Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Az soha nem volt a miénk, az az unokabátyámé volt — javította ki Takács. — Szóval…

— Biztos vagy benne?

— Szóval — folytatta Takács — aszonta: „Csak várjon meg itt! Mindjárt hozok valamit, ami segít”, és ezzel bement a hátsó konyhába, kis idő után kijött néhány nagy, piros tablettával, és…

— És mitől tört el a szarva? — kérdezte Kocsis.

— … és akkor odaadta neki az egyik tablettát, azzal, hogy „emelje fel a tehén farkát, és dugja ezt oda, ahová nem süt be a nap, és fél perc múlva a saját lábán fog szaladni, mint a szélvész.” Apám pedig megköszönte, majd kifelé menet megkérdezte, hogy a másik tabletta mire való, mire Néne ránézett, és azt mondta: „Hát, utol akarja érni, nem?”

— Az biztosan az a mély völgy Szeglet mellett — jegyezte meg Kocsis.

Mindannyian ránéztek.

— Egész pontosan miről beszélsz? — kérdezte Takács.

— Ott van a hegy mögött — bólogatott tudálékosan Kocsis. — Nagyon árnyékos. Úgy vélem, arra gondolhatott. Oda, ahova nem süt be a nap. Hosszú odáig az út, de hát ilyenek a boszorkányok.

Takács a többiekre kacsintott.

— Figyeljetek! — szólalt meg. — Megmondom én, mire gondolt. Arra, ahova a majom dugja a mogyoróját.

Kocsis megrázta a fejét.

— Szegletben nincsenek majmok — jelentette ki. Arcát lassú vigyor öntötte el. — Ja, már értem! Az a vénasszony egyszerűen csak ostobaságokat beszélt!

— Azok a drámaírók lent Ankhban — szólalt meg Pék —, hát, azok aztán jól ismernek minket. Adjátok ide a korsót!

Jászón megint hátranézett. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Keze, ami napi kapcsolatban állt a vassal, viszketni kezdett.

— Asszem, ideje lenne hazaindulnunk, fiúk! — kockáztatta meg.

— Szép ez az éjszaka — válaszolta Pék, és nem mozdult. — Nédd a, hogy ragyognak a csillagok!

— Viszont kezd hideg lenni — érvelt Jászón.

— Hószagot érzek — értett vele egyet Kocsis.

— Na persze — mondta Pék. — Ja. Hó nyár közepén. Ez van ott, ahova a nap nem süt be.

— Fogjátok már be! — mordult rájuk Jászón.

— Mi bajod?

— Ez nem helyes! Nem kéne itt lennünk! Hát nem érzitek?

— Ó, maradjál má', ember! — szólt Takács. — Nincs semmi baj. Semmit nem érzek a levegőn kívül. És még mindig van egy kis ital a korsó alján.

Pék hátradőlt.

— Eszembe jutott egy régi történet erről a helyről — mesélte. — Egy pasas elaludt itt egyszer szarvasvadászat közben.

Az üveg gluttyogott a szürkületben.

— 's akkor mi van? Ezt én is meg tudom csinálni — mondta Kocsis. — Minden éjszaka elalszom, rendszeresen.

— Ó, de ennek a pasasnak, amikor felébredt és hazament, a felesége már valaki mással élt, a gyerekei pedig mind felnőttek, és meg se ismerték.

— Ez velem nap mint nap megtörténik — sóhajtott Takács gyászosan.

Pék szipogott egyet.

— Tudjátok, tényleg hószagot érzek! Ismeritek? Az az éles fajta szag.

Tetőfedő hátradőlt, és a karjára fektette a fejét.

— Megmondom, mi az ábra — jelentette ki. — Ha arra ébrednék, hogy az asszony hozzáment valaki máshoz, a nagydarab kölykeim meg kirepültek, és nem kell már feltölteni az éléskamrát, úgy visszajönnék ide egy takaróval, mint a sicc! Kinél van a korsó?

Jászón idegesen kortyolt egyet, és máris jobban érezte magát, ahogy az alkohol feloldotta az agytekervényeit.

Azért még egyszer megpróbálkozott.

— Hé, fiúk! — szólalt meg. — Ott hűsöl még egy korsó a vízbe' a műhelyemben, mit szóltok hozzá? Lemehetnénk együtt. Fiúk? Fiúk?

Dallamos horkolás hallatszott.

— Jaj, fiúk!

Jászón felállt. A csillagok megpördültek.

