Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Bakancsával oldalba rúgta Takácsot.

— Ébredj, vén lókötő! Egész éjjel itt feküdtünk!

A Férfi Móres-tánccsoport tagjai egymás után kezdték meg rövid, ám fájdalmas utazásukat az ébrenlétbe.

— Hát, Évánk nem fogja kímélni a sodrófát, amikor hazaérek — nyögte Kocsis.

— Talán mégis — válaszolta Tetőfedő, aki négykézláb próbálta megtalálni a kalapját. — Talán mire hazaérsz, már hozzámegy valaki máshoz, nem?

— Talán azóta már száz év is eltelt — merengett el reménykedve Kocsis.

— A kutyafáját, nem is bánnám! — ragyogott fel Takács arca. — Beraktam hét penny megtakarítást az ohulani takarékpénztárba. A kamatos kamattal számítva mostanra milliomos lennék. Olyan gazdag, mind Kerőzus.

— Ki az a Kerőzus? — kérdezte Tetőfedő.

— Egy híresen gazdag ürge — válaszolta Pék, miközben a bakancsát halászta ki egy tőzegpocsolyából. — Külföldi.

— Nem ő volt az, aki ha megérintett valamit, az arannyá változott? — kérdezte Kocsis.

— Nem, az valaki más volt. Valami király, vagy mi. Ilyenek történnek a külhoni részeken. Az egyik pillanatban még minden rendben, a következőben meg amihez hozzáérsz, az arannyá változik. Megátkozták ezzel, vagy mi.

Kocsis eltöprengett.

— És amikor ki kellett mennie, akkor…

— Vond le a tanulságot, ifjú Kocsis! — mondta Pék. — Maradj itt, ahol értelmes emberek élnek, és ne csavarogj el idegen vidékekre, ahol esetleg azon kaphatod magad, hogy hatalmas értéket tartasz a kezedben, viszont nincs mire elverd.

— Itt aludtunk egész éjjel — jegyezte meg Jászón bizonytalanul. — Ez veszélyes dolog.

— De nem történt velünk semmi, Ogg úr — válaszolta Kocsis. — Azt hiszem, valami a fülembe vécézett.

— Úgy értem, furcsa dolgok verhetnek tanyát az ember fejében.

— Én is így értettem.

Jászón pislogott. Biztos volt benne, hogy álmodott valamit. Emlékezett rá, hogy álmodott. De azt már nem tudta felidézni, miről szólhatott az álma. Még mindig úgy érezte, mintha tele lenne a feje hangokkal, melyek hozzá beszélnek, de túl messze vannak ahhoz, hogy meghallja őket.

— Hát, sebaj — sóhajtott, miközben harmadszor is megpróbált lábra állni —, valószínűleg nem történt nagy baj. Menjünk haza, és nézzük meg, melyik században vagyunk!

— Tényleg, melyik évszázad van most? — érdeklődött Tetőfedő.

— A Repülőkutya Százada, nem? — töprengett el Pék.

— Talán már nem — jegyezte meg Kocsis reménykedve.

De, mint kiderült, valóban a gyümölcsdenevér századában jártak még. Lancre népe számára általában elhanyagolható jelentőséggel bírtak az óránál kisebb, vagy az évnél nagyobb időegységek, de az emberek vitathatatlanul zászlókkal díszítették fel éppen a város főterét, a férfiak egy kisebb csoportja pedig a májusfa felállításán dolgozott. Valaki egy Verencet és Magratot ábrázoló rettenetesen rossz festményt szögezett ki, melyen az állt: Az Istenek Álgyák Meg Őfeleségeiket!

A férfiak némán elváltak egymástól, és botorkálva hazaindultak.

Egy baknyúl ugrált keresztül a reggeli ködön, amíg oda nem ért a tisztáson düledező ősrégi kunyhóhoz.

Elszökdécselt az árnyékszék és a gyógyfüvek között álló fatönkig. A legtöbb erdei állat elkerülte Néne gyógynövényesét. Ez azért volt, mert amelyik nem így tett, annak általában nem születtek utódai a következő ötven évben. Néhány inda lebegett a szellőben, ami azért volt furcsa, mert nem fújt szellő.

A nyúl leült a tönkre.

