Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Rubina rohant. Néne belekönyökölt a másik harcos mellkasába is, amikor az a lány után eredt volna.

Mögötte felcsendült a tündék vidám nevetése.

Rubina meglepődött Néne „szerencsétlen öregasszony” előadásán. De még inkább meglepődött, amikor a boszorkány beérte. Igaz, Nénének nála jóval több oka volt a menekülésre.

— De ők lóháton ülnek!

Néne bólintott. Közismert tény, hogy a lovak gyorsabbak, mint az emberek, de nem mindenki tudja, hogy ez csak hosszú távon igaz. Rövid távolságok esetében egy elszánt emberi lény minden további nélkül lehagy egy lovat, mert csak feleannyi lábat kell koordinálnia.

Néne odanyúlt, és elkapta Rubina karját.

— Célozd be a Fuvolás és a Dobos közti rést!

— Azok meg melyikek?

— Hát még ezt sem tudod?

Az emberek le tudják hagyni a lovakat, valóban. Mállottviksz Nénét inkább az a gondolat aggasztotta, hogy senki nem tud lehagyni egy nyílvesszőt.

Valami elsüvített a füle mellett.

A kövek messzebb álltak, mint valaha.

Esélye sincs rá. Egyszerűen lehetetlen. Eddig kizárólag úgy próbálkozott meg vele, hogy lefeküdt, vagy legalább volt valami, aminek nekitámaszkodhatott.

Ezúttal megpróbálta…

Négy tünde kergette őket. Arra gondolni sem mert, hogy az ő tudatukba hatoljon be. De a lovak… ó, a lovak…

Ragadozók voltak, olyan elmével, akár a nyílhegy.

A Kölcsönvevés szabályai a következők: nem árthatsz, csak meglovagolod a tudatukat, és semmi esetre sem vonod bele őket a dolgaidba…

Persze ezek nem kimondottan szabályok voltak, mint inkább csak általános irányelvek.

Kőhegyű nyílvessző ütötte át a kalapját.

Ha jobban belegondol az ember, még csak irányelveknek sem igazán lehet őket nevezni.

Ami azt illeti, nem arról van szó, mintha akár…

Ó, a fenébe is!

Belevetette magát az élen haladó ló elméjébe, és átkelt az alig-alig féken tartott őrület rétegein, amelyek még egy közönséges ló tudatának is szokásos alkotóelemei. Egy pillanatig a saját hóban botladozó alakját figyelte a vérbe borult szemeken keresztül. Rövid ideig hat lábbal próbált boldogulni, melyek közül kettő egy másik testhez tartozott.

E mutatvány nehézségi fokához képest az, amikor valaki egyféle dallamot játszik egy hangszeren, és egy teljesen másfélét énekel mellé [17] Ogg Ángyi e téren kiemelkedő tehetségről tett tanúbizonyságot, bár ő nem szándékosan csinálta. , gyerekjátéknak tűnne.

Tudta, hogy nem fogja pár pillanatnál tovább bírni anélkül, hogy a testeket és az elméket is el ne öntené a teljes zűrzavar. De annyi épp elegendő. Hagyta, hogy úrrá legyen tudatán a fejetlenség, majd átdobta az egészet a ló elméjébe, és hirtelen visszavonult, hogy elkapja a saját testét, még mielőtt összeesne.

A ló szörnyűséges pillanatot élt át.

Nem tudta, mi ő, és hogy került oda. Ami még lényegesebb, abban sem volt biztos, hány lába van. Választhatott kettő, négy, esetleg hat közül. Kompromisszumos megoldásként a háromra szavazott. Néne hallotta, hogy felnyihog, nagy robajjal összeesik, és a hangok alapján többeket is magával ránt.

— Ha!

Megkockáztatott egy oldalpillantást Rubina felé.

Aki nem volt ott.

A hóban kuporgott valamivel hátrább, és nagy erőfeszítéssel próbált talpra állni. Arca, amit Néne felé fordított, majdnem olyan fehér volt, mint a hó.

Egy nyílvessző állt ki a vállából.

Néne visszaugrott, megragadta a lányt, és felrántotta.

— Gyerünk! Mindjárt ott vagyunk!

