Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Tisztában vagyok vele, hogy nagyon csúnya a sebe — válaszolta megint csak élesen Magrat.

— Nem a sebre gondolok — mondta Néne. — Úgy értem, megérintették. Ő…

— Pontosan tudom, hogyan kell beteget ápolni — válaszolta Magrat. — Nem vagyok teljesen ostoba, értsétek már meg!

— Nem szabad egyedül hagyni — ragaszkodott az álláspontjához Néne.

— Nagyon sokan lesznek itt — válaszolta Verenc. — Holnap futnak be az első vendégek.

— Az egyedüllét nem egyenlő azzal, hogy nincsenek körülötted emberek — mondta Néne.

— Ez egy kastély, Néne.

— Na jó. Rendben. Hát, akkor nem is zavarunk tovább — köszönt el Néne. — Gyerünk, Gytha!

Ogg Ángyi még magához vett egy kihűlőfélben levő birkacombot az egyik ezüstfazékból, és a királyi pár felé intett vele.

— Mulassatok jól! — mondta. — Már amennyire lehetséges ez a ti esetetekben.

— Gytha!

— Megyek már.

A tündék csodálatosak. Csodálatot ébresztenek.

A tündék bámulatosak. Bámulatot keltenek.

A tündék fantasztikusak. Nagy hatással vannak a fantáziára.

A tündék bűbájosak. Sugárzik belőlük a bűbáj.

A tündék igézőek. Értenek a varázsigékhez.

A tündék irtó hatásosak. Mindenkit kiirtanak.

Az a helyzet a szavakkal, hogy a jelentésük úgy csavarodik, mint egy kígyó, és ha az ember kígyót akar találni, akkor nézzen csak be a jelentésváltoztató szavak mögé.

Senki nem állította soha, hogy a tündék jók lennének.

A tündék rosszak.

— Szóval ennyi — szólt Ángyi, ahogy a boszorkányok átsétáltak a kastély felvonóhídján. — Szép munka volt, Eszme!

— Még nincs vége — figyelmeztette Mállottviksz Néne.

— Magad mondtad, hogy most már nem tudnak átjönni. Senki sem fog többé varázslattal próbálkozni a kövek körül. Ebben biztos vagyok.

— Igen, de még körülbelül egy napig tart a körök ideje. Azalatt bármi megtörténhet.

— A Rubina lány kiszállt a játékból, a többire meg jól ráijesztettél — mondta Ogg Ángyi, a báránycsontot a kiszáradt várárokba dobva. — Más meg nem fogja szólítani őket, azt tudom.

— De még mindig itt van az egyikük a várbörtönben.

— Meg akarsz szabadulni tőle? — kérdezte Ángyi. — Elküldhetem Somát Vasolvasztárfi királyhoz fel a Rézsikló tetejére, ha azt szeretnéd. Vagy felpattanhatok a seprűmre magam is, és átadhatom az üzenetet a Hegyek Királyának személyesen. A törpék és a trollok egy pillanat alatt meg fogják oldani a problémát. És nem lesz vele semmi gondunk.

Néne nem reagált erre, hanem folytatta:

— Van még más is. Valami, amire nem gondoltunk. Az a nőszemély még mindig utat keres.

Elérték a város főterét. Néne végignézett rajta. Persze, Verenc a király, és ez teljesen rendben is van, és ez az ő királysága, ami szintén teljesen rendben van. De mélyebb értelemben ez az ő birodalma volt. És Gytháé, természetesen. Verenc hatalma csak az emberek dolgaira terjedt ki; még a törpék és a trollok sem ismerték el őt királyuknak, bár mindig nagyon udvariasak voltak vele. De amikor a fákról és a sziklákról és a földről volt szó, Mállottviksz Néne a magáénak érzett mindent. Ismerte a hangulataikat.

És a környéket még mindig figyelték. Egészen pontosan érezte a figyelő tekinteteket. A beható vizsgálat megváltoztatja a vizsgálat tárgyát, és jelenleg az egész vidéket vizsgálták. Az egész országot célozta meg a támadás, és az a nőszemély itt volt, az elméje göngyölődött kifelé…

— Milyen vicces — jelentette ki Ogg Ángyi, csak úgy bele a világba —, ezen gondolkoztam, ahogy ott várakoztam reggel a Táncosoknál, hogy milyen vicces…

— Most meg mi a csudáról hablatyolsz?

