Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Lehet, hogy szívtelen, de az biztos, hogy nem esztelen. Soha nem állítottam magamról, hogy kedves lennék, csak azt, hogy értelmes. Semmi okod nincs arra, hogy így nézz rám. Na, most akkor megyünk, vagy egész nap ott akarsz ácsorogni tátott szájjal?

Ángyi becsukta a száját, majd megint kinyitotta, és megkérdezte:

— Mit akarsz tenni?

— Te tudod, hogyan lehet meggyógyítani?

— Én? Á!

— Pontosan! És én sem. De ismerek valakit, aki tudhatja. Őt pedig egyelőre bedobhatjuk a várbörtönbe. Rengeteg vasrács van ott lent. Ott biztos nem mer majd ugrálni.

— Hogy jutott át?

— Belém kapaszkodott. Nem tudom, hogy működik a dolog. Talán a kő… ereje megnyitja az átjárót, vagy valami hasonló. Amíg a barátai a túlsó oldalon maradnak, ez nem is érdekel igazán.

Ángyi különösebb erőfeszítés nélkül a vállára dobta az öntudatlan tündét [18] Mint korábban már említésre került a Korongvilág krónikáiban, teljes mezőgazdasági kultúrákat alapoztak idős, feketébe öltözött hölgyek teherbírási és emelési képességeire. .

— Rosszabb a szaga, mint a kecsketrágyáé — nyugtázta. — Ha hazaérek, azonnal lefürdöm.

— Ó, te jó ég! — sóhajtott Néne. — Mi jöhet még?

Mi a varázslat?

A boszorkányoknak is van rá egy definíciójuk, amit az életkoruk függvényében kétféleképpen szoktak megfogalmazni. Az idősebbek nem igazán öntik szavakba, de a szívük mélyén gyanítják, hogy az univerzumnak fogalma sincs arról, mi a fene történik, és a zillió-trillió-billió lehetőség közül bármelyik megvalósulhat, ha a megfelelő résbe egy kvantumbizonyosságtól merev, gyakorlott elme illeszkedik, majd csavar egyet a dolgokon. (Ez azt jelenti, hogy ha az ember tényleg fel akar robbantani egy kalapot, egyszerűen csak abba az állapotba kell csavarnia az univerzumot, amiben nagyszámú kalapmolekula egyidőben úgy dönt, hogy elrepül különböző irányokba.)

Másrészről a fiatal boszorkányok az időről hablatyolnak, és biztosak benne, hogy van valami köze a dolognak a kristályokhoz, a misztikus erőkhöz és az alsónemű nélküli táncoláshoz.

És lehet, hogy mindenkinek igaza van. A kvantum már csak ilyen.

Kora reggel volt. Soma Ogg őrt állt Lancre kastélyának ormán, mely egyedüli védvonalként magasodott a helyi lakosok és az esetlegesen beözönlő barbár hordák között. Soma élvezte a katonalétet. Néha azt kívánta, bárcsak támadást indítana az ország ellen egy kisebb horda, csak hogy ő megmenthesse a népet. Arról ábrándozott, hogy győztes csatákba vezet hadseregeket, és azt kívánta, bárcsak a király szerezne már egyet.

Rövid rikoltás jelezte, hogy Hodgesááá éppen reggeli ujjat osztogat a reá bízottaknak.

Soma oda se figyelt. Csupán egyike volt a kastély megszokott hangjainak. Azzal múlatta az időt, hogy megpróbálta minél hosszabb ideig visszatartani a lélegzetét.

Sok módszere volt az idő múlatására, mivel Lancre várőrségeként rengeteg múlatnivaló állt a rendelkezésére. Ott volt az Orrlyukak Igen Alapos Kitakarítása, azt szerette. Vagy a Dallamos Szellentés. Meg az Egy Lábon Állás. A Lélegzet Visszatartása és Számolás olyasmik voltak, melyekhez akkor folyamodott, ha már nem jutott eszébe semmi más, és szénhidrátokban szegényet ebédelt.

Messze lent hangosan felnyikordult az ajtó kopogtatója. Már annyira rozsdás volt, hogy kizárólag úgy lehetett hangot kiadni vele, ha felemelte az ember, amitől nyikorgott, majd erőteljesen lenyomta, amitől megint csak nyikorgott, és szerencsés esetben alig hallhatóan koppant is.

Soma mély levegőt vett, és kihajolt a mellvéden.

— Állj! Ki vagy? — kérdezte.

Csengő hang válaszolt:

— Én vagyok az, Soma. Az anyád.

