— Tisztában vagyok vele, hogy nagyon csúnya a sebe — válaszolta megint csak élesen Magrat.
— Nem a sebre gondolok — mondta Néne. — Úgy értem, megérintették. Ő…
— Pontosan tudom, hogyan kell beteget ápolni — válaszolta Magrat. — Nem vagyok teljesen ostoba, értsétek már meg!
— Nem szabad egyedül hagyni — ragaszkodott az álláspontjához Néne.
— Nagyon sokan lesznek itt — válaszolta Verenc. — Holnap futnak be az első vendégek.
— Az egyedüllét nem egyenlő azzal, hogy nincsenek körülötted emberek — mondta Néne.
— Ez egy kastély, Néne.
— Na jó. Rendben. Hát, akkor nem is zavarunk tovább — köszönt el Néne. — Gyerünk, Gytha!
Ogg Ángyi még magához vett egy kihűlőfélben levő birkacombot az egyik ezüstfazékból, és a királyi pár felé intett vele.
— Mulassatok jól! — mondta. — Már amennyire lehetséges ez a ti esetetekben.
— Gytha!
— Megyek már.
A tündék csodálatosak. Csodálatot ébresztenek.
A tündék bámulatosak. Bámulatot keltenek.
A tündék fantasztikusak. Nagy hatással vannak a fantáziára.
A tündék bűbájosak. Sugárzik belőlük a bűbáj.
A tündék igézőek. Értenek a varázsigékhez.
A tündék irtó hatásosak. Mindenkit kiirtanak.
Az a helyzet a szavakkal, hogy a jelentésük úgy csavarodik, mint egy kígyó, és ha az ember kígyót akar találni, akkor nézzen csak be a jelentésváltoztató szavak mögé.
Senki nem állította soha, hogy a tündék jók lennének.
A tündék rosszak.
— Szóval ennyi — szólt Ángyi, ahogy a boszorkányok átsétáltak a kastély felvonóhídján. — Szép munka volt, Eszme!
— Még nincs vége — figyelmeztette Mállottviksz Néne.
— Magad mondtad, hogy most már nem tudnak átjönni. Senki sem fog többé varázslattal próbálkozni a kövek körül. Ebben biztos vagyok.
— Igen, de még körülbelül egy napig tart a körök ideje. Azalatt bármi megtörténhet.
— A Rubina lány kiszállt a játékból, a többire meg jól ráijesztettél — mondta Ogg Ángyi, a báránycsontot a kiszáradt várárokba dobva. — Más meg nem fogja szólítani őket, azt tudom.
— De még mindig itt van az egyikük a várbörtönben.
— Meg akarsz szabadulni tőle? — kérdezte Ángyi. — Elküldhetem Somát Vasolvasztárfi királyhoz fel a Rézsikló tetejére, ha azt szeretnéd. Vagy felpattanhatok a seprűmre magam is, és átadhatom az üzenetet a Hegyek Királyának személyesen. A törpék és a trollok egy pillanat alatt meg fogják oldani a problémát. És nem lesz vele semmi gondunk.
Néne nem reagált erre, hanem folytatta:
— Van még más is. Valami, amire nem gondoltunk. Az a nőszemély még mindig utat keres.
Elérték a város főterét. Néne végignézett rajta. Persze, Verenc a király, és ez teljesen rendben is van, és ez az ő királysága, ami szintén teljesen rendben van. De mélyebb értelemben ez az ő birodalma volt. És Gytháé, természetesen. Verenc hatalma csak az emberek dolgaira terjedt ki; még a törpék és a trollok sem ismerték el őt királyuknak, bár mindig nagyon udvariasak voltak vele. De amikor a fákról és a sziklákról és a földről volt szó, Mállottviksz Néne a magáénak érzett mindent. Ismerte a hangulataikat.
És a környéket még mindig figyelték. Egészen pontosan érezte a figyelő tekinteteket. A beható vizsgálat megváltoztatja a vizsgálat tárgyát, és jelenleg az egész vidéket vizsgálták. Az egész országot célozta meg a támadás, és az a nőszemély itt volt, az elméje göngyölődött kifelé…
— Milyen vicces — jelentette ki Ogg Ángyi, csak úgy bele a világba —, ezen gondolkoztam, ahogy ott várakoztam reggel a Táncosoknál, hogy milyen vicces…
— Most meg mi a csudáról hablatyolsz?
