Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Magrat azért volt jobb orvos Nénénél, mert ő nem így gondolta.

A kocsi megtorpant az útakadály előtt.

A banditák vezére megigazította a szemkötőjét. Mindkét szemére tökéletesen látott, de a népekben tiszteletet ébreszt az egyenruha. Ezt követően odamasírozott a kocsihoz.

— Jó reggelt, Jim! Mink van ma?

— Uhh. Hát, nem lesz egyszerű — felelte a kocsis. — Itt van először is pár varázsló, és egy törpe. Meg egy emberszabású főemlős. — Megdörzsölte a fejét, és elfintorodott. — Igen, kétségkívül emberszabású. Nem pedig, és ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni, bármilyen más, ember formájú szőrös lény!

— Jól vagy, Jim?

— Ankh-Morpork óta velük utazom. Még csak ne is említs nekem semmilyen szárítottvarangy-tablettát!

A banditák vezére összeráncolta a szemöldökét.

— Rendben. Nem teszem.

Bekopogott a kocsi ajtaján. Az ablak lecsusszant.

— Nem szeretném, ha rablásként fognák fel a dolgot — mondta. — Jobb lenne, ha érdekes kalandként gondolnának rá, melyről majd élvezettel mesélhetnek az unokáiknak.

Bent megszólalt egy hang.

— Ez ő! Ő lopta el a lovamat!

Valaki egy varázslóbotot döfött ki az ablakon. A haramiavezérnek feltűnt a gomb a végén.

— Ne kezdjük ezt! — kérte szívélyesen. — Ismerem a szabályokat. A varázslók nem használhatnak mágiát civilek ellen, kivéve valódi életveszélyes helyze…

Oktarinszín robbanás verte fel a vidéket.

— Ez nem egészen szabály — szólt Maphlaves —, mint inkább csak amolyan irányelv. — Odafordult Abrand Stibhez. — Stacklady Morfikus Rezonátorának egyik érdekesebb alkalmazása, remélem, észrevette!

Abrand lenézett.

A haramiavezér úritökké változott, bár a humor általános szabályainak megfelelően még mindig rajta volt a kalapja.

— És most — szólt ki Maphlaves —, igazán örömömre szolgálna, ha maguk ott a kövek és egyéb dolgok mögött mind előrejönnének oda, ahol jól láthatóak lesznek. Nagyon jó. Stib úr, ön és a Könyvtáros legyenek szívesek, és menjenek körbe a kalappal!

— De ez rablás! — tiltakozott a kocsis. — És gyümölccsé változtatta őt!

— Zöldséggé — javította ki Maphlaves. — Mindegy, pár órán belül úgyis elmúlik.

— És tartoznak nekem egy lóval — tette még hozzá Casanunda.

A banditák egy része kelletlenül odaadta a pénzét Abrandnak, a másik része pedig kelletlenül, ám nagyon gyorsan odaadta a pénzét a Könyvtárosnak.

— Majdnem háromszáz dollár, uram — számlálta meg Abrand.

— És egy ló, ne feledje! Ami azt illeti, igazából két ló. A másikról egészen mostanáig megfeledkeztem.

— Nagyszerű! Útiköltség tekintetében pénzünknél vagyunk. És most, amint eltávolítják az úttorlaszt az urak, indulnánk is tovább.

— Valójában egy harmadik ló is volt, most jut eszembe.

— Ez így nagyon nem lesz jó! Ők kellett volna kirabolják magukat! — kiabálta a kocsis.

Maphlaves letaszította a bakról.

— Szabadságon vagyunk — közölte vele.

A kocsi tovazötyögött. Még felhangzott egy távoli kiáltás, miszerint „…és négy ló, ne feledjétek!”, majd eltűnt a következő kanyarban.

Az úritöknek szája nőtt.

— Elmentek?

— Igen, főnök.

— Begurítanál az árnyékba? És erről egy szót sem akarok hallani soha többé! Van valakinél szárítottvarangy-tabletta?

II. Verenc tisztelte a boszorkányokat. Ők koronáztatták királlyá. Ebben meglehetősen biztos volt, bár még mindig nem értette pontosan, hogyan is történt a dolog. És mélységes nagyrabecsüléssel viseltetett Mállottviksz Néne iránt. Engedelmesen loholt a boszorkány nyomában a várbörtön felé.

— Miről van szó, Mállottviksz nagysága?

