Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Mire akar meghívni? — rökönyödött meg Magrat. Kezdett elege lenni a királyi többesekből.

— Nem szólt még nektek Verenc? — kérdezte Ángyi. — Egy különleges előadásra, amit direkt nektek írtak.

— Ó, igen — válaszolta Magrat. — Az Előadás.

— Pontosan — mondta Ángyi. — Nyárközép éjjelén lesz.

— Nagyon különlegesnek kell lennie az előadásnak most nyárközép éjjelén — mondta Jászón Ogg.

A kovácsműhely ajtaja be volt reteszelve. Bent gyülekezett a Lancre Férfi Móres-tánccsoport nyolc tagja, a Tizenöt Hegyvidék Nyílt Móres-táncbajnokságának hatszoros győztesei [9] Három alkalommal rögtön nyertek, egyszer egy tizenegy órás hosszabbítás után, és két alkalommal pontozással, miután a többi döntős megszökött. , akik ezúttal új műfajjal próbálkoztak.

— Rossz előérzetem van — panaszkodott Kocsis Bestialitás, Lancre egyetlen pékje. — Szoknyában fellépni! Remélem, a feleségem nem lát meg…

— Itt azt mondják — magyarázta Jászón, miközben drabális mutatóujjával követte a sort a könyvben —, hogy ez a Tündekirálynő — aki te vagy, Bestialitás — szerelmének le-nyű-gö-ző története…

— …köszönöm szépen…

— ami egy halandó iránt lobbant fel benne. Ugyanakkor humoros inter… interlú… interlúdiomok egész ar… arzenálját vonultatja fel a vidám mesteremberek főszereplésével.

— Mi az az arzenál? — kérdezte Takács, a zsúpkészítő.

— Nem t'om. Asszem, egyfajta méreg — vakarta meg Jászón a fejét. — Igen. Arzenálmérgezés. Az ilyen darabok tele vannak vele. Városi hóbort.

— És mi bennük a humoros?

— Biztos nagyon vicces arcot vágnak tőle az emberek.

— Miért nem járhatunk el egyszerűen egy csűrdöngölőt, ahogy szoktuk? — kérdezte Ács Obidiah, a szabó [10] Aki másodállásban általános vadorzó, csatornatisztító, és autodidakta ács is volt [43] . .

— A csűrdöngölő olyan hétköznapi — válaszolta Jászón. — Valami kulturálisat kell csinálnunk. Egészen Ankh-Morporkból is jönnek vendégek.

— Megpróbálkozhatnánk a botos-vödrös tánccal — javasolta Pék, a takács.

— Azzal többet inkább ne! — felelte Jászón. — Az öreg Trum még mindig biceg, pedig annak már három hónapja.

Pék, a takács rábandzsított a saját szövegkönyvére.

— Ki ez a fickó, ez az Exeunt Ornnes? — kérdezte.

— Nem igazán vagyok megelégedve az én részemmel — vetette közbe Ács —, túl jelentéktelen.

— Hát, nem irigylem a feleséged! — vágta rá Takács automatikusan.

— Miért? — kérdezte Jászón [11] A vas egyik érdekes tulajdonsága, hogy nagy mennyiségben megakadályozza az embert abban, hogy gyorsan kapcsoljon. .

— És mit keres benne egy oroszlán? — érdeklődött Pék, a takács.

— Mer' ez egy színdarab! — válaszolta Jászón. — Senki nem akarná megnézni, ha mondjuk egy… egy szamár lenne benne! Na ja, a népek csak úgy sereglenének, hogy menjünk, nézzük meg, van benne egy szamár is, mi? Ezt a darabot egy igazi drámaírómester írta! Ha, látom is már, ahogy a drámaírók ezentúl telerakják a darabjaikat szamarakkal… És most mindannyian fogjátok be!

— Én nem érzem magam olyannak, mint egy Tündekirálynő — nyafogta Kocsis Bestialitás [12] Szóval, az úgy volt, hogy… A Kocsis szülőket csendes, tiszteletre méltó népekként ismerték, akik kicsit belezavarodtak a gyermekeik névadásába. Először született négy lányuk, akiket Reménynek, Tisztaságnak, Megfontoltságnak és Jótékonyságnak kereszteltek, mert a lányokat a hagyomány szerint női erények után illett elnevezni. Majd megszületett az első fiuk, akit, félreértve ennek a névadási dolognak a logikáját, Düh névre keresztelték; őt követték Féltékenység, Bestialitás és Kapzsiság. Az élet furcsa iróniájának folytán Remény depressziós alkat volt, Tisztaság Ankh-Morporkban élte a kétes erkölcsű nők boldog életét, Megfontoltság tizenhárom gyermeket szült, Jótékonyság pedig egy dollár visszajárót várt, ha hetvenöt centet fizetett — ezzel szemben a fiúk szeretetre méltó, jó természetű férfiakká váltak. Bestialitás például nagyon szerette az állatokat. .

