Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Villámgyors mozdulattal megragadta Néne kezét. Maphlaves fiatalnak és vidámnak érezte magát. Az egyetem varázslói el lettek volna képedve.

— Hadd vigyelek el innen!

Csettintett egyet.

A varázslat alapvető törvényei közé tartozik a tömeg legalább közelítő megmaradásának elve. Ha valami A pontból B pontba jut, akkor valami más, ami eredetileg B pontban tartózkodott, hirtelen A-ban fogja találni magát. És ott van az impulzusmomentum is. Lassan, ahogy a korong körbefordul, sugarának különböző pontjai a peremhez képest különböző sebességgel vele mozdulnak, és azoknak a varázslóknak, akik peremirányba végeznek térugrást, fel kell készülniük arra, hogy bizonyos lendülettel fognak földet érni.

A Lancre hídjáig tartó öt mérföldes út csupán apró rándulással járt, amire Maphlaves felkészült, és a hídkorlátnak támaszkodva érkezett oda, karjaiban Eszmeralda Mállottviksszel.

A vámhivatalnok troll, aki egy töredék pillanattal korábban még ott ücsörgött, ekkorra már a Nagyterem padlóján feküdt kiterülve. Véletlenül pont a Kincstárnokon. Mállottviksz Néne lenézett a sebesen patakzó vízre, majd vissza Maphlavesre.

— Azonnal vigyél vissza! — szólította fel. — Ehhez nem volt jogod.

— Te jó ég, azt hiszem, kimerültem. Nem értem, nagyon szégyellem magam, egyszerűen nincs erő az ujjaimban — válaszolta Maphlaves. — Persze vissza is sétálhatunk. Gyönyörű esténk van. Errefelé mindig is gyönyörűek voltak az esték.

— Az ötven-hatvan évvel ezelőtt volt! — háborodott fel Néne. — Ez nem úgy működik, hogy egyszer csak felbukkansz, és azt mondod, azok az évek meg se történtek.

— Ó, tisztában vagyok vele, hogy megtörténtek — felelte Maphlaves. — Most már én vagyok a legfőbb varázsló. Csak egy szavamba kerül, és varázslók ezrei… ööö… tagadják meg az engedelmességet, ha őszinte akarok lenni, vagy kérdeznek vissza, hogy „Mi van?”, vagy kezdenek velem vitatkozni. De nem hagyhatják figyelmen kívül, amit mondok.

— Jártam párszor azon az egyetemen — világosította fel Néne. — Egy rakás kövér, szakállas öregember.

— Pontosan! Én is mindig ezt mondom!

— Sok kostetői is van ott — mondta Néne. — Ismerek pár fiút Lancre-ből, akikből varázsló lett.

— Nagyon mágikus környék ez — értett vele egyet Maphlaves. — Van itt valami a levegőben.

Alattuk rohant a hideg, fekete víz, mindig a gravitáció táncát járva, soha nem folyva felfelé.

— Még egy Mállottviksz nevű Arkrektorunk is volt, évekkel ezelőtt — tette hozzá Maphlaves.

— Tudok róla. Távoli unokatestvér. Soha nem találkoztam vele — jelentette ki Néne.

Kis ideig mindketten a folyót bámulták. Időnként egy gally vagy faág örvénylett végig a sodrásban.

— Emlékszel, amikor…?

— Nagyon jó a… memóriám, köszönöm szépen.

— Gondoltál arra valaha is, milyen lehetett volna az életünk, ha igent mondasz? — kérdezte Maphlaves.

— Nem.

— Azt hiszem, letelepedtünk volna, lett volna pár gyerekünk, unokánk, ilyesmi…

Néne vállat vont. Ilyesmiről csak romantikus idióták ábrándoztak. De ezen az éjjelen volt valami a levegőben…

— És a tűz? — kérdezte.

— Milyen tűz?

— Ami végigsöpört a házunkon miután összeházasodtunk. Mindkettőnket megölt.

— Milyen tűz? Nincs tudomásom nincs semmiféle tűzről.

Néne megfordult.

— Hát persze, hogy nincs! Nem történt meg. De megtörténhetett volna! Nem lehet olyanokat mondani, hogy ha ez történt volna, akkor az lett volna, mert az ember nem tudhat mindenről, ami megtörténhetett volna. Csak annyit lehet állítani, hogy valami esetleg jó is lehetett volna, de ez nem jelenti azt, hogy nem sülhetett volna el szörnyűségesen is. Nem mondhatod az, hogy „ha én…”, mert nem tudod, mit kívánsz. Ez a lényeg, hogy soha nem lehet tudni. Már túl vagyunk az egészen. Úgyhogy nincs értelme ilyeneken gondolkozni. Én sem teszem.

