Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Nincsen — jelentette ki.

— Nincsen?

— Nincsen.

— Biztos?

— Igen.

— Akarnak venni?

— Még egy nyavalyás — kezdett bele a Kincstárnok a fejére ülni igyekvő Maphlaves minden erőfeszítése ellenére — bakkecskénk sincsen.

Léteznek emberek, akik képesek „Zöld sasok”-ról dudorászni egy zsúfolt újpesti kocsmában. De még ők is úgy vélnék, hogy bakkecskéket emlegetni egy troll füle hallatára meglehetősen tapintatlan dolog.

A troll arckifejezése nagyon lassan, mint amikor egy gleccser tarolja le a hegyoldalt, megváltozott. Abrand próbált bebújni az ülés alá.

— Hát akkor, lassan tovább is ügethetnénk, nemde? — kérdezte a Kincstárnok, immár némileg fojtott hangon.

— Nem úgy értette! — jelentette ki gyorsan az Arkrektor. — A szárítottvarangy-tabletta beszél belőle.

— Ne engem egyen meg! — kérte a Kincstárnok. — Inkább a bátyámat, ő sokkal mfmfph mfmfph…

— Nos, hát akkor — szólt a troll —, úgy tűnik… — majd észrevette Casanundát. — Ohó! — kiáltott fel. — Törpe csempészet, mi?

— Ne nevettesse ki magát, jóember! — tiltakozott Maphlaves. — Nem is létezik olyasmi, hogy törpecsempészet.

— Valóban? Akkor az ott mi?

— Óriás vagyok — közölte vele Casanunda.

— Az óriások sokkal nagyobbak.

— Sokat betegeskedtem.

A troll meghökkent. Számára ez már nagydoktori szintű gondolatmenet volt. De mindenképpen találni akart valamit, amibe beleköthet. És a kocsi tetején, ahol a Könyvtáros napozott, meg is lelte.

— Mi van abban a zsákban ott fent?

— Az nem zsák. Az a Könyvtáros.

A troll megveregette a nagy vörös szőrkupacot.

— Úúk…

— Mi? Egy majom?

— Úúúk?

Pár perccel később az utazó csoport tagjai a híd korlátján áthajolva bámulták a vizet a mélyben.

— Gyakran előfordul, ugye? — kérdezte Casanunda.

— Mostanában már nem olyan gyakran — felelt Maphlaves. — Olyan, mint a… mi is az a szó, Stib? Amikor szaporodik az ember, és átörökíti a dolgokat a gyermekeinek?

— Evolúció — válaszolta Abrand. Még mindig fodrozódott alattuk a víz.

— Pontosan. Mint ahogy az apámnak is volt egy mellénye hímzett pávákkal, aztán rám hagyta, és most az enyém. Ezt hívják öröklődésnek…

— Nem, nem ezt… — kezdte Abrand, bár nem is remélte, hogy Maphlaves odafigyel.

— …szóval a legtöbb ember otthon most már tudja, mi a különbség egy majom és egy emberszabású főemlős között — folytatta Maphlaves. — Evolúció, ez az. Nem könnyű szaporodni, amikor az embernek folyamatosan fáj a feje, mert korábban huzamosan a kövesúthoz csapkodta valaki.

A fodrozódás elcsendesedett.

— Önök szerint a trollok tudnak úszni? — érdeklődött Casanunda.

— Nem. Egyszerűen csak elsüllyednek, majd kisétálnak a partra — válaszolta Maphlaves. Megfordult, és könyökével a korlátnak támaszkodott. — Tudják, rengeteg emléket ébreszt bennem mindez… A jó öreg Lancre-folyó. A pisztrángok, melyek le tudnák harapni az ember karját.

— Nem csak a pisztrángok — mutatott rá Abrand, miközben a vízből kiemelkedő sisakot bámulta.

— És azok az áttetsző kis tavak feljebb — folytatta Maphlaves. — Tele, tele, tele… áttetszőséggel, meg minden. És lehet bennük meztelenül fürödni, anélkül, hogy bárki is meglátna. És azok a vizenyős rétek, tele… vizenyősséggel, vagy mi, meg virágokkal meg minden. — Sóhajtott. — Tudják, pont ezen a hídon mondta meg nekem, hogy…

— Kiért a folyóból — tudósított Abrand. De a troll nem közeledett túl gyorsan, mert a Könyvtáros mintegy oda sem figyelve kiemelte a híd mellvédének egyik kváderkövét.

