Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Úgy érezte, mondania kéne valamit.

— Csinos volt, uram?

— Nem. Nem, azt nem mondhatnám. Lenyűgöző . Ez volt rá a jó szó. Magas. Olyan szőke, mint a tejfel. És az a tekintet! Akár a fúró, elhiheti.

Abrand megpróbálta feldolgozni a hallottakat.

— Ugye nem arra a Fúró nevű törpére gondol, aki éttermet üzemeltet a… — kezdte.

— Úgy értem, mindig az volt a benyomásom, hogy átlát rajtam — válaszolta Maphlaves egy cseppet ingerültebben, mint szándékában állt. — És úgy tudott szaladni…

Megint elhallgatott, ahogy emlékezetének filmje pergett előtte.

— Elvettem volna, tudja — mondta végül.

Abrand nem szólt semmit. Ha az ember a parafadugó szerepét játssza valaki más tudatfolyamában, nincs más választása, mint hogy tehetetlenül sodródjon és ugrándozzon az árban.

— Micsoda nyár volt! — mormolta Maphlaves. — Pont olyan, mint ez, ami azt illeti. Úgy nyíltak mindenfelé a gabonakörök, mint a pipacs. És… hát, szóval kétségek között vergődtem. A varázslás nem tűnt elégségesnek. Egy kicsit… elveszett voltam. Feladtam volna az egészet érte. Minden átkozott oktagrammát és varázsigét. Egy szempillantás alatt. Ismeri azt, amikor valakinek a nevetését hegyi patak csörgedezéséhez hasonlítják?

— Hát, én személyesen még nem tettem ilyet — felelte óvatosan Abrand —, de olvastam verseket, amelyekben…

— Egy halom trágya, a versek… — fojtotta bele a szót Maphlaves. — Hallottam már hegyi patakot, és olyan a hangja, hogy csobb, csobb, buggy. Ráadásul dolgok is vannak benne, tudja, olyan kis férgek izékkel… mindegy. Cseppet sem hasonlít női nevetésre, erre szerettem volna kilyukadni. A költők hülyék. Ez pont olyan, mint amikor azt mondják, hogy „az ajka, akár egy cseresznye”. Kicsi, kerek, kemény maggal a közepén? Hahh!

Lehunyta a szemét. Egy kis idő múlva Abrand megkérdezte:

— És mi történt, uram?

— Mi?

— Azzal a lánnyal, akiről mesélt.

— Milyen lánnyal?

— Hát, azzal a lánnyal.

— Ó, vagy úgy, azzal a lánnyal. Hát, szakított velem. Azt mondta, szeretne kipróbálni dolgokat. Azt mondta, van még ideje.

Megint szünet.

— És akkor mi történt? — követelte a folytatást Abrand.

— Mi történt? Mit gondol, mi történt? Elmentem tanulni. Megkezdődött a szemeszter. Rengeteg levelet írtam neki, de nem válaszolt. Valószínűleg meg se kapta, arrafelé minden bizonnyal megeszik a leveleket. A következő nyáron végig tanulnom kellett, és nem volt időm elmenni oda. Végül soha nem tértem vissza. Vizsgák, meg minden. Most már biztosan meghalt, vagy öreg, kövér nagymama egy tucat unokával. Egy szempillantás alatt elvettem volna. Egy szempillantás alatt. — Maphlaves megvakarta a fejét. — Bárcsak eszembe jutna, hogy hívták…!

Kinyújtózott, és lábát a Kincstárnokra tette.

— Furcsa — gondolkozott el. — Nem jut eszembe a neve. Hah! Még egy lónál is gyorsabban tudott futni…

— Pénzt vagy életet!

A kocsi hirtelen megállt.

Maphlaves kinyitotta az egyik szemét.

— Ez meg mi? — kérdezte.

Abrand felrezzent álmából, amiben hegyi patakokhoz hasonlatos ajkak szerepeltek, és kinézett az ablakon.

— Úgy tűnik — felelte —, egy rendkívül alacsony útonálló.

A kocsis lesandított az út mentén álló alakra, de nem látott belőle sokat annak kis termete és széles kalapja miatt. Úgy nézett ki, mint egy fölöttébb jól öltözött gomba, tollal a tetején.

— Elnézésüket kérem — szólt a kistermetű útonálló —, de sajnálatos mód engem megrövidítettek!