És egyszer csak megmozdult valami. Elhagyta a nyulat, és a levegőn keresztül az emeleti ablakhoz repült. Láthatatlan volt, legalábbis a hagyományos emberi és állati szemek számára. A nyúl megváltozott. Azelőtt céltudatosan mozgott. Most lebukott, és a fülét kezdte mosni. Kis idő múlva kinyílt a hátsó ajtó, és Mállottviksz Néne sétált ki rajta mereven, kis tálka tejet és kenyeret tartva kezében. Lerakta a küszöbre, majd egy búcsúpillantás nélkül sarkon fordult, és becsukta maga mögött az ajtót.

A nyuszi közelebb ugrált.

Nem könnyű kideríteni, hogy az állatoknak van-e bármi fogalma a kötelezettségekről, vagy a különféle ügyletek természetéről. De nem is számít. Ezek a boszorkányi lét részét képezik. Ha nagyon fel akarsz bosszantani egy boszorkányt, tegyél neki valami szívességet, amit nem tud viszonozni. A lekötelezettség érzése éppen úgy nem hagyja majd nyugodni, mintha egy szálka ment volna a kezébe.

Mállottviksz Néne egész éjjel a baknyúl elméjén lovagolt. Tehát tartozott neki valamivel. Az elkövetkezendő napokban mindig lesz kint tej és kenyér.

A jót és rosszat egyaránt meg kell fizetni. Nem csak egy fajta kötelezettség létezik. És ezt nem értik meg soha az emberek, mondta magában, miközben visszament a konyhába. Magrat sem értette, sem az az új lány. A dolgokat ki kell egyensúlyozni. Nem lehet jó boszorkánynak vagy rossz boszorkánynak lenni, legalábbis hosszú távon. Csak azon dolgozhatott az ember minden erejével, hogy boszorkánynak sikerüljön lennie.

Leült a kihűlt kemence mellé, és ellenállt a késztetésnek, hogy megmossa a fülét.

Valahol áttörtek . Érezte a fákon, a kisállatok elméjében. Az a nő kitervelt valamit. És nemsokára véghez is viszi a tervét. Természetesen okkult értelemben semmi különös nem volt a nyárközépben, de az emberek elméjében ez így élt. És a tündéknek az emberi elme az erősségük.

Néne tudta, hogy előbb-utóbb szembe kell néznie a Királynővel. Nem Magrattal, hanem az igazi Királynővel.

És azt a csatát el fogja veszíteni.

Egész életében azért dolgozott, hogy megtanuljon uralkodni azon, ami a fejében van. Büszke volt arra, hogy ebben ő a legjobb.

De már nem az. Épp, amikor a legnagyobb szüksége lett volna arra, hogy az elméjére támaszkodhasson, nem bízhatott meg többé az agyában. Megérezte a Királynő próbálkozásait — emlékezett rá, milyen az elméje, még sok évtizeddel azelőttről. És a Kölcsönvevés is ugyanúgy ment neki, mint eddig. De a többi — ha nem hagyott volna magának kis cetliket a dolgokról, már teljesen elveszett lenne. Boszorkánynak lenni azt jelenti, hogy az ember pontosan tudja, kicsoda, és hol van, ő pedig kezdte elveszíteni ezt a képességét. Előző este azon kapta magát, hogy két személyre teríti meg az asztalt. Egy olyan szobába próbált bemenni, ami nem volt ott. Nemsokára pedig egy tündével kell párbajoznia.

Ha pedig egy tündével párbajozik az ember, és veszít… akkor, amennyiben szerencséje van, meghal.

Magratnak a kuncogó Millie hozta ágyba a reggelit.

— Már érkeznek a vendégek, mélt'sága! És a tér tele van zászlókkal, meg minden! És Soma megtalálta a koronázási hintót!

— Hogyan lehet elveszíteni egy hintót? — kérdezte Magrat.

— Az egyik régi istállóba volt bezárva, mélt'sága. Soma most festi újra aranyszínű festékkel.

— De hát itt fogunk összeházasodni — mondta Magrat. — Nem megyünk sehova.

— A király azt mondta, hogy esetleg kikocsizhatnátok. Talán egészen Aranyérig. Soma Ogg lenne a díszkíséret. És akkor az emberek integethetnének és éljenezhetnének. Aztán visszajönne a kocsi ide.

Magrat felvette a köntösét, és a toronyablakhoz vonult. Onnan nem akadályozta a kilátást a várfal, és látszott a főtér, ahol már ekkor rengetegen tolongtak. Egyébként is vásárnap lett volna, de ezenkívül padokat és májusfát is állítottak. Még pár törpe és troll is megjelent, s a két csoport udvarias távolságot tartott egymás között.