— Emlékszem egy olyan lányra, mint Rubina. Rossz természetű volt, és türelmetlen, és tehetséges, és csak egy púp az idősebb boszorkányok hátán. Nem tudom, emlékszel-e rá egyáltalán?

Elmentek Jászón kalapácsütésektől zengő műhelye mellett.

— Soha nem felejtettem el — válaszolta Néne csendesen.

— Vicces, ahogy körbeérnek a dolgok…

— Nem, nem érnek — szögezte le Mállottviksz Néne. — Én nem olyan voltam, mint ő. Tudod, milyenek voltak errefelé az öreg boszorkányok. Megcsontosodottak. Egy rakás bibircsókos banya. És én nem voltam udvariatlan velük. Csak határozott. Egyenes. Kiálltam magamért. A boszorkányság része, hogy az ember kiálljon magáért… Te vigyorogsz.

— Csak a széltől fintorgok, esküszöm!

— Ez a lány teljesen más. Senki nem állíthatja, hogy én ne lennék nyitott az új dolgokra.

— Erről vagy híres, a nyitottságodról, igen — helyeselt Ogg Ángyi. — Mindig is mondtam, nincs ember a földön, aki nyitottabb lenne az új dolgokra, mint Eszme Mállottviksz!

— Pontosan. — Mállottviksz Néne végignézett a várost körbevevő erdős hegyeken, és összevonta a szemöldökét. — Az a helyzet — mondta —, hogy ezek a mai lányok nem tudnak gondolkozni. Ahhoz tiszta agy kell, és hogy ne hagyd elterelni a figyelmed. Ott van például Magrat, aki állandóan túl szétszórt. És ez megakadályozza abban, hogy tisztességes munkát végezzen. — Megállt. — Érzem őt, Gytha. A Tündekirálynőt. Átjutott az elméje a köveken. Az az átkozott, ostoba kislány! Utat keres magának. Mindenhol ott van. Mindenhol, ahova a tudatommal csak be tudok nézni. Érzem a szagát.

— Minden rendben lesz — veregette meg a vállát Ángyi. — Meglátod.

— Keresi az utat — ismételte meg Néne.

— Jó reggelt, testvérek! Hol 's mit mívelkedjünk e vidám napon? — köszönt Kocsis, a pék.

Lancre Férfi Móres-tánccsoportjának többi tagja ránézett.

— Valami gyógyszert ettél, vagy mi? — kérdezte Takács, a zsúpkészítő.

— Így beszél a durva kézműves ringyrongy sereg.

— És mi az a durva kézműves ringyrongy sereg? — kérdezte Pék, a takács.

— Ugyanazok, mint a vidám mesteremberek, asszem — válaszolta Kocsis, a pék.

— Megkérdeztem id'sanyámat, mi az az arzenál — közölte velük Jászón.

— Igen?

— Azt mondta, az mi vagyunk.

— És durva kézműves ringyrongy sereg is vagyunk? — érdeklődött Pék, a takács.

— Asszem.

— A fenébe!

— Hát, annyi bizonyos, hogy mi nem úgy beszélünk, mint ezek a seggfejek a darabban — állapította meg Kocsis, a pék. — Én soha nem mondanék olyat, hogy „trallala”. És a tréfáikat se értem.

— Azokat nem is kell, ez egy színdarab — nyugtatta meg Jászón.

— A kutyafáját! — mondta Pék, a zsúpkészítő.

— Ó, fogd már be! Told inkább a taligát.

— Nem értem, hogy miért nem járhatunk el mégis egy botos-vödröst… — motyogta Szabó, a másik zsúpkészítő.

— Nem járjuk el a botos-vödröst! Hallani sem akarok többé a botos-vödrösről! Azóta is hasogat a térdem! Úgyhogy meg se említsd nekem a botos-vödröst!

— A teremburáját! — mondta Pék, akiben buzgott az önkifejezés vágya.

A kellékeket tartalmazó taliga zötyögött és ugrált a göröngyös kis úton.

Jászónnak el kellett ismernie, a csűrdöngölő sokkal egyszerűbb volt, mint a színészkedés. Az előbbi közben nem állták őket körbe kuncogó népek. És nem űztek gúnyt belőlük a kisgyerekek. Takács és Tetőfedő már-már a nyílt lázadás határán álltak, és szándékosan rosszul mondták a szöveget. Az esték próbaterep-kereséssel teltek.

Még az erdő sem bizonyult eléggé elhagyatottnak. Elképesztő, mennyi ember kódorgott mindenfelé.