Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Épp most ment át egy majom a főtéren — észrevételezte Magrat.

— Az egész világ Lancre-be jön! — lelkesedett Millie, aki egyszer már Szegletig is eljutott.

Magrat észrevette a festményt, ami őt és vőlegényét ábrázolta.

— Mekkora ostobaság! — mormolta maga elé, de Millie meghallotta, és megrökönyödött.

— Mit értesz ezalatt, mélt'sága?

Magrat hátraperdült.

— Ezt mind! Mindent, ami értem történik!

Millie hirtelen támadt rettegéssel hátrálni kezdett.

— Én csak Magrat Beléndek vagyok! A királyoknak hercegnőket és grófnőket és hozzájuk hasonlókat kellene elvenniük! Olyan nőket, akik szokva vannak az ilyesmihez! Én nem akarom, hogy az emberek éljenezzenek, csak mert végigkocsikázom előttük! Pláne nem olyan emberek, akik egész életemben ismertek! És ez — ez — mutatott eszelős kézmozdulattal a gyűlölt budiárra, a hatalmas, baldachinos ágyra és a gardróbszobára, ami tele volt merev, drága ruhákkal —, ez a rengeteg dolog… ez mind nem az enyém! Ezek egy kitaláció részei. Neked is biztosan voltak olyan kivágható papírbabáid, tudod, amikor még kislány voltál… körbe kellett őket vágni, és papírruhák is voltak hozzájuk. És bármit lehetett belőlük csinálni. Na, ez vagyok most én! Az egész olyan… mint a méheknél! Királynővé változtatnak, akár akarom, akár nem! Ez történik velem!

— Biztos vagyok benne, hogy a király csak azért vette azokat a ruhákat, mert…

— Nem csak a ruhákról van szó. Hanem azokról az emberekről, akik éljeneznek, ha… ha egy akárki elmegy előttük a hintóban!

— De te voltál az, aki beleszeretett a királyba, mélt'sága — jelentette ki Millie bátran.

Magrat egy pillanatig habozott. Soha nem elemezte ki a Verenc iránti érzéseit. Végül megszólalt.

— Nem. Akkor még nem volt király. Senki nem tudta, hogy király lesz. Csak egy szomorú, kedves kis ember volt csörgősipkában, akivel senki sem törődött.

Millie még hátrább lépett.

— Szerintem csak ideges vagy, mélt'sága — dadogta. — Mindenki ideges az esküvője előtti napon. Csináljak… csináljak egy kis herbate…

— Nem vagyok ideges! És meg tudom csinálni a saját teámat, ha éppen arra vágyom!

— A szakácsnő nem veszi jó néven, ha bárki ki-be járkál a füveskertbe, mélt'sága — figyelmeztette Millie.

— Láttam azt a füveskertet! Nincs ott más, csak néhány vézna zsálya és pár sárguló petrezselyem! Semmit nem ültettek oda, amit ne lehetne betömködni egy csirke hátsójába! Különben is… hát ki ennek a birodalomnak a királynéja?

— Azt hittem, nem akarsz az lenni, mélt'sága — világított rá Millie.

Magrat rámeredt. Egy pillanatra úgy nézett ki, mint aki konfliktusba került önmagával.

Lehet, hogy nem Millie volt a legszéleskörűbben tájékozott lány a világon, de semmiképpen sem volt ostobának nevezhető. Mire a reggelizőtálca a falnak csapódott, már kint is volt az ajtó túlsó felén.

Magrat leült az ágyára, és arcát a tenyerébe temette.

Nem akart királyné lenni. Királynénak lenni olyan volt, mint színésznőnek, és Magrat sosem volt túl jó színésznő. Sőt, ha már itt tartunk: mindig úgy gondolta, még Magratnak sem túl jó.

A menyegző előtti nyüzsgés zaja egyre erősebbé vált. Természetesen lesz néptánc is — úgy tűnt, ezt semmiképpen nem lehet megakadályozni —, továbbá valószínűleg előre megfontolt szándékkal népdalokat is fognak énekelni. És akkor a táncoló medvékről, a tréfás zsonglőrökről, és a bezsírozottrúd-mászó versenyről — amit valami oknál fogva mindig Ogg Ángyi nyert meg — még nem is szóltunk. Na meg ott van a malaccal tekézés is. És a korpás kád, amit Ogg Ángyi szokott előkészíteni; a férfiak bátorságának végső próbája, melynek során egy olyan kádba kell dugniuk a kezüket, amit egy különös humorérzékkel rendelkező boszorkány töltött meg korpával és mindenféle dolgokkal. Magrat imádta a vásárokat. Egészen mostanáig.

