Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Rubina nem szólalt meg.

— Mert már megtörtént korábban is. Mindig akad valaki, aki odafigyel — Néne tekintete a távolba révedt. — Amikor magányos vagy, és az emberek körülötted elmondhatatlanul ostobák, és a világ tele van titkokkal, amiket senki sem mond el neked…

— A gondolataimban olvas?

— A te gondolataidban? — Néne egy szempillantás alatt visszatért a jelenbe, hangjából eltűnt a távolság. — Ha! Virágok és ilyesmi. Táncikálás bugyingó nélkül. Játszadozás kártyákkal és zsinegekkel. És, úgy gondolom, működött is. Adott neked hatalmat, egy időre legalábbis. Ó, hogy nevethetett! De aztán tűnik el a hatalom, és gyűlik az ára. A végén meg semmi hatalom, ám mindennap meg kell érte fizetni. Mindig többet vesznek el, mint amennyit adnak. És amit adnak, az a semminél is kevesebb. És végül mindent elvesznek. Amit a leginkább szeretnének tőlünk, az a félelem. Amit a legjobban akarnak, az a hitünk. Ha hívod őket, eljönnek. Ha a körök idején itt hívod őket, ahol a világ elég vékony ahhoz, hogy meghallják, azzal csatornát nyitsz számukra. A Táncosok most gyengébbek, mint valaha. És én nem hagyom, hogy a… Hölgyek és Urak visszajöjjenek.

Rubina szóra nyitotta a száját.

— Még nem fejeztem be! Te okos lány vagy. Rengeteg dologgal foglalkozhatnál. De ne akarj boszorkány lenni. Az nem a könnyű élet záloga.

— Maga vén bolond, maga nem érti az egészet! A tündék nem olyanok…

— Ne mondd ki! Ne mondd ki. Ha hívják őket, eljönnek.

— Remek! Tünde, tünde, tünde! Tünde…

Néne keményen pofon vágta.

— Még te is tudod, hogy ez gyerekes ostobaság — mondta. — És most ide figyelj! Ha itthon maradsz, egy hangot ne halljak többet a képtelenségeidből! Vagy elmehetsz valahova máshova, kereshetsz magadnak új jövőt, úrihölgy lehetsz, megvan hozzá az eszed. És talán tíz év múlva visszajössz, telepakolva ékszerekkel meg mindennel, és dámáskodsz majd köztünk ittmaradottak között, nem lesz ezzel semmi baj. De ha helyben maradsz, és megpróbálod idehívni a… Hölgyeket és Urakat, akkor megint velem gyűlik meg a bajod. És legközelebb nem buta játékokat játszunk majd a napon, hanem valódi bűbájjal mérkőzünk meg. Nem holdakkal és körökkel vacakolunk majd, hanem az igazi erővel, ami a vérből és a csontból és az ember fejéből jön. És arról te semmit nem tudsz. Értve vagyok? És ott nincs helye könyörületnek.

Rubina felnézett. Az arca vöröslött ott, ahol Néne megütötte.

— Menjek el? — kérdezte.

Néne egy pillanatot késett.

Rubina a kövek közé vetette magát.

— Te ostoba gyerek! Nem oda!

A lány egyre kisebb lett, noha csak pár ölnyire állt.

— Ó, a fenébe!

Néne utána ugrott, és hallotta, ahogy elszakad a szoknyája a zsebénél. A piszkavas, amit magával hozott, elrepült, és nekicsattant az egyik Táncosnak.

Több apró rántást érzett, ahogy a bakancsából csengve kiugráltak és a kövekre csapódtak a jancsiszegek.

Semmilyen vas nem mehetett át a köveken, semmilyen.

Néne a pázsiton száguldott, amikor rájött, hogy ez mit jelent. De nem számított. Már döntött.

Ahogy az égtájak pörgő táncba kezdtek körülötte, úgy érezte, mintha zuhanna. Majd havat érzett a talpa alatt. Fehér volt. Fehérnek kellett lennie, mert hó volt. De színes minták ugráltak rajta, az ég állandó sarki fényét tükrözve.

Rubina küzdött. A lábbelije a városi nyárhoz sem lett volna elég, nemhogy bokáig érő hóhoz. Ezzel szemben Néne bakancsában még a jancsiszegek nélkül is épségben át lehetett volna kelni akár egy lávafolyamon.

De az izmok, amelyek a bakancsát hajtották, már túl régóta végezték a munkájukat. Rubina megelőzte.

