Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Nem, nem táncoltuk.

— Pedig megtehettük volna.

— Micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk — válaszolta Ángyi erőtlenül. Ahogy felidézte, Casanunda az a típus volt, akit minél erősebben csap le az ember, annál gyorsabban pattan vissza, gyakran nem várt irányokból.

— A csillagaink közös úton járnak — felelte Casanunda. — Minket egymásnak teremtett az ég. A testét akarom, Ogg asszony!

— De én még használnám egy darabig.

És bár joggal gyanította, hogy a világ második legjobb szeretője mindenkit, aki legalább halványan nőnek tűnik, ebben a modorban kezel, Ogg Ángyinak be kellett ismernie, hogy hízeleg a hiúságának a dolog. Ifjabb korában rengeteg hódolója volt, ám az idő mára olyan testtel ajándékozta meg, amit a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb kényelmesnek lehetett nevezni, és egy olyan arccal, mint Szőlő úré, a Víg Mazsoláé. A rég elfojtott tüzek megint füstölögni kezdtek.

Ezenkívül kedvelte is Casanundát. A legtöbb férfi kerülő úton próbált a kegyeibe férkőzni, és hozzájuk képest a törpe nyílt támadása kifejezetten frissítő volt.

— Ez soha nem működne kettőnkkel — válaszolta neki. — Alapvető különbségek vannak köztünk. Míg én felnőtt méretű vagyok, maga nem lehet nagyobb egy gyereknél. És egyébként is, a korom felől az anyja lehetnék.

— Nem lehetne. Az anyám háromszáz éves, és sokkal bozontosabb a szakálla, mint az öné.

Ez persze megint csak jogos érv volt. A törpék szempontjából Ángyi még a kamaszkorból sem nőtt ki.

— Csitt, fiatalember! — legyintette meg játékosan Casanunda arcát, amitől annak csengeni kezdett a füle. — Maga aztán tudja, hogyan kell elcsavarni egy egyszerű vidéki lány fejét, az már egyszer biztos!

Casanunda visszanyerte az egyensúlyát, és vidáman megigazította a parókáját.

— Szeretem a tűzrőlpattant lányokat — közölte Ogg Ángyival. — Mit szólna egy kis tête-à-tête -hez, amikor ennek itt vége?

Ogg Ángyi arca kifejezéstelenné vált. Kozmopolitához méltó nyelvérzéke ezúttal cserbenhagyta.

— Bocsásson meg egy pillanatra — szólt aztán, majd a törpe fején hagyva italát végignyomakodott a tömegen, amíg egy hitelesnek tűnő hercegnőhöz nem ért, akit barátságosan oldalba veregetett.

— Hé, fenség, mi az a tetátét?

— Elnézést, megismételné?

— Tetátét? Azt ruhában szokták csinálni, vagy mi?

— Azt jelenti, bizalmas együttlét, jóasszony.

— Ja, csak ennyi? Ó! Hát jó.

Ogg Ángyi visszaverekedte magát az izgatottságában remegő törpéhez.

— Nincs kifogásom ellene — felelte.

— Egy romantikus kis vacsorára gondoltam, csak ön meg én — mondta Casanunda. — Az egyik fogadóban esetleg?

Szerelmi kalandjai hosszú során Ángyit még soha nem invitálták romantikus vacsorára. Udvarlóinak inkább a mennyiség volt az erős oldaluk, mint a minőség.

— Rendben — csak ennyit tudott mondani.

— Rázza le a gardedámját, és találkozzunk hatkor!

Ogg Ángyi Mállottviksz Nénére pislantott, aki elítélően bámulta őket a távolból.

— Ő nem a… — kezdte.

Majd rádöbbent, hogy még Casanunda sem gondolhatta komolyan, hogy Mállottviksz Néne az ő gardedámja.

A bókok és a hízelgés sem játszottak túl nagy szerepet Ogg Ángyi addigi flörtjei során.

— Jó, rendben — válaszolta végül.

— És most körbemegyek, nehogy az emberek pletykálkodni kezdjenek és tönkretegyék az ön jó hírnevét — hajolt meg és lehelt csókot Ángyi kezére Casanunda.

