Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Mélt'sága?

— Úgy értem, ki jönne fel ide harcolni? Még a trollok sem tudnak átkelni a hegyeken, és bárkit, aki az úton közeledik, el lehetne intézni egyetlen kővel. Egyébként is, nem kéne mást tenni, mint felgyújtani a Lancre hídját.

— Nem t'om, mélt'sága. A királyoknak várkastély dukál, asszem.

— Te soha nem tűnődsz el semmin, te ostoba leány?

— Mire lenne az jó, mélt'sága?

Nahát, ostoba leánynak neveztem, gondolta Magrat. Kezdek belejönni a királynéskodásba.

— Hát jó — válaszolta. — Hol tartunk?

— Egyelőre kétezer rőfre lenne szükségünk abból a kék kartonból a kis fehér virágokkal — felelte Millie.

— És még az ablakok felét sem mértük le — sóhajtotta Magrat, miközben feltekerte a mérőszalagot.

Végignézett a Hosszú Képtáron. Ez a helyiség konkrétan arról volt nevezetes, ami mindenkinek rögtön feltűnt, amint meglátta: tudniillik nagyon hosszan nyújtózott. Hordozott magában bizonyos hasonlóságot a Nagyteremmel és a Mélységes Várbörtönnel — a neve egyben saját tökéletes leírását is szolgáltatta. És Ogg Ángyival szólva feneette nyűg lett volna felszőnyegezni.

— Minek? Minek kastély Lancre-be? — kérdezte Magrat, leginkább magától, mert Millie-vel beszélgetni olyan volt, mintha magában beszélne az ember. — Soha nem harcoltunk senkivel. Kivéve a kocsma előtt szombat esténként.

— Meg nem tudnám mondani, de tényleg, mélt'sága — válaszolta Millie.

Magrat sóhajtott.

— Hol van ma a király?

— Ma nyitja meg a Parlamentet, mélt'sága.

— Ha! A Parlamentet!

Ez is egyike volt Verenc ötleteinek. Megkísérelte bevezetni az ephebei demokráciát Lancre-be, és szavazati jogot adott mindenkinek. Legalábbis mindenkinek, aki „jó hírben áll, férfiember, betölté az negyven esztendőket, s oly portát birtokol [14] Verenc és Magrat tényleg nagyon hasonlítottak egymásra. , melynek jövedelme legkevesb három és fél kecske egy évben”. Mert annak ugye nem lenne értelme, hogy ostoba módon mindenki bírjon szavazati joggal — azok is, például, akik szegények vagy bűnözők vagy elmebetegek vagy nők, mert ők úgysem tudnának felelős módon élni vele. Ez nagyjából működött is, bár a Parlament képviselői csak akkor gyűltek össze, ha olyan kedvük támadt, és soha semmit nem írtak le, mert sose lehet tudni, és egyébként sem szállt vitába soha senki azzal, amit Verenc mondott, mert ő volt a király. Mi értelme az egész királyosdinak, gondolták, ha közben saját magadnak kell kormányoznod? Végezze csak el a munkáját a király, még ha nincs is teljesen rendben a helyesírása. Tőle se kéri azt senki, hogy javítsa meg a tetőt, vagy fejje meg a tehenet, hát nem?

— Unatkozom, Millie. Unatkozom, unatkozom, unatkozom! Megyek, sétálok egyet a kertben.

— Szaladjak el Somáért és a trombitájáért?

— Ha életben akarsz maradni, akkor inkább ne.

Nem ásták fel az egész kertet a mezőgazdasági kísérletek végett. Ott voltak például a füvészkert ágyásai. Magrat szakértő tekintete számára meglehetősen szegényesnek tűntek ugyan, mert csak fűszernövények nőttek bennük. De azok közül is csak menta és zsálya, mert Szkorbin asszony repertoárja nem kívánt meg egyebet. Nyoma sem volt verbénának, cickafarknak, vagy akár egy árva seprőrutának az ágyásokban. És ott volt a híres labirintus is, vagy legalábbis a leendő híres labirintus. Verenc ültette, mert úgy hallotta, a tekintélyes kastélyok kell rendelkezzenek ilyesmivel, és mindenki egyetértett abban, hogy amint a sövény egy kicsit nagyobbra nő annál a tizenöt hüvelykes magasságnál, amekkorára pillanatnyilag nyújtózott, biztosan valóban nagyon híres labirintus lesz belőle. Amiben még akár el is tévedhetnek az emberek anélkül, hogy ehhez be kéne csukniuk a szemüket, vagy le kellene feküdniük a földre.

