Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Úúk?

— Hát, ööö, izé, maga igyon csak bármit, amit megkíván! — vergődött ki a dologból Maphlaves.

Majd leemelte a postazsákot a kocsi tetejéről.

— Ezzel meg mi legyen? — kérdezte.

Bandukoló lépteket hallott maga mögött, és amikor megfordult, alacsony, vörös arcú fiatalembert látott. Aki nem rá szabott, lötyögő páncélingében olyan benyomást keltett, mint egy hirtelen lefogyott gyík.

— Hol van a kocsis? — kérdezte Soma.

— Beteg — válaszolta Maphlaves. — Rohamot kapott. Megtámadott bennünket pár útonálló. Mi legyen a levelekkel?

— Általában elviszem a kastély postáját, a többit meg felakasztjuk egy zsákban a fogadó bejáratánál a szögre, hogy mindenki ki tudja keresni a sajátját — válaszolta Soma.

— És ez nem veszélyes? — kérdezte Abrand.

— Nem hinném. Elég erős az a szög — kotorászott Soma a zsákban.

— Úgy értem, nem lopják el a leveleket?

— Ó, nem tennének ilyet, semmiképpen. Ha mégis ilyesmivel próbálkozna bárki, akkor az egyik boszorkány meglátogatná, és rámeredne. — Soma a hóna alá gyömöszölt pár csomagot, és felakasztotta a zsákot az említett szögre.

— Igen, erre is emlékszem — merengett el Maphlaves. — Boszorkányok! Hadd mondjam el, milyenek a boszorkányok errefelé…

— Id'sanyám is boszorkány — közölte vele Soma mintegy mellékesen, miközben folytatta a zsákban kotorászást.

— Náluk remekebb női testületet el sem lehet képzelni! — fogalmazta át gyorsan eredeti mondanivalóját Maphlaves. — Akik azt állítják róluk, hogy minden lében kanál, hatalomőrült vén banyák, azok nem tudják, mit beszélnek.

— Az esküvőre érkeztek?

— Pontosan. Én vagyok a Láthatatlan Egyetem Arkrektora, ő Stib úr, varázsló, ő pedig — hová tűnt? Ja, megvan — ő Casanunda úr.

— Gróf. Casanunda gróf.

— Tényleg? Ezt soha nem említette.

— Hát, az nem vallana valami jó modorra, nem? Végül is, ez nem tartozik azok közé a dolgok közé, amelyekkel rögtön illik előhozakodni.

Maphlaves szemei résnyire szűkültek.

— De én azt hittem, a törpéknél nincsenek rangok — szólt.

— Egyszer tettem egy kis jószolgálatot a skundi Agantia királynénak — magyarázta Casanunda.

— Csak nem? Szavamra. Mennyire kicsit?

— Hát, annyira nem is volt kicsi.

— Szavamra! Ő a Kincstárnok, ő meg itt a Könyvtáros — lépett hátra Maphlaves vadul integetve, miközben szájával a „Ne Mondja Ki Azt, Hogy Majom” szavakat formálta némán.

— Örvendek, hogy találkoztunk! — szólt Soma.

Az Arkrektorban hirtelen roppant kíváncsiság ébredt.

— A Könyvtáros — ismételte meg.

— Igen. Már mondta. — Soma biccentett az orangutánnak. — Hogy van?

— Úúk.

— Gondolom, eltűnődsz azon, miért néz ki így — végszavazott neki Maphlaves.

— Nem, uram.

— Nem?

— Id'sanyám mindig azt mondja, mindenki olyan, amilyennek teremtették — jelentette ki Soma.

— Milyen csodálatos asszony lehet! Hogy hívják? — kérdezte Maphlaves.

— Ogg asszonynak, uram.

— Ogg? Ogg? Ismerős név. Rokona Ogg Józanságnak?

— Ő volt az apám, uram.

— Jóságos ég! A jó öreg Józanság fia? Hogy van az a vén lókötő?

— Nem tudom, uram, mivel már meghalt.

— Ó! Mikor halt meg?

— Harminc évvel ezelőtt.

— De nem nézel ki huszon… — szólalt meg Abrand. Maphlaves durván oldalba vágta.

— Vidéken vagyunk — sziszegte. — Az emberek itt másképpen csinálják a dolgokat. És gyakrabban. — Ezzel visszanézett Soma rózsás, segítőkész arcára.