Ángyi szája tátva maradt. Eddig még kezet sem csókoltak neki soha, és soha senki nem aggódott a jó hírneve miatt, legkevésbé ő maga. Miközben a világ második legjobb szeretője eltávozott, hogy leszólítson egy grófnőt, Mállottviksz Néne — aki addig diszkrét távolságból [27] Vagyis elég messze ahhoz, hogy ne tűnjön úgy, mintha ki akarná hallgatni a beszélgetést, de elég közel ahhoz, hogy minden szót halljon. figyelte az eseményeket — barátságos hangon megszólalt.

— Annyi erkölcsösség sem szorult beléd, Gytha Ogg, mint egy macskába.

— Jaj már, Eszme, pontosan tudod, hogy ez nem igaz!

— Rendben. Annyi erkölcsösség szorult beléd, mint egy macskába.

— Így már sokkal jobb.

Ogg Ángyi megigazgatta fehér fürtjei tömkelegét, és elgondolkozott, van-e még arra ideje, hogy hazamenjen, s felvegye a fűzőjét.

— Résen kell lennünk, Gytha.

— Igen, igen.

— Nem hagyhatjuk, hogy bármi is elterelje a figyelmünket.

— Nem, nem.

— Te oda se figyelsz rám, ugye?

— Mi?

— Legalább annak utánajárhatnál, hogy miért nincs még itt Magrat.

— Rendben.

Ezzel Ogg Ángyi ábrándozva ellejtett.

Mállottviksz Néne megfordult…

Meg kellett volna szólalnia a vonósoknak. A vendégsereg zsibongásának el kellett volna némulnia, magának a tömegnek pedig természetes hatást keltve szét kellett volna válnia, hogy ösvény nyíljon közte és Maphlaves között.

Meg kellett volna szólalnia a vonósoknak. Valaminek legalább történnie kellett volna.

De csak annyi történt, hogy a Könyvtáros véletlenül Néne tyúkszemére lépett, miközben a tálalóasztal felé igyekezett.

Néne alig vette észre.

— Eszme? — kérdezte Maphlaves.

— Mustrum? — kérdezte Néne.

Ogg Ángyi tülekedett feléjük.

— Eszme, összetalálkoztam Millie Chillummal, és azt mondta…

Mállottviksz Néne méltán rettegett könyöke oldalba találta. Ángyi felmérte a helyzetet.

— Ó! — összegezte. — Akkor én most… én most… én most elmegyek akkor.

A tekintetek ismét egymásba fonódtak.

A Könyvtáros verekedte át magát ismét a tömegen, ezúttal egy egész gyümölcs-csendélettel a kezében.

Mállottviksz Néne oda se bagózott rá.

A Kincstárnok, aki ciklusa mediánján tartózkodott éppen, megveregette Maphlaves vállát.

— Szavamra, Arkrektor, ezek a fürjtojások meglepően kell…

— TŰNJÖN A FENÉBE! Stib úr, halássza elő a varangytablettát, és ne engedje, hogy kést vegyen a kezébe, legyen szíves!

A tekintetek megint egymásba fonódtak.

— Hát, hát — szólt Néne körülbelül egy évvel később.

— Ez egy elvarázsolt este lehet — mondta Maphlaves.

— Igen. Én is ettől tartok.

— Tényleg te vagy az, ugye?

— Tényleg én vagyok — erősítette meg Néne.

— Fikarcnyit sem változtál, Eszme.

— Úgy tűnik, te sem. Még mindig rettenetes nagy hazug vagy, Mustrum Maphlaves.

Elindultak egymás felé. A Könyvtáros átslisszolt közöttük egy tálca habcsókkal. Mögöttük Abrand Stib tapogatózott a padlón az üvegből kiömlött varangytabletták után.

— Hát, hát.

— Most mondd meg!

— Kicsi a világ.

— Az bizony.

— Te te vagy, én pedig én vagyok. Elképesztő. És most itt vagyunk.

— Igen, de az akkor az akkor volt.

— Rengeteg levelet küldtem — jelentette ki Maphlaves.

— Nem kaptam meg őket.

Maphlaves szemében megcsillant valami.

— Ez furcsa. Pedig még irányító bűbájt is raktam rájuk. — Kritikusan végigmérte Mállottviksz Nénét. — Hány kiló vagy, Eszme? Fogadok, szemernyit sem híztál.

— Miért akarod te azt tudni?

— Nézd el ezt egy öregembernek…

— Hát jó. Ötvenhét kiló vagyok, ha éppen erre vagy kíváncsi.

— Hmm… hát, ennek működnie kell… öt mérföld peremirányban… kicsit balra fogsz billenni, ne ijedj meg…