A kocsis sóhajtott egyet, és leengedte a szárat. Az Útónállók Céhének előre bejelentett akcióit még elfogadta, de egy csípőig érő haramia fenyegetéseit, aki még számszeríjjal sem rendelkezett, nem állt szándékában komolyan venni.

— Te kis gazember — mondta —, akkorát rúgok beléd mindjárt…!

Kicsit jobban megnézte magának.

— Mi az a hátadon? Púp?

— Ó, szóval feltűnt önnek a létrám! — válaszolta a rendkívül alacsony útonálló. — Hadd szemléltessem…

— Mi történik? — kérdezte Maphlaves a kocsi hátuljában.

— Izé, most mászott fel egy törpe egy kis létrán, és rúgta lábközt a kocsist — válaszolta Abrand.

— Hát, az nem mindennapi látvány lehet — szólt Maphlaves. Boldognak tűnt. Az út egészen addig felettébb eseménytelennek bizonyult.

— Felénk indul.

— Ó, remek!

Az útonálló átlépett a nyögdécselő kocsis testén, majd létráját maga mögött húzva a postakocsi ajtajához masírozott, és kinyitotta.

— Pénzt, vagy, már ne is haragudjanak, de…

A kalapja eltűnt egy oktarin színű robbanásban. A törpe arckifejezése változatlan maradt.

— Esetleg lenne lehetőség arra, hogy újrafogalmazzam az igényeimet?

Maphlaves végignézett az elegánsan öltözött idegenen. Nem fáradt el benne a szeme.

— Nem úgy néz ki, mint egy törpe — véleményezte végül. — Persze a magasságától eltekintve.

— A magasságomtól eltekintve nem nézek ki törpének?

— Úgy értem, acélsisak és vasalt bakancs terén valami hibádzik — magyarázta Maphlaves.

A törpe meghajolt, majd kihúzott egy darab keménypapírt az egyik foltos, ám gazdagon csipkézett kézelője mögül.

— A névjegykártyám — mondta.

A kártyán a következő állt:

Giamo Casanunda

A VILÁG MÁSODIK LEGJOBB SZERETŐJE

Mindig Résen

ELSŐRENDŰ VÍVÓ — SZERENCSELOVAG

SZÉGYENTELEN HAZUDOZÓ — LÉTRAJAVÍTÁS HELYBEN

Abrand átkukucskált Maphlaves válla felett.

— Tényleg szégyentelen hazudozó?

— Nem.

— Hát akkor miért útonállással foglalkozik?

— Az a helyzet, hogy haramiák kifosztottak.

— De itt az áll — mutatott a a kártyára az Arkrektor —, hogy maga elsőrendű vívó.

— Túlerőben voltak.

— Mégis, hányan?

— Három millióan.

— Pattanjon be! — invitálta Maphlaves.

Casanunda behajította a létráját a kocsiba, és utána kandikált.

— Az ott nem egy emberszabású majom?

— De.

A Könyvtáros kinyitotta fél szemét.

— És a szag?

— Nem finnyás, nem fogja zavarni.

— Nem kellene bocsánatot kérnie a kocsistól? — kérdezte Abrand.

— Nem, de rúghatok belé még nagyobbat is, ha akarja.

— És az ott a Kincstárnok — mutatott Maphlaves a kettes számú kiállítási tárgyra, aki éppen a szárítottvarangy-tablettával kis híján végzetes módon túladagoltak mély álmát aludta. — Hé, Kincstárnok! Kiiincstááááárnok? Nem. Teljesen kiütötte magát. Csak lökje az ülés alá. Ismeri a Csonka Miszter Tökfej kártyajáték szabályait?

— Nem játszom túl jól.

— Nagyszerű!

Fél órával később az Arkrektor nyolcezer dollárral tartozott a törpének.

— De hát ráírtam a névjegykártyámra — mutatott rá Casanunda. — Szégyentelen hazudozó. Ott van rajta.

— Igen, de én azt hittem, hazudik!

Maphlaves sóhajtott egyet, majd Abrand legnagyobb ámulatára elővett egy zsák fémpénzt ruhájának valamely belső rejtekéből. Nagy érmék voltak, továbbá gyanúsan valódinak és aranynak tűntek.

Casanunda lehet, hogy szakmájára nézve érzéki szerencselovag volt, de genetikailag törpe, és vannak dolgok, amiket a törpék egyszerűen csak tudnak.

— Hmm — mondta. — Az ön névjegykártyáján nem szerepel a „szégyentelen hazudozó” kifejezés véletlenül?