A kovácsmester nagyon lágyan összeesett. A korsó kigurult a kezéből, és végigbucskázott a füvön. A csillagok szikráztak, a hűvös szellő pedig hótól illatozott.

A király egyedül vacsorázott, vagyis egyedül az asztal egyik végén, míg Magrat a másikon. De sikerült összehozniuk egy találkozót a kandalló elé pár pohár bor erejéig.

Mindig nehezen jöttek a szavak a szájukra az ilyen pillanatokban. Egyikük sem szokott hozzá egy másik személlyel folytatott úgynevezett tartalmas időtöltéshez. Párbeszédük kezdett mind rejtelmesebbé válni.

Ráadásul túlnyomórészt az esküvőről szólt. Az uralkodóknál ez nem úgy megy, mint másoknál. Először is, már megvan mindenük. A hagyományos nászajándéklista a porcelánokkal és a tizenkét terítékes edénykészlettel kicsit furcsán veszi ki magát, ha a megajándékozandónak van már egy egész kastélya, rengeteg bebútorozott szobával. Valójában olyan sokkal, hogy jó részüket elég régen nem használta már senki ahhoz, hogy a bennük lakó pókok az evolúció szigorú szabályai értelmében különálló alfajokat hozzanak létre. És az sem megoldás, ha az ember egyszerűen csak megsokszorozza a dolgot, és kér egy Vörös és Fehér Hadsereget, ami illik a konyha tapétájához. Az uralkodók, ha megházasodnak, vagy nagyon kicsi dolgokat kapnak, mint például egy finoman megmunkált, tojás alakú órát, vagy nagy és terjedelmes dolgokat, mint például egy grófnőt.

És ott van a vendégek listája is. Ez az egyszerű esküvők esetében is elég nehéz ügy, azzal a sok öreg rokonnal, akik nyáladzanak és káromkodnak, az első ital után kakaskodó testvérbátyákkal, és olyan emberekkel, kik Nem Szólnak más emberekhez amiatt, amit azok A Mi Sharonunkról Mondtak. Az uralkodók fejének egész országok miatt kell főniük, melyek harciassá válnak egy italtól, és egész királyságok miatt, amelyek Felszámolták A Diplomáciai Kapcsolatokat amiatt, amit A Koronaherceg Mondott A Mi Sharonunkról.

Verencnek mindezzel sikerült megbirkóznia, de akkor jött a faji kérdés. A trollok és a törpék egész jól elvoltak egymás mellett Lancre-ben, mivelhogy itt semmi dolguk nem akadt egymással. De ha túl sokan kerültek egy fedél alá, különösen, ha italozás is folyt, és különösen, ha az leginkább a törpék között folyt, akkor előbb-utóbb Karok Kezdtek Leszakadni, leginkább azért, amit Az Ő Őseik Mondtak A Mi Sharonunkról.

És akkor ott van még a többi dolog…

— Hogy van a lány?

— Szóltam Millie-nek, hogy tartsa rajta a szemét. Miben törhetik a fejüket azok ketten?

— Fogalmam sincs.

— De hát te vagy a király, nem?

Verenc zavartan fészkelődött.

— Ők viszont boszorkányok. Nem szívesen kérdezgetem őket.

— Miért nem?

— Mert még válaszolnak. És akkor mit csinálok?

— Miről akart Néne beszélgetni veled?

— Ó… hát tudod… dolgokról…

— Ugye nem a… szexről, vagy igen?

Verenc olyan arcot vágott, mint aki frontális támadástól tartott, de hirtelen észre kellett vegye, hogy a háta mögött történnek rettenetes dolgok.

— Dehogy! Miért?

— Ángyi próbált anyai jótanácsokkal ellátni. Alig tudtam visszafojtani a nevetést. Igazán már, mindketten úgy bánnak velem, akár egy nagy gyerekkel!

— Ó, nem. Semmi ilyesmi nem került szóba.

A kandalló két szélénél ültek, mindketten rákvörösen.

Majd Magrat megkérdezte:

— Ööö… elküldettél már azért a könyvért? Tudod… amiben a fametszetek vannak?

— Ó, igen. Igen, elküldtem valakit, hogy rendelje meg.

— Mostanra meg kellett volna már érkeznie.

— Hát, hetente csak egyszer kapunk postát. Úgy vélem, holnap megjön. Már nagyon unom, hogy minden héten le kell rohannom, nehogy Soma érjen oda először.