— Valamit meg kell mutatnom magának.

— Mintha a tündéket említette volna.

— Pontosan.

— Azt hittem, ők csak a gyerekmesékben szerepelnek.

— Valóban?

— Hát… tudja… dajkamesékben?

— És?

Úgy tűnt, Mállottviksz Néne giroszkópikus mezőt gerjeszt — ha bizonytalan egyensúllyal indul neki az ember, tesz róla, hogy ez így is maradjon.

A király újból próbálkozott.

— Csak annyit akartam ezzel mondani, hogy azt gondoltam, nem is léteznek.

Néne odaért a börtön egyik kapujához. A nyílászáró javarészt időtől megfeketedett tölgyfából készült, de a tetején volt egy vasrács.

— Ott bent.

Verenc bekukucskált.

— Te jó ég!

— Soma nyitotta ki nekem. Nem hinném, hogy bárki más látott volna minket bejönni. Ne mondja el senkinek. Ha megtudják a törpék és a trollok, még a falakat is szétszedik, hogy kiszabadítsák.

— Miért? Hogy megöljék?

— Természetesen. Nekik jobb az emlékezetük, mint az embereknek.

— És én mihez kezdjek vele?

— Tartsa bezárva. Mit tudom én? Gondolkodnom kell!

Verenc megint besandított a tündére, aki összegömbölyödve feküdt a cella padlójának közepén.

— Ilyen egy tünde? De hát ez… csak egy magas, vékony, ravasz képű ember. Többé-kevésbé. Én úgy tudtam, szépek!

— Ó, azok is, amikor maguknál vannak. Sugárzik belőlük ez a… ez a… amikor az emberek meglátják őket, szépséget látnak, olyasmit, aminek a kedvére akarnak tenni. Magukra tudják ölteni azt a megjelenést, amit elvár tőlük az ember. Úgy hívják, bűbáj. Tudni lehet, ha tünde van a közelben. Az emberek furcsán kezdenek el viselkedni. Nem gondolkoznak tisztán. Hát maga semmit nem tud?

— Én azt hittem… hogy a tündék csak mesehősök… mint a fogtündér.

— Semmi mulatságos nincs a fogtündérben — torkolta le Néne. — Nagyon keményen dolgozó nő. Soha nem értettem, hogy boldogul azzal a létrával, meg minden. Nem. A tündék léteznek. Ó, a fenébe is! Ide figyeljen…

Megfordult, és felemelte az egyik ujját.

— Van a hűbéri rendszer, ugye?

— Mi?

— A hűbéri rendszer! Figyeljen már! Hűbéri rendszer. Fent a király, utána jönnek a bárók satöbbi, majd mindenki más… a boszorkányokat tegyük félre kicsit — tette hozzá Néne diplomatikusan. Kúpot formázott a kezéből. — Hűbéri rendszer. Mint azok a csúcsos épületek, amikbe a pogány királyok temetkeztek. Tud követni?

— Igen.

— Jó. És így látják a dolgokat a tündék, érti? Amikor beszabadulnak egy világba, mindenki más alattuk van. Csak rabszolga. Kevesebb a rabszolgánál. Még az állatnál is kevesebb. Elveszik, ami kell nekik, és minden kell nekik. De a legrosszabb az egészben, a legrosszabb az, hogy… olvasnak az ember gondolataiban. Hallják, amit az ember gondol, és önvédelemből az ember elkezdi azt gondolni, amit akarnak. Bűbáj . És bezáródnak az ablaktáblák éjszakára, és ételt raknak ki a tündéknek, és mindenki háromszor körbenéz, mielőtt megemlítené őket, és patkókat szegeznek az ajtókra.

— Én azt hittem, az ilyesmi csak — Verenc kényszeredetten elmosolyodott —, folklór?

— Hát persze, hogy folklór, maga ostoba!

— Szeretném, ha észben tartaná, hogy történetesen én vagyok a király! — figyelmeztette Verenc sértetten.

— Maga ostoba, felség.

— Köszönöm.

— Úgy értem, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne igaz! A dolgok talán egy kissé összemosódnak az évek alatt, az emberek megfeledkeznek a részletekről, elfelejtik, miért teszik, amit tesznek. Mint a lópatkós dolog.

— Emlékszem, nagyanyámnak is volt egy az ajtaja felett — mélázott el a király.