— Ó, üdv, anya! Üdv, Mállottviksz nagysága!

— Légy jó fiú, és engedj be!

— Barát vagy ellenség?

— Mi?

— Ezt kell mondanom, anya. Munkaköri kötelességem. Nekem meg azt kell válaszolnod, hogy barát.

— Az anyád vagyok.

— Rendesen kell csinálni, anya! — könyörgött Soma annak az embernek az elcsukló hangján, aki tudja, hogy bármit is tesz, csak veszíthet. — Máskülönben mi értelme van?

— Még egy pillanat, és ellenség leszek, fiam!

— Jaaaaaaaaj máár, anya!

— Na jó, legyen. Szóval barát.

— Igen, de lehet, hogy ezt csak azért mondod…

— Most azonnal eressz be minket, Soma Ogg!

Soma szalutált, miközben megdöfte magát a dárdája tompábbik végével.

— Igenis, Mállottviksz nagysága!

Kerek, becsületes arca eltűnt szem elől. Egy vagy két perc múlva hallották, hogy megnyikordul a kapurostély.

— Hogy csináltad? — kérdezte Ogg Ángyi.

— Nagyon egyszerű — válaszolta Néne. — Tudja, hogy te nem robbantanád fel azt az ostoba fejét.

— Hát, biztos vagyok benne, hogy te sem.

— Soha nem lehetsz biztos benne. Csak azt tudhatod, hogy eddig nem tettem.

Magrat mind ez idáig azt hitte, hogy ilyesmi csak a tréfás elbeszélésekben létezik, de nem. A kastély Nagytermében egyetlen hosszú, nagyon hosszú ebédlőasztal állt, és ők Verenccel a két végén ültek. Ennek az etiketthez volt valami köze.

A királynak az asztalfőn kell helyet foglalnia. Ez egyértelmű. De ha valamelyik oldalára ül, az kényelmetlen, mert forgolódniuk kell, ha beszélni akarnak egymáshoz. Az egyetlen megoldás az volt, hogy az asztal két végéről kiabáltak át a másiknak.

És ott volt a tálalóasztal logisztikája is. A könnyebbik út — miszerint odamennek és kiszolgálják magukat — itt is ki volt zárva. Ha a királyok összevissza rohangálnának, és saját kezűleg helyeznék a vacsorájukat a tányérjukra, a monarchia rendszere igen hamar összeomlana.

Sajnálatos módon ez azt jelentette, hogy a felszolgálást Spriggins úr, a komornyik végezte, akinek rossz volt a memóriája, rángott a keze és remegett a térde, továbbá nem volt más segítsége, mint egy ősi ételliftrendszer-féleség, ami a konyhához vezetett, és olyan hangja volt, mint a végítélet harsonájának. A lift végtelen hőelnyelési kapacitással rendelkezett. A forró étel kihűlt, mire felért. A hideg étel még hidegebb lett. Senki nem tudta, mi történne benne a fagylalttal, de egy ilyen kísérlet valószínűleg újraírná a termodinamika törvényeit.

És a szakácsnő sem volt igazán tisztában a vegetarianizmus mibenlétével. A kastély hagyományos étrendje oly mértékben koleszterindús fogásokból állt, hogy belőlük a telített zsírsavak nagy, reszketeg csomókban váltak ki a tányérokon. Zöldséget legfeljebb arra használt a konyhai személyzet, hogy feldúsítsa vele a megmaradt mártást, és általában a sárga szín azonos árnyalatára főzték az összeset, fajtájukra való tekintet nélkül. Magrat egyszer megpróbálta elmagyarázni a dolgokat Szkorbin asszonynak, de a szakácsnő hármas tokája olyan fenyegetően rázkódott már a vitaminoknak az említésére is, hogy inkább elnézést kért, és kimenekült a konyhából.

Pillanatnyilag éppen egy almával próbált zöld ágra vergődni. A szakácsnő ismerte az almákat. Nagy, panírozott gyümölcsként éltek a fejében, amelyeknek ki kell vájni a közepét, és megtölteni mazsolával meg tejszínhabbal. Magrat kénytelen volt ellopni egy nyers almát a kamrából. Hosszútávú tervei közé tartozott a répák lelőhelyének feltérképezése is.

Verenc alakja a távolban derengett az ezüst gyertyatartók és a könyvelési akták halmai mögött. Néha felnéztek, s egymásra mosolyogtak. Legalábbis mosolynak tűnt, bár ekkora messzeségből nem volt könnyű megállapítani.