— Emlékszem egy olyan lányra, mint Rubina. Rossz természetű volt, és türelmetlen, és tehetséges, és csak egy púp az idősebb boszorkányok hátán. Nem tudom, emlékszel-e rá egyáltalán?
Elmentek Jászón kalapácsütésektől zengő műhelye mellett.
— Soha nem felejtettem el — válaszolta Néne csendesen.
— Vicces, ahogy körbeérnek a dolgok…
— Nem, nem érnek — szögezte le Mállottviksz Néne. — Én nem olyan voltam, mint ő. Tudod, milyenek voltak errefelé az öreg boszorkányok. Megcsontosodottak. Egy rakás bibircsókos banya. És én nem voltam udvariatlan velük. Csak határozott. Egyenes. Kiálltam magamért. A boszorkányság része, hogy az ember kiálljon magáért… Te vigyorogsz.
— Csak a széltől fintorgok, esküszöm!
— Ez a lány teljesen más. Senki nem állíthatja, hogy én ne lennék nyitott az új dolgokra.
— Erről vagy híres, a nyitottságodról, igen — helyeselt Ogg Ángyi. — Mindig is mondtam, nincs ember a földön, aki nyitottabb lenne az új dolgokra, mint Eszme Mállottviksz!
— Pontosan. — Mállottviksz Néne végignézett a várost körbevevő erdős hegyeken, és összevonta a szemöldökét. — Az a helyzet — mondta —, hogy ezek a mai lányok nem tudnak gondolkozni. Ahhoz tiszta agy kell, és hogy ne hagyd elterelni a figyelmed. Ott van például Magrat, aki állandóan túl szétszórt. És ez megakadályozza abban, hogy tisztességes munkát végezzen. — Megállt. — Érzem őt, Gytha. A Tündekirálynőt. Átjutott az elméje a köveken. Az az átkozott, ostoba kislány! Utat keres magának. Mindenhol ott van. Mindenhol, ahova a tudatommal csak be tudok nézni. Érzem a szagát.
— Minden rendben lesz — veregette meg a vállát Ángyi. — Meglátod.
— Keresi az utat — ismételte meg Néne.
— Jó reggelt, testvérek! Hol 's mit mívelkedjünk e vidám napon? — köszönt Kocsis, a pék.
Lancre Férfi Móres-tánccsoportjának többi tagja ránézett.
— Valami gyógyszert ettél, vagy mi? — kérdezte Takács, a zsúpkészítő.
— Így beszél a durva kézműves ringyrongy sereg.
— És mi az a durva kézműves ringyrongy sereg? — kérdezte Pék, a takács.
— Ugyanazok, mint a vidám mesteremberek, asszem — válaszolta Kocsis, a pék.
— Megkérdeztem id'sanyámat, mi az az arzenál — közölte velük Jászón.
— Igen?
— Azt mondta, az mi vagyunk.
— És durva kézműves ringyrongy sereg is vagyunk? — érdeklődött Pék, a takács.
— Asszem.
— A fenébe!
— Hát, annyi bizonyos, hogy mi nem úgy beszélünk, mint ezek a seggfejek a darabban — állapította meg Kocsis, a pék. — Én soha nem mondanék olyat, hogy „trallala”. És a tréfáikat se értem.
— Azokat nem is kell, ez egy színdarab — nyugtatta meg Jászón.
— A kutyafáját! — mondta Pék, a zsúpkészítő.
— Ó, fogd már be! Told inkább a taligát.
— Nem értem, hogy miért nem járhatunk el mégis egy botos-vödröst… — motyogta Szabó, a másik zsúpkészítő.
— Nem járjuk el a botos-vödröst! Hallani sem akarok többé a botos-vödrösről! Azóta is hasogat a térdem! Úgyhogy meg se említsd nekem a botos-vödröst!
— A teremburáját! — mondta Pék, akiben buzgott az önkifejezés vágya.
A kellékeket tartalmazó taliga zötyögött és ugrált a göröngyös kis úton.
Jászónnak el kellett ismernie, a csűrdöngölő sokkal egyszerűbb volt, mint a színészkedés. Az előbbi közben nem állták őket körbe kuncogó népek. És nem űztek gúnyt belőlük a kisgyerekek. Takács és Tetőfedő már-már a nyílt lázadás határán álltak, és szándékosan rosszul mondták a szöveget. Az esték próbaterep-kereséssel teltek.
Még az erdő sem bizonyult eléggé elhagyatottnak. Elképesztő, mennyi ember kódorgott mindenfelé.
Читать дальше