— Az Idő Nadrágszárai — mondta Maphlaves morózusan. Letört egy darabot a málladozó kőből, és a vízbe dobta. Loccsant egyet, már ahogy az lenni szokott.

— Mi?

— Folyton erről hablatyolnak a Nagy Energiájú Mágia Tanszéken. És még varázslóknak merik nevezni magukat! Hallanod kéne őket. Azok a bolondok akkor sem ismernének fel egy varázskardot, ha a térdükbe harapna. Ilyenek manapság a fiatal varázslók. Azt hiszik, hogy ők találták fel az egész rohadt mágiát.

— Ó, igen? Hát látnod kéne, milyen lányok akarnak boszorkánynak állni mostanában! — kontrázott Mállottviksz Néne. — Máson sem jár az eszük, mint bársonykalapokon és fekete rúzson, meg ujj nélküli csipkekesztyűkön. Ráadásul pimaszok is.

Már egymás mellett állva nézték a folyót.

— Az Idő Nadrágszárai — szólalt meg Maphlaves. — Valaki az egyik szárába megy le, más meg a másik szárába. És az a rengeteg kontinuinuinuum mindenfelé. Kölyökkoromban csak egyetlenegy jóravaló univerzumunk volt, ennyi, és csupán a Tömlöc Létsíkokról esetleg áttörő szörnyetegek miatt kellett aggódnunk. De legalább itt volt ez az átkozott valóságos univerzumunk, és az ember tudta, mi merre mennyi. Most meg kiderült, hogy több millió van ezekből az átkozottakból. És ott van az az ostoba macska is, amit felfedeztek; hogy be lehet rakni egy dobozba, és akkor egyszerre élő és halott. És állandóan győzelemittasan rohangásznak körbe-körbe, azt kiabálva, hogy nagyszerű, nagyszerű, találtunk még egy kvantumot! Ha pedig egy működő levitációs varázsigét kérsz tőlük, úgy néznek rád, mintha nyáladzani kezdtél volna. Hallanod kéne azt a fiatal Stibet! Arról beszélt, hogy nem hívtam meg magam a saját esküvőmre. Én!

A zúgó egyik oldalán felvillant egy jégmadár, alig látható fodrot keltve a vízfelszínen lecsapott valamire, majd csőrében ezüstös, vonagló zsákmányával tovarepült.

— Folyamatosan azt magyarázta, hogy egyszerre történnek a dolgok — folytatta Maphlaves rosszkedvűen. — Mintha olyasmi, hogy emberi akarat, nem is létezne. Szerinte csak azt lehet eldönteni, melyik nadrágszárba megy bele az ember. Tudod, ő azt mondja, hogy mi végül is összeházasodtunk. Azt mondja, hogy mindennek, ami megtörténhetett volna, meg is kell történnie. Úgyhogy több ezer olyan van belőlem, aki soha nem lett varázsló, mint ahogy belőled is több ezer olyan van, aki, ó, válaszolt levekre. Hahh! Számukra mi vagyunk olyasmi, ami megtörténhetett volna. Namármost, szerinted így kéne gondolkoznia egy jóravaló fiatalembernek? Amikor elkezdtem a varázslóskodást, az öreg „Tudgy” Spolds volt az Arkrektor, és ha akkoriban bármelyik fiatal varázsló csak említeni mert volna bármi ilyesmit, rögtön végigcsapott volna a hátán a botjával. Hahh!

Valahol a mélyben béka ploccsant le egy kőről.

— Azt hiszem, sok víz lefolyt azóta a folyón.

Maphlaves ráébredt, hogy a párbeszéd időközben monológgá változott. Néne felé fordult, aki tágra nyílt szemekkel meredt a zúgóra, mintha még soha nem látott volna vizet.

— Ostoba, ostoba, ostoba — motyogta maga elé.

— Elnézést, mit mondasz? Én csak…

— Nem te . Nem hozzád beszélek! Ostoba! Én voltam ostoba. De nem őrült! Ha! És még azt hittem, cserbenhagyott a memóriám! És tényleg azt tette. Elment, és összegyűjtögetett mindenfélét.

— Mi?

— Megijedtem! Én! És elveszítettem a józan ítélőképességemet! Leszámítva persze, hogy nem veszítettem el.