunk. És most tűnjenek innen!

— Valakinek itt kellene maradnia — akadékoskodott Verenc. — Soma ugyan őrt áll, de…

— Senki nem készül megtámadni minket, ugye? — kérdezte Ángyi. — Hadd intézzem ezt egyedül!

— Hát… ha biztos benne…

— Menjen már!

Ogg Ángyi megvárta, amíg odaérnek a lépcsőhöz. Kis idő múlva a kocsik zörgése és nagy zsibongás jelezte, hogy — a leendő menyasszonyt leszámítva — a násznép távozóban.

Ángyi elszámolt magában százig, majd:

— Magrat?

— Menj innen!

— Tudom, hogy van ez — nyugtatta Ángyi. — Én is ideges voltam kicsit az esküvőm előestéjén. — Azt nem tette hozzá, hogy idegességének legfőbb oka az a félelem volt, hogy Jászón esetleg a következő napot választja a megszületésre.