Az éjszakai égből is hó esett. A kövektől nem messze lovasok várakoztak félkörben, a Királynővel az élükön. Minden boszorkány felismerte volna az alakjáról.

Rubina megbotlott és elesett, majd sikerült feltérdelnie.

Néne megállt.

A Királynő lova felnyihogott.

— Térdre királynőd előtt! — parancsolta a tünde. Vörösbe öltözött, hajában rézkoronát viselt.

— Nem. Soha! — válaszolta Mállottviksz Néne.

— Az én birodalmamban vagy, asszony — közölte vele a Királynő. — Itt nem jöhetsz-mehetsz az én engedélyem nélkül. Térdre!

— Én oda megyek, ahova akarok, bárki engedélye nélkül — felelte Mállottviksz Néne. — Sose kértem ilyesmit, és ezután sem fogok.

Rátette a kezét Rubina vállára.

— Hát, ezek a te tündéid — mondta. — Gyönyörűek, mi?

A harcosok két ölnél is magasabbak lehettek. Nem is annyira ruhát, mint inkább egymásba fűzött tárgyakat viseltek szőrméket, bronzlapokat, színes tollfüzéreket. Fedetlen bőrfelületeiket kék és zöld tetoválások borították. Sokan közülük felajzott íjat tartottak a kezükben, nyiluk hegye követte Néne minden mozdulatát.

Zsírral összetapasztott hajuk glóriaként övezte fejüket. És bár az arcuk Rubina számára valóban az általa valaha látott leggyönyörűbbnek tűnt, kezdte úgy érezni, hogy valami nincs rendben velük. Mintha az arckifejezésükben lenne valami nem egészen odaillő.

— Csak azért vagyunk még mindig életben, mert több mulatságuk telik bennünk élve, mint holtan — szólalt meg mögötte Néne.

— Tudod, hogy nem kéne arra a vén banyára hallgatnod — mondta a Királynő. — Mit is adhatna neked?

— Hát, többet, mint havat nyáron — replikázott Néne. — Nézd meg a szemüket! Nézd csak meg!

A Királynő leszállt lováról.

— Add a kezed, gyermekem! — szólt.

Rubina erőtlenül kinyújtotta a kezét. A szemekkel tényleg nem volt rendben valami. Nem a formájuk, vagy a színük. Gonoszul sem csillogtak. De…

…a pillantásuk. Ilyen pillantással találkozna egy mikroba, ha fel tudna nézni, a mikroszkóp túlsó végéről. Azt mondta: te semmi vagy. Azt mondta: selejt vagy, értéktelen. Azt mondta: állat vagy. Azt mondta: háziállat is lehetsz, meg zsákmány is. Azt mondta: de ezt nem te döntöd el.

Megpróbálta elhúzni a kezét.

— Szállj ki az elméjéből, vén banya!

Néne arcán patakzott az izzadság.

— Én nem az ő elméjében vagyok, tünde. A tiédet próbálom kívül tartani.

A Királynő elmosolyodott. Ez volt a leggyönyörűbb mosoly, amit Rubina valaha is látott.

— És erőd is van hozzá. Elképesztő. Soha nem gondoltam, hogy bármire is vinni fogod, Eszmeralda Mállottviksz. De itt nem érsz a tudományoddal semmit. Öljétek meg mindkettőt! De ne egyszerre. Az egyik hadd nézze végig.

Visszapattant a lovára, megfordult, és elügetett.

Két tünde leugrott a földre, és bronztőrt húztak elő az övükből.

— Hát, szóval ennyi volt — foglalta össze Mállottviksz Néne, miközben a harcosok közeledtek. Lehalkította a hangját.

— Ha eljön az ideje, fuss!

— És az mikor lesz?

— Tudni fogod.

Néne térdre esett, ahogy a tündék közelebb értek.

— Ó, te jóságos ég, ó, könyörüljenek rajtam, én csak egy szegény öregasszony vagyok, ráadásul sovány is! — jajgatott. — Ó, hagyják meg hitvány életemet, fiatalurak! Ó, jaj!

Összekucorodva hüppögött. Rubina őszinte elképedéssel nézte — nem utolsó sorban amiatt, mert nem tudta felfogni, hogy hiheti Néne, hogy ennek a műsornak akárki is bedőlhet.

Ám a tündérek elszoktak már az emberektől. Az első odaért Nénéhez, felrántotta a vállánál fogva, mire cserébe kapott egy kétkezes, csontos ökölcsapást arra a testrészére, amelyet Ogg Ángyi szerint Eszme Mállottviksz fel sem ismerne.