Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— A Skorhi Rúnákra gondol, vagy a Tripla Invokáció Oktagramjára? — kérdezte Perdita.

Ogg Ángyi félrebillentette a fejét.

— Soha nem hallottam ezekről az úri huncutságokról, lányom — mondta. — Én mindig ilyen varázskört csinálok… — rákmozgással elhátrált a kövér lánytól, miközben lábujjhegyét a porban húzta. Rajzolt egy nagyjából öt öl átmérőjű elnagyolt kört, majd, még mindig maga után húzva a bakancsát, visszaért Perditához.

— Bocsánat. Na, megvan. Kész.

— Ez egy varázskör?

— Igen. Különben még esetleg megsérülne valaki. Mindenféle mágia cikázik a levegőben, amikor boszorkányok párbajoznak.

— De nem kántált semmit, vagy ilyesmi.

— Nem?

— Kántálás nélkül nem működik, vagy igen?

— Nem t'om. Még sosem próbáltam kántálni.

— Ó!

— De elénekelhetek egy pajzán kis nótát, ha gondolod — javasolta Ángyi segítőkészen.

— Ööö, inkább ne. Izé. — Perdita sosem hallotta Ángyit énekelni, de a hírneve őt is elérte.

— Tetszik a fekete csipkezsepid! — fűzte tovább a szót Ángyi a zavar legkisebb jele nélkül. — Nagyon praktikus, az ilyenen nem látszik az orrváladék.

Perdita hipnotizáltan meredt a körre.

— Ööö. Akkor, kezdhetjük?

— Persze.

Ángyi visszasietett a padhoz, és megbökdöste Nénét.

— Ébresztő!

Néne kinyitotta az egyik szemét.

— Nem aludtam. Csak pihentettem a szemem.

— Egyszerűen csak farkasszemet kell vele nézned!

— Na, legalább azzal tisztában van, milyen fontos ez a képesség. Hahh! Mégis, mit gondol, ki ő? Egész életemben mást se csináltam, mint emberek szemébe bámultam!

— Igen, pont ez a nyugtalanító… ááááá… hát ki Ángyi kis szeme fénye?

Megérkezett az Ogg klán maradéka.

Mállottviksz Néne nem kedvelte túlságosan a kis Pewseyt. Alapjában véve egyáltalán nem kedvelte a kisgyerekeket, ezért is boldogult el velük olyan jól. Ami Pewseyt illeti, úgy vélte, még egy négyévesnek sem lenne szabad egy kis mellényt leszámítva pucéran mászkálnia. Továbbá a gyermeknek állandóan folyt az orra, ennek ellenére nem látták el sem zsebkendővel, sem — annak hiányában — legalább egy parafadugóval. Ogg Ángyit viszont bármelyik unokája képes volt lágy viasszá változtatni egy pillanat alatt, még az olyan ragacsos típusúak is, mint Pewsey.

— Cukojkát akajok! — morogta Pewsey azon a fura mély hangon, ami némely gyermekek sajátja.

— Csak egy pillanat, kiskacsám, most Nénével beszélgetek! — fuvolázta Ogg Ángyi.

— Moszt akajok cukojkát!

— Hagyj békén, drágaságom, Ángyi nem ér most rá!

Pewsey megrángatta Ogg Ángyi szoknyáját.

— Moszt cukojka moszt!

Mállottviksz Néne addig-addig hajolgatott lefelé, amíg lenyűgöző orra egy vonalba nem került Pewsy kiapaszthatatlan nózijával.

— Ha nem mész odébb most rögtön — mondta zordonan — saját kezűleg tépem le a fejed és rakom tele kígyókkal!

— Látod-látod! — csatlakozott hozzá Ogg Ángyi. — Rengeteg éhező kisgyerek van Klaccsban, aki a fél karját odaadná egy ilyen átokért.

Pewsy kis arca egy-két másodpercnyi bizonytalanság után töklámpásmosolyba torzult.

— Viccesz néni — döntötte el.

— Megmondom, mi legyen — mondta Ángyi, Pewsey fejét simogatva, majd szórakozottan a szoknyájába törölve a kezét —; látod azokat a lányokat a tér túloldalán? Nekik rengeteg cukorkájuk van.

Pewsey eltotyogott.

— Ez biológiai hadviselés, nem más — mondta Mállottviksz Néne.

— Gyerünk! — válaszolta Ángyi. — Jászónunk berakott két széket a körbe. Biztos, hogy jól vagy?