— Pont ezen a hídon kértem meg…

— Tyű, mekkora dorong van a kezében! — jegyezte meg Casanunda.

— Ez volt az a híd, ezt bizton állíthatom, ahol majdnem…

— Kérem, lehetne azt a követ kissé kevésbé provokatívan tartani? — kérdezte Abrand.

— Úúúk.

— Sokat segítene.

— Éppen az a híd, már ha bárkit is érdekel, ahol az egész életem új irá…

— Miért nem indulunk tovább? — vetette fel Abrand. — Elég meredeken kell felmásznia.

— Szerencséje, hogy még nem ért fel, mi? — kérdezte Casanunda.

Abrand megfordította a Könyvtárost, és a kocsi felé taszigálta.

— Ami azt illeti, ez az a híd, ahol…

Maphlaves megfordult.

— Most akkor jön, vagy nem? — érdeklődött Casanunda a gyeplővel a kezében.

— Éppen a ködös nosztalgia édesbús pillanataiban élek — közölte vele Maphlaves. — Nem mintha bármelyikük is észrevette volna, persze.

Abrand nyitva tartotta az ajtót.

— Hát, tudja, mit szoktak mondani, Arkrektor: az ember nem kelhet át kétszer ugyanazon a folyón.

Maphlaves rámeredt.

— Már hogy a fenébe ne? Ez egy híd .

A kocsi tetején a Könyvtáros felkapta a kürtöt, ösztönösen beleharapott a végébe — soha nem lehet tudni —, majd megfújta, olyan erővel, hogy az kiegyenesedett.

Kora reggel volt, úgyhogy Lancre városában szinte egy lelket sem láttak. A gazdák már órákkal azelőtt felkeltek, hogy a tehenekhez vödröket vagdossanak és káromkodjanak kicsit, majd visszafeküdjenek aludni.

A kürt hangja visszaverődött a házakról.

Maphlaves kiugrott a kocsiból, és teátrálisan beszívta a levegőt.

— Érzik ezt? — kérdezte. — Valódi, friss hegyi levegő, nem más! — Megveregette a mellkasát.

— Épp most léptem bele valami vidéki dologba — közölte vele Abrand. — Merre van a kastély, uram?

— Szerintem az a nagy, fekete, meredező dolog lehet az, ami a város fölé tornyosul — tippelt Casanunda.

Az Arkrektor a tér közepére állt, és kitárt karokkal lassan körbefordult.

— Látják ott azt a fogadót? — érdeklődött. — Ha minden egyes alkalommal kaptam volna egy pennyt, amikor onnan kidobtak, most… lenne öt dollárom és harmincnyolc pennym. És ott van a régi kovácsműhely, az pedig Incseleg asszony háza, ahol megszálltam. Látják ott azt a csúcsot? A Rézsikló, bizony. Egyszer megmásztam az öreg Karbonákusszal, a trollal. Ó, milyen szép napok, milyen szép napok voltak azok… És látják azt az erdőt ott, a dombon? Az a lány ott…

A hangja mormogásba fúlt. — Ó, szavamra! Sorra jutnak eszembe a dolgok… Micsoda nyár volt az! Manapság már nincsenek olyan nyarak. — Sóhajtott. — Tudják — mondta —, bármit megadnék azért, ha megint vele sétálhatnék át az erdőn! Olyan sok mindent nem… hát, mindegy. Gyerünk!

Abrand megnézte magának a várost. Ankh-Morporkban született és nőtt fel. Az ő világában a vidék olyasmi volt, ami másokkal történik, olyanokkal, akiknek általában legalább négy lábuk van. Az ő világában a vidék az univerzum születése előtti nyers káoszt testesítette meg, vagyis a falak, macskakő és bármi civilizált dolog születése előtti állapotokat. — Ez a főváros? — kérdezte.

— Többé-kevésbé — válaszolta Casanunda, aki osztotta a kövezetlen települések iránti érzelmeit.

— Lefogadom, még egy csemegeüzlet sincs itt sehol — borongott Abrand.

— És az itteni sör — vette vissza magához Maphlaves a szót —, az itteni sör… hát, azt meg kell kóstolniuk! És van az a hígítónak nevezett italuk, amit almából és… és átkozott legyek, ha tudom, miből készítenek, lényeg az, hogy nem szabad fémpohárba tölteni. Meg kéne kóstolnia, Stib úr! Kinőne tőle a mellszőrzete. És ami a magáét illeti… — fordult a kocsi következő utasához, aki véletlenül pont a Könyvtáros volt.