— Bele fogsz jönni — vigasztalta Takács.

— Hát, nagyon remélem, hogy nem!

— Próbálnunk is kellene — mondta Jászón.

— Nincsen hol — válaszolta Tetőfedő, a kocsis.

— Én ugyan nem fogom ott csinálni, ahol mindenki lát! — szögezte le Bestialitás. — Még ha az erdőbe megyünk, ott is észrevehet valaki. Én, szoknyában!

— Úgyis ki leszel festve, szóval nem ismernének fel — nyugtatta meg Takács.

— Kifestve?

— Igen, nem beszélve a parókáról — csatlakozott az előtte szólóhoz Szabó, a másik takács.

— De igaza van — tette hozzá Takács. — Ha már bolondot csinálunk magunkból, legalább addig ne lássanak meg, amíg teljesen bele nem jövünk.

— Valahol a vadonban, mondjuk — javasolta Tetőfedő, a kocsis.

— Valahol messze vidéken — tette hozzá Bádogos, a bádogos.

— Ahol senki se jár — egészítette ki Kocsis.

Jászón megdörgölte sajtreszelő érdességű borostáját. Muszáj volt kitalálnia valamit.

— És ki játssza Exeunt Omnest? — kérdezte Takács.

— Hát, neki nincs túl sok szövege, nem?

A postakocsi egymástól megkülönböztethetetlen mezőségeken zötyögött végig. Az Ankh-Morpork és a Kostető között elterülő föld termékeny volt, művelt és végtelenül unalmas. Az utazásról azt tartják, kitágítja a tudatot. Ez a táj beszűkítette a tudatot, míg az kásaként nem kezdett el kifolyni az ember fülén. Az a fajta vidék volt, ahol ha az ember meglát egy káposztaszedő munkást, addig nézi, amíg el nem tűnik a láthatáron, mert egyszerűen nem tud mit kezdeni a szemével.

— Gondoltam — mondta a Kincstárnok. — A szó L-lel kezdődik.

— Úúk.

— Nem.

— Látóhatár.

— Kitalálta!

— Hát persze, hogy kitaláltam. Nem tudtam volna nem kitalálni. Volt már É, mint ég, K, mint káposzta, Ú, mint úúk, és ezen kívül nincs errefelé semmi.

— Nem játszom tovább, ha maga is játszik. — A Kincstárnok a szemébe húzta kalapját, és megpróbált összegömbölyödni a kemény ülésen.

— Lancre-ben rengeteg látnivaló lesz — ígérte az Arkrektor. — Az egyetlen lapos földdarab arrafelé a múzeumban található.

Abrand nem szólt semmit.

— Egész nyarakat töltöttem ott — sóhajtott Maphlaves. — Tudják… másképp is alakulhattak volna a dolgok.

Az Arkrektor körbenézett. Amikor az ember a személyes múltjának valamely bensőséges részét osztja meg a hallgatóságával, akkor biztos akar lenni abban, hogy odafigyelnek arra, amit mond.

A Könyvtáros az ugrándozó látképet bámulta az ablakból. Duzzogott. Duzzogásának nagyon sok köze volt ahhoz az új, élénkkék színű nyakörvhöz, amin az állt, hogy „PONGÓ”. Valaki még meg fog ezért lakolni.

A Kincstárnok éppen arra a célra használta a kalapját, amire a kagyló használja a héját.

— Volt ez a lány.

Abrand Stib, akinek a kegyetlen sors jóvoltából egyedül kellett helytállnia a hallgatóság szerepében, meglepettnek tűnt. Tisztában volt vele, hogy minden bizonnyal még az Arkrektor is volt valaha fiatal. Elvégre ez csak az idő kérdése. Józan paraszti esze azt súgta, hogy a varázslók nem hetvenévesen és kilencvenkilósan születnek. De erre rendszeresen emlékeztetni kellett a józan paraszti eszét.