— Megvagyok.

Perdita Nitt csellengett megint keresztül a téren.

— Ööö… Ogg asszony?

— Igen, kedvesem?

— Izé. Rubina azt mondja, nem értették meg. Azt mondja, nem vele kell farkasszemet nézni…

Magrat unatkozott. Míg boszorkány volt, soha nem unatkozott. Folyamatosan zavarban volt, és rengeteget dolgozott, de unatkozni nem unatkozott.

Azt mondogatta magának, hogy amikor királyné lesz, akkor jobbra fordul minden, de igazából nem tudta, mitől lenne jobb.

Unaloműzésként céltalanul kószált a palota egyik szobájából a másikba, ruhája suhogását majdnem teljesen elnyomta az életuntság turbináinak zakatolása:

— humdrumhumdrumhumdrum — A délelőtt során megpróbálta elsajátítani a hímzés tudományát, mert Millie biztosította róla, hogy márpedig a királynék ezzel foglalkoznak, és a mintadarab az Áldás szállyék e házra! üzenettel most is ott hevert ledobva a székén.

A Hosszú Képtár falát ősi csaták hatalmas, hímzett ábrázolásai borították, melyeket régebbi korok unatkozó uralkodónői készítettek. Magrat eltöprengett azon, vajon mivel bírták rá azt a sok harcost, hogy ilyen hosszú ideig mozdulatlanul álljanak modellt. És végignézte a magukról a királynékról készített sok-sok festményt is; a hölgyek mind csinosak voltak, a kor divatjának megfelelő öltözéket viseltek, és mind majd meghaltak unalmukban.

Végül visszament a napvizsgálóba. Ez egy nagy terem volt a főtorony tetején. Elméletben arra szolgált, hogy a napot vizsgálják onnan. Erre teljes mértékben megfelelt. Továbbá az eső és a szél megfigyelésére is. Olyan volt, mint egy merítőháló, ami az időjárási jelenségeket illeti.

Magrat megrántott egy csengőzsinórt, mire elméletileg meg kellett volna jelennie egy inasnak. De nem történt semmi. Pár további próbálkozás után, titokban örülve a kis testmozgásnak, lement a konyhába. Szeretett volna több időt tölteni ott. A konyhában mindig meleg volt, és mindig volt kihez szólnia. De nobliessz obligáj — a királynéknak a felső szinteken kellett szórakozásra lelniük.

Az alsó szinteken egyedül Soma Ogg tartózkodott, aki éppen a kemencét pucolta egy nagy vasrúddal, és azon elmélkedett, hogy talán nem ez katonai karrierjének csúcspontja.

— Hova tűnt mindenki?

Soma felugrott, és beverte a fejét a kemencébe. — Jajj! Elnézést, kisasszony! Aúú! Mindenki… mindenki lent van a főtéren. Én is csak azért maradtam itt, mert Szkorbin asszony megfenyegetett, hogy elnáspángol, ha nem szedem ki az összes koszt a kemencéből.

— De hát mi történik a téren?

— Azt mondják, pár boszorkány készül egymásnak esni, kisasszony.

— Mi? Csak nem anyád és Mállottviksz Néne?

— Dehogy, kisasszony. Valami új boszorkány.

— Lancre-ben? Egy új boszorkány?

— Azt hiszem, id'sanyám ezt mondta.

— Ezt meg kell néznem.

— Ó, nem hinném, hogy ez olyan jó ötlet lenne, kisasszony! — tiltakozott Soma.

Magrat uralkodói pózba vágta magát.

— Történetesen mi vagyunk a királyné — jelentette ki. — Majdnem. Szóval ne akard megmondani, hogy mit tehetek és mit nem, különben még valaki esetleg elküld árnyékszéket takarítani!

— De már most is én takarítom az árnyékszéket — közölte vele Soma gyakorlatias hangon. — Sőt, még a budiárt…

— Az pedig meg fog szűnni! — rázkódott össze Magrat. — Már volt szerencsénk hozzá…

— Nem baj, kisasszony, legalább felszabadul a szerda délutánom — válaszolta Soma. — Csak azt akartam mondani, hogy meg kell várnia, amíg leszaladok a fegyvertárba, és előkapom a trombitámat, a fanfár végett.

— Senkinek nincs szüksége fanfárra, köszönjük szépen!

— De önnek igen, kisasszony.