— Nem tdk… hdg…

Rubina előreesett. Néne elkapta, még mielőtt a hóra rogyott volna, és nyögve a vállára emelte. Már csak pár lépés, és nem kell mást tennie, mint átesnie…

Karomba görbülő ujjú kéz kapta el a ruháját…

S a három alak elesett, majd tovagurult a nyári harasztban.

A tünde pattant fel elsőként, és győzelemittasan körbenézett. Már a kezében tartotta hosszú rézkését.

Az öregebb embernőre összpontosított, aki a hátán landolt. Néne érezte a tünde bűzét, aki felemelte a kését, miközben a boszorkány elkeseredetten próbált utat találni az elméjébe…

Valami átrepült kettejük között.

Kötél tekeredett a tünde nyaka köré, majd megfeszült, ahogy a végén lévő nehéz tárgy átzúgott a levegőn. A teremtmény elképedt ijedelemmel meredt a vasalóra, ami talán ölnyire húzott el az arca előtt, majd a füle mellett, és egyre gyorsuló sebességgel, ugyanakkor egyre kisebb sugarú röppályán körözött körülötte, amíg csak a tarkójának nem csapódott, amitől a tünde lábai kimentek alóla, ő pedig nagy lendülettel a gyepnek vágódott.

Ogg Ángyi jelent meg Néne szemei előtt.

— A kutyafáját, nem semmi illatfelhő, mi? — mondta. — Egy mérföldről ki lehet szagolni őket.

Néne feltápászkodott.

Semmi nem volt a körben. Se hó, se tündék.

Rubina felé fordult. Ángyi is. A lány eszméletlenül feküdt mellettük.

— Meglőtték — közölte Néne.

— Ó, a francba!

— Még mindig benne van a hegye.

Ángyi megvakarta a fejét.

— A nyílhegyet valószínűleg ki tudom venni, az nem gond — mondta —, de a méreggel nem tudok mit kezdeni… esetleg kössünk érszorítót a károsodott rész köré.

— Ha! Akkor a nyakával kell kezdenünk.

Néne ültében a térdére hajtotta az állát. Sajogtak a vállai.

— Ki kell fújnom magam — sóhajtotta.

Képek villóztak tudatának előterében. Már megint. Tudta, hogy létezik olyasmi, hogy alternatív jövők, végül is a jövőnek ez volt a lényege . De soha nem hallott alternatív múltakról. Ha nagyon összpontosított, emlékezett arra, hogy az imént mentek be a kövek közé. De másra is emlékezett. Például arra, hogy ágyban fekszik a kunyhójában, de pont erről volt szó, hogy nem kunyhó volt az, hanem valami ház, ő viszont ő volt, és ezek a saját emlékei… Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ebben a pillanatban éppen alszik.

Tétován megpróbált Ogg Ángyira összpontosítani. Gythában volt valami megnyugtatóan szilárd és állandó.

Ángyi elővett egy tollkést.

— Mi a csudát művelsz?

— Szeretnék véget vetni a szenvedéseinek, Eszme.

— Nekem nem úgy tűnik, mintha szenvedne.

Ogg Ángyi csillogó szemekkel elgondolkozott.

— Ezen könnyen segíthetünk…

— Ne kezdd el kínozni most csak azért, mert épp fekszik, Gytha!

— Hát abban fene biztos vagyok, hogy nem akarom megvárni vele azt, míg feláll!

— Gytha!

— Kisbabákat raboltak. Nem akarom, hogy megint ilyesmire kerüljön a sor. Csak a gondolat is, hogy valaki elhurcolja a kis Pewseynket…

— Még a tündék sem annyira ostobák. Életemben nem láttam még egy olyan ragacsos gyereket.

Néne gyengéden felhúzta Rubina szemhéját.

— Hát ez kész van — mondta. — Tündeországban jár.

Felemelte a lányt. — Induljunk. Én cipelem őt, te hozd tündekirályfi urat!

— Nagyon bátor dolog volt a válladon kicipelni — ismerte el Ángyi. — Különösen, hogy közben mögüled tündék lövöldöztek rátok.

— Így kisebb volt az esélye, hogy engem találnak el.

Ogg Ángyi megrökönyödött.

— Mi? Ez eszedbe sem jutott, ismerd be!

— Hát, őt már meglőtték. Ha engem is eltalálnak, egyikünk sem jut ki — foglalta össze Néne tárgyilagosan.

— De… de ez kissé szívtelen, Eszme.