— Úgy tűnik, kezd ébredezni a környék — jegyezte meg, és valóban: egymás után nyíltak a spaletták a tér körül. — Magunkhoz veszünk valami kis reggelit a fogadóban. Régen csodálatos reggelikben volt ott részem. — Megint beleszimatolt a levegőbe, és felragyogott az arca.

— Ezt nevezem — szólt —, ezt nevezem én friss levegőnek!

Soma óvatosan körbenézett.

— Igen, uram — válaszolta —, mi is úgy hívjuk. — Eszeveszett rohanás zaja hangzott fel, majd abbamaradt, és II. Verenc király fordult be a sarkon lassú, nyugodt léptekkel, rákvörösen.

— Az már biztos, hogy mindenkinek rózsákat csal az orcájára — jelentette ki Maphlaves vidáman.

— Ő a király! — sziszegte Soma. — És én fent hagytam a trombitám!

— Ööö — szólt Verenc. — Megjött már a posta, Soma?

— Ó, igen, felség! — válaszolta Soma majdnem annyira zavarban, mint a király. — Itt van nálam. Ne aggódjon emiatt! Azonnal kibontogatom, és az asztalára teszem, felség!

— Ööö…

— Valami gond van, felség?

— Ööö… szerintem inkább…

Soma már bontogatta a csomagokat.

— Itt van az a könyv az etikettről, amit már várt, felség, és van itt egy a sertéstartásról, ez pedig… hát ez meg micsoda?

Verenc megpróbálta kikapni a kezéből. Soma automatikusan belekapaszkodott. A csomagolópapír elszakadt, és a nagy, vastag könyv leesett a földre. A szellő végiglapozott a fametszeteket ábrázoló oldalakon.

Lenéztek.

— Tyű! — mondta Soma.

— Szavamra! — mondta Maphlaves.

— Ööö — mondta a király.

— Úúk?

Soma nagyon, nagyon óvatosan felvette a könyvet, és belelapozott.

— Hé, ezt nézzék meg! A lábfejével csinálja! Fogalmam sem volt, hogy lábfejjel is lehet! — Megbökdöste Abrand Stibet. — Nézze, uram!

Maphlaves a királyra sandított.

— Minden rendben, felség? — kérdezte.

Verenc összerándult.

— És nézze, itt van egy, ahol két férfi csinálja botokkal…

— Mi? — kérdezte Verenc.

— Tyű! — lelkesedett Soma. — Köszönöm, uram! Ez nagyon jól fog jönni, az már egyszer biztos. Úgy értem, felszedtem ezt-azt úton-útfélen, de…

Verenc kikapta a könyvet Soma kezéből, és megnézte a borítóját.

— A harc művészete? De hát én a szer …

— Felség?

Beletelt egy súlyos pillanatba, amíg Verencnek sikerült visszanyernie a lelki egyensúlyát, de végül ő győzött.

— Ó! Igen. Hát persze. Huhh! Szóval, igen. Huhh! Igen. Szóval, a jól képzett hadsereg… elengedhetetlen az ország biztonsága szempontjából. Így van. Igen. Rendben. Magrat és én úgy gondoljuk… igen. Neked rendeltük, Soma.

— Azonnal elkezdek gyakorolni, felség!

— Ööö. Jó.

Jászón Ogg felébredt, de azt kívánta, bár ne tette volna.

Ez tisztázásra szorul. Sok szaktekintély próbálkozott már a másnaposság leíró jellemzésével. Általában táncoló elefántokat, és hasonló képeket szoktak alkalmazni ebből a célból. Ám ezek a leírások soha nem hitelesek. Mindig arról szólnak, hogy hohó, nesztek, srácok, egy kis másnaposság machismo, hohó, kocsmáros, még tizenkilencet a világosból, hejj, jót vedeltünk tegnap éjjel, hohó…

Akárhogy is, a hígító okozta másnaposságot úgysem lehet leírni. A legkellemesebb része az, amikor úgy érzi az ember, hogy a fogai szétporladtak, s a nyelvére tapadtak.

A kovácsmester végül felült, és kinyitotta a szemét [23] Itt helyénvaló lenne a szokásos „paprikába áztatott, vörösen izzó üveggolyók” szókapcsolat. .

Ruhái átáztak a harmattól.

Úgy érezte, a feje szalmával és suttogásokkal van tele.

A kövekre meredt.

A korsó a harasztok közt hevert. Egy-két pillanat elteltével felmarkolta, és próbaképpen a szájához emelte. Üres volt.