Hát, akadt pár elintéznivalója.

Felöltötte közemberi öltözékét, ezúttal utoljára, majd a hátsó lépcsőn keresztül lement a fordított toronyba, ahol Rubina feküdt.

Még korábban utasította Somát, hogy a szoba kandallójában mindig égjen a tűz. A lány továbbra is békés, öröknek tűnő álmát aludta.

Magrat nem tudta nem észrevenni, hogy Rubina lélegzetelállítóan gyönyörű; és abból, amit hallott, arra következtetett, hogy meglehetősen bátor is, ha szembe mert szállni Mállottviksz Nénével. Alig várta, hogy jobban legyen, és ő végre teljes joggal irigykedhessen rá.

A seb láthatóan szépen gyógyult, de úgy tűnt…

Magrat odalejtett a sarokba a csengőzsinórhoz, és meghúzta.

Egy vagy két perc múlva befutott a lihegő Soma Ogg. A kezeit aranyszínű festék borította.

— Mik ezek a dolgok? — kérdezte Magrat.

— Ööö. Nem szívesen árulnám el, mélt'sága…

— Az a helyzet, hogy… már majdnem… mi vagyunk a királyné.

— Igen, de a király azt mondta… és Mállottviksz Néne azt mondta…

— Nem Mállottviksz Néne ennek az országnak az uralkodónője! — közölte vele Magrat. Utálta magát, amikor így beszélt, de úgy tűnt, ez az egyetlen járható út. — És egyébként is, most nincs itt. Mi viszont itt vagyunk, és ha nem mondod el nekünk, mi a csuda folyik itt, teszünk róla, hogy te végezd a piszkos munkát a kastélyban!

— De már így is én végzem a piszkos munkát — világított rá Soma.

— Teszek róla, hogy akadjon még piszkosabb munka.

Magrat felvette az egyik csomagot, melyről kiderült, hogy egy lepedőcafatokba tekert vasrúd.

— Teljesen körberakták őt ezekkel — mondta. — Miért?

Soma lesütötte a szemét. A bakancsa is aranyfestéktől fénylett.

— Hát, id'sanyám azt mondta…

— Igen?

— Id'sanyám azt mondta, hogy gondoskodjak arról, hogy vas legyen körülötte. Úgyhogy Millie és én felhoztunk pár rudat a kovácsműhelyből, betekertük őket, és Millie körberakta velük a lányt.

— Miért?

— Hogy távol tartsa a… Hölgyeket és Urakat.

— Mi? Ez egy ósdi babona! És egyébként is, mindenki tudja, hogy a tündék jók, bármit is mondjon Mállottviksz Néne.

A háta mögött Soma arca megrándult. Magrat kihúzta a becsomagolt vasrudakat az ágyból, és a sarokba dobta őket.

— Nem akarok több gyerekmesét hallani, köszönöm szépen! És ha már itt tartunk, van még esetleg valami, amit nem mondtak el nekem?

Soma megrázta a fejét, miközben bűntudatosan gondolt a várbörtön lakójára.

— Ha! Hát akkor, el veled! Verenc azt szeretné, ha ez a királyság modernné és hatékonnyá válna, ez pedig azt jelenti, hogy nem akarunk több patkót és ilyesmit látni a környéken. Menj, nyomás!

— Igen, királyné kisasszony.

Legalább valami hasznosat is tettem, gondolta Magrat.

Igen. Viselkedj értelmesen. Menj, és beszélj vele. Magrat ragaszkodott ahhoz a meggyőződéséhez, hogy minden probléma megoldható, ha az emberek leülnek és megbeszélik.

— Soma?

Soma megállt az ajtóban.

— Igen, kisasszony?

— A király lement már a Nagyterembe?

— Azt hiszem, még mindig öltözködik, királyné kisasszony. Legalábbis még nem csengetett értem, hogy trombitáljak, az biztos.

Valójában Verenc, aki nem szeretett úgy közlekedni, hogy minden lépését Soma beleéléssel és meggyőződéssel előadott fanfárja kíséri, titokban már lement az ebédlőbe. De Magrat a szobájához óvakodott, és bekopogott az ajtón.