Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Éjfélhez közeledett az idő. Rubina felfelé szaladt a domboldalon a Táncosok irányába, vadrózsa és hanga szaggatta a ruháját. A megaláztatás dübörgött a koponyájában. Ostoba, rosszindulatú vén satrafák! És az emberek is milyen ostobák! Ő győzött. A szabályok értelmében ő győzött! De mindenki csak nevetett rajta.

Ez fájt. Annak a sok ostoba arcnak az emléke, és mind vigyorog. És mindenki azoknak a rettenetes öregasszonyoknak a pártjára állt, akiknek fogalmuk sincs arról, mi a boszorkányság, és mivé válhat. De ő majd megmutatja nekik.

A Táncosok sötéten meredeztek előtte a holdfényes felhők keretében.

Ogg Ángyi benézett az ágya alá, hátha bujkál ott egy férfi. Sosem lehet tudni, mikor éri az embert váratlan szerencse.

Korán szándékozott nyugovóra térni. Mozgalmas nap állt mögötte.

Az ágya mellett házi készítésű cukorkákkal teli kis edény állt, és egy vastag falú üveg, amiben a fáskamra mögötti bonyolult lepárlóberendezésben készült átlátszó folyadékot tartotta. Nem lehetett gabonapálinkának nevezni, és a gyümölcspálinka is téves definíció lett volna, de pontosan 90 fokos volt, és komoly vigaszt meríthetett belőle az ember azokban a nehéz pillanatokban, amikor hajnali három körül felébredt, és azt sem tudta, kicsoda. Egy kupica ebből a tiszta folyadékból, és már nem számít, hogy nem tudod, ki vagy, mert amúgy is megváltoztál azóta.

Felrázott négy párnát, berúgta bolyhos papucsát a sarokba, és a takaró fejére húzásával kialakított egy kicsi, meleg, némiképp fülledt illatú barlangocskát. Elszopogatott egy cukorkát; ugyan már csak egy foga maradt, az viszont mindent kibírt az évek hosszú során, úgyhogy Ángyi nem izgatta magát egy kis lefekvés utáni nassolás miatt.

Pár pillanattal később nyomást érzett a lábán, ami az jelezte, hogy Csöves, a macska elfoglalta megszokott helyét az ágy végében. Csöves mindig Ángyi ágyában aludt; az, ahogy reggel gyengéden megpróbálta kikaparni a szemeit, szükségtelenné tette az ébresztőóra beállítását. De Ángyi mindig nyitva hagyott egy ablakot, arra az esetre, ha Csöves netán elengedhetetlen szükségét érezné, hogy kimenjen és kibelezzen valamit, a kis drága.

Hát, hát. Tündék. (Az ember fejében elhangzó szavakat úgysem képesek meghallani. Mármint ha nem állnak túl közel hozzá.) Tényleg azt hitte, hogy sohasem látják őket többé. Mióta is? Több száz éve, talán több ezer. A boszorkányok nem szerettek beszélni róla, mert nagy hibát vétettek a tündékkel kapcsolatban. A végén természetesen már kiismerték azokat a csirkefogókat, de szoros helyzet volt. És akkoriban még egy csomó boszorkány élt. Képesek voltak arra, hogy úton-útfélen megállítsák őket, forróvá tették a lábuk alatt a talajt. Vassal harcoltak ellenük. Semmilyen tündefajzat nem bírja a vasat. Megvakítja őket, vagy valami ilyesmi. De teljesen.

Manapság már nem akad sok boszorkány. Valódi boszorkány semmiképp. És még nagyobb baj, hogy az emberek már nem emlékeznek arra, milyen volt az élet a tündékkel. — Kétségkívül érdekesebb, de csak azért, mert általában sokkal rövidebb. És színesebb is, már amennyiben szereti valaki a vér színét. Odáig fajult a helyzet, hogy az emberek már beszélni sem mertek nyíltan azokról a szörnyetegekről.

Azt mondták: a Tündöklők. Azt mondták: a Szépek Népe. Utána kiköptek, és megfogtak valami vasból készült dolgot. De mára, generációkkal később már feledésbe merült a köpködés és a vas. Már nem emlékeznek az emberek arra, miért használják ezeket a neveket, csak arra, hogy Ők gyönyörűek voltak. Igen, akkoriban rengeteg boszorkány élt. Túl sok nő találta üresen a bölcsőt, és túl sok férj nem jött haza a vadászatból. Mert őket vadászták le.

Tündék! Azok a szörnyetegek… és mégis… és mégis… valahogy csináltak valamit az emlékekkel, igen.