Magrat vigasztalanul sodródott a kavicsos ösvényen, amiben hatalmas, széles ruhájával csíkot húzott maga után.

A sövény túlsó oldaláról egyszer csak kiáltás ütötte meg a fülét, de felismerte a hangot. Lancre kastélyának megvoltak a maga hagyományai, amelyeket lassan kezdett elsajátítani.

— Jó reggelt, Hodgesááá! — köszönt.

Arcát zsebkendővel lapogatva a vár solymásza jelent meg a sarkon. A másik kezén ott kapaszkodott kínzóeszközhöz hasonlatos karmaival egyik madara. Gonosz, vörös szemek meredtek Magratra a pengeéles csőr felett.

— Új sólymom van! — közölte vele büszkén Hodgesááá. — Lancre-i varjúsólyom. Még soha senki nem tudta megszelídíteni őket. Most ezzel próbálkozom. Azt már sikerült elérnem, hogy ne kapjon oda azaaaaaa…

Addig csapkodta vadul a sólymot a falhoz, amíg az el nem eresztette az orrát.

Bizonyos értelemben nem Hodgesááá volt az igazi neve. Másrészről, ha úgy határozzuk meg a dolgot, hogy az az ember igazi neve, amit bemutatkozáskor mond, akkor őt kétségkívül Hodgesááának hívták.

Merthogy a kastély sólymai és héjái mind lancre-i madarak voltak, minél fogva szabad szellemek, velük született „kapd be” hozzáállással. Hodgesááának hosszú, türelmes tenyésztéssel és idomítással sikerült elérnie, hogy elengedjék az ember csuklóját, így az utóbbi időben már arra próbálta megtanítani őket, hogy ne támadják meg dühödten azt a személyt, akinek korábban a kezébe kapaszkodnak. Vagyis magát Hodgesááát. Aki munkája ellenére szerfelett optimista és jó természetű ember volt, s akit annak a napnak a reménye éltetett, amikor az ő madarai lesznek a legkiválóbb vadászsólymok a világon. A sólymokat annak a napnak a reménye éltette, amikor miszlikbe szaggathatják Hodgesááá másik fülét is.

— Látom, jól boldogul — jegyezte meg Magrat. — Nem gondolja, hogy talán jobb eredményeket is el lehetne érni náluk egy kicsivel több kegyetlenséggel?

— Ó, dehogy, kisasszony! — válaszolta Hodgesááá. — Kedvesnek kell lenni velük. Ki kell építeni egy bizonyos kötődést. Ha nem bíznak az emberben, akkorááááá…

— Akkor hagyom tovább dolgozni ezen, jó? — köszönt el a jövendő királyné, miközben tollak töltötték be a levegőt. Magrat korábban cseppet sem meglepődve, komoran nyugtázta, hogy a sólymászat felettébb kidolgozott megkülönböztetési rendszerrel bír, ami a nemeket és a társadalmi osztályokat illeti. Verenc, mint király, reptethet északi vadászsólymot, bármi is legyen az, a szomszédos grófok használhatják a vándorsólymokat, a papoknak pedig a karvalyok jutottak. A közemberek örüljenek, ha egy botot eldobhatnak [15] Mármint egy kisebb botot. . Magrat azon kapta magát, hogy eltöpreng: vajon Ogg Ángyinak mit engedélyezne az etikett? Valószínűleg egy kiscsirkét, madzagon.

Külön a boszorkányok számára kijelölt sólyomról nem tudott, de a királyné számára Lancre sólymászetikettje lehetővé tette, hogy hűsólymot, más néven lebernyeges aggodalmaskodó t reptessen. Ez a madár kicsi volt és rövidlátó, továbbá előnyben részesítette a gyaloglást a repüléssel szemben. A vér látványától elájult. És körülbelül húsz hűsólyom kellett egy galamb elpusztításához, feltéve, hogy eleve beteg galambról volt szó. Magrat egyszer egy órát töltött egy ilyen madárral a csuklóján. A sólyom párszor rátüsszögött, majd fejjel lefelé lógva elaludt.

De Hodgesááának legalább akadt tennivalója. A kastélyban nyüzsögtek azok, akiknek akadt tennivalójuk. Mindenki valamilyen hasznos munkát végzett, kivéve Magratot. Neki csak léteznie kellett. Persze, mindenki szívesen beszélgetett vele, feltéve, hogy ő kezdeményezte a beszélgetést. Ám mindig úgy érezte, hogy éppen valami fontosat szakít félbe. A királyi utódlás biztosításán kívül — Verenc már elküldetett a témába vágó könyvért —, Magratnak…