Ogg Ángyi megfordult az ágyában. Csöves tiltakozása jeléül mordult egyet.

Vegyük például a törpéket és a trollokat. A népek azt mondják: ó, azokban nem lehet megbízni! A trollokkal el lehet boldogulni, ha nem engedi őket a háta mögé az ember, és van közöttük pár, amelyik a maga módján egész tisztességes, de a legtöbb gyáva és ostoba. A törpék pedig, hát azok kapzsi és körmönfont kis átkozottak, na jó, meg kell hagyni, néha az ember útjába akad egy-két olyan közülük, aki egészen elfogadható, de nagy általánosságban fikarcnyit sem jobbak a trolloknál. Ami azt illeti…

…pont olyanok, mint mi .

De nem szebbek nálunk, és nincs stílusuk. Mi pedig ostobák vagyunk, az emlékezetünk csapnivaló, és a tündékről a szépség jut eszünkbe, meg ahogy mozognak, és elfelejtjük, hogy kik ők valójában. Olyanok vagyunk, mint az egerek, akik azt mondják, „mondjatok, amit akartok, de a macskáknak azért van stílusuk” . Az emberek soha nem forgolódtak álmatlanul azért, mert annyira féltek a törpéktől. Soha nem bújtak a lépcső alá a trollok elől. Igaz, időnként ki kellett őket kergetni a tyúkólakból, de a trollok és a törpék soha nem okoztak múló bosszúságnál komolyabb bajt. Soha nem jelentették az éjjel érkező rettenetet.

Mi meg csak arra emlékszünk, hogy a tündék énekeltek. Azt már elfelejtettük, miről.

Ogg Ángyi megint megfordult. Csúszós hang hallatszott az ágy végéből, majd fojtott nyávogás, ahogy Csöves földet ért.

És akkor Ángyi felült.

— Vedd fel az utcai tappancsaidat, ifjú harcos! Kimegyünk. Amikor leért a sötétbe borult konyhába, megállt, elvette az egyik nagy, fekete vasalót a tűzhely melletti sutról, és rákötött egy darab ruhaszárító kötelet.

Egész életében úgy sétálgatott eddig az éjszakai Lancre-ben, hogy eszébe sem jutott bármiféle fegyvert vinni magával. Persze legtöbbször igen jól fel lehetett ismerni boszorkányi mivoltát, így ha az ember nem akarta létfontosságú szerveit zacskóban hazavinni, akkor inkább nem bántotta, de ez Lancre többi asszonyára is igaz volt nagy általánosságban. És a férfiakra is, ha már itt tartunk.

Ezúttal azonban érezte a saját félelmét.

A tündék valóban visszatérni készülnek: az árnyékukat már előreküldték.

Rubina felért a dombtetőre.

Megállt. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az öreg Mállottviksz nagysága a nyomában jár. Biztos volt benne, hogy valami követi az erdőn át.

Senki nem volt a környéken.

Megfordult.

— 'stét, kisasszony!

— Maga? Szóval tényleg követett!

Néne feltápászkodott a Furulyás árnyékából, ahol eddig észrevehetetlenül megbújt a sötétségben.

— Ezt az apámtól tanultam — mondta. — Amikor vadászni ment. Mindig azt mondta, a rossz vadász üldöz, a jó vadász lesben áll.

— Ó? Szóval most már vadászik rám?

— Nem. Én csak vártam. Tudtam, hogy fel fogsz jönni ide. Nincs más hely, ahova mehetnél. Azért jöttél, hogy előhívjad, ugye? Hadd nézzem a kezed!

Nem kérés volt, parancs. Rubina érezte, hogy a keze magától megmozdul. Még mielőtt visszaránthatta volna, az idős nő elkapta, és szilárdan megfogta mindkettőt; olyan érdes volt a tenyere, mint a zsákvászon.

— Egy napot sem dolgoztál életedben, mi? — kérdezte kedvesen. — Soha nem szedtél deres káposztát, vagy ástál sírt, vagy fejtél tehenet, vagy terítettél ki halottat.

— Ezek nem kellenek a boszorkánysághoz! — csattant fel Rubina.

— Mondtam én, hogy igen? De most hadd mondjak el valamit a gyönyörű, vörös ruhás nőkről, akiknek csillagok vannak a hajában. És valószínűleg holdak is. És a hangokról, amik álmodban szólítanak a fejedben. És a hatalomról, amit itt kaptál. Rengeteg hatalmat ígért, lefogadom. Amit csak akarsz. Ingyen.