Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Ó, hát a nyertes nyer — válaszolta Mállottviksz Néne. — Ez erről szól. Ne állj fel kikísérni! Betalálni is betaláltunk egyedül.

Az ajtó kivágódott.

— Egyszerű pszichokinézis — jelentette ki Rubina.

— Hát, rendben. Akkor ezt is tisztáztuk — mondta Mállottviksz Néne, miközben eltűnt az éjszakában. — Ez tényleg mindent megmagyaráz.

Régen, még mielőtt feltalálták volna a párhuzamos univerzumokat, az irányok egyszerűek voltak — fel és le, jobbra és balra, előre és hátra, a múltba és a jövőbe…

De a hagyományos irányok nem működnek a multiverzumban, ahol sokkal több dimenzió létezik, mint amennyiben bárki is képes lenne eligazodni. Úgyhogy új irányokat kellett találni, az eligazodás végett.

Mint például: hold-túl-nyugat, nap-túl-kelet.

Vagy: az északi szél mögött.

Vagy: az isten háta mögött.

Vagy: oda és vissza.

Vagy: az ismert terek mögött.

És helyenként léteztek rövidebb utak is. Egy ajtó, vagy egy kapu, néhány felállított kő, egy villámsújtotta fa, egy iratszekrény.

Vagy csak egy folt valahol a lápon…

Egy olyan hely, ahol az ott már majdnem itt.

Majdnem, de nem egészen. Ezek a helyek eléggé szivárognak ahhoz, hogy az ingák beinduljanak és a médiumok feje csúnyán megfájduljon, hogy a házról elterjedjen, hogy kisértetjárta, vagy hogy időnként egy-egy edény átszáguldjon a nappalin. Eléggé szivárognak ahhoz, hogy a herék elővigyázatosabban repüljék őrköreiket.

Ó, tényleg! A herék.

Létezik egy heregyűlés néven nevezett jelenség. Néha, szép nyári napokon a herék többmérföldes körzetből útnak indulnak a különböző kaptárakból és összegyűlnek bizonyos helyeken, ahol körbe-körbe repkednek a levegőben, úgy zümmögve, mint megannyi apró riasztórendszer — mint ahogy azok is, voltaképpen.

A méhek eszes állatok — bár ezt a szót az emberek találták ki. De a méhek a rend teremtményei, és a génjeikbe van kódolva a káosz utálata.

Ha bizonyos emberek tudnák, hol vannak ezek a fent említett helyek, és amennyiben lenne tapasztalatuk abban, hogy mi történik, amikor az itt és az ott összefonódik, akkor talán — ha tudnák, hogyan kell — megjelölnék ezeket a helyeket bizonyos kövekkel.

Abban a reményben, hogy a legtöbb ostoba átlagember ezt figyelmeztetésnek veszi, és távol tartja magát tőlük.

— Szóval, mit gondolsz? — kérdezte Néne, miközben hazafelé száguldottak.

— A kis csendes, kövér lánynak van némi természetadta tehetsége — válaszolta Ogg Ángyi. — Megéreztem. A többit csak az izgalom miatt érdekli a dolog, úgy vélem. Boszorkányosdit játszanak. Tudod, varázsgömbökkel és kártyákkal, fekete, ujj nélküli csipkekesztyűben piszkálják az okkult dolgokat.

— Nem helyeslem, ha az okkult dolgokat piszkálja bárki is! — szögezte le Néne. — Amint belepiszkál az ember az ilyesmibe, rögtön elkezd hinni a szellemekben, és amint szellemekben kezd hinni, rögtön jönnek a démonok is, és még mielőtt a fejéhez kaphatna, már az istenekben is hisz. Na, és akkor kezdődik a baj .

— De ezek mind léteznek — jegyezte meg Ogg Ángyi.

— Attól még nem kéne hinni is bennük. Az csak felbátorítja őket.

Mállottviksz Néne sétatempóra lassított.

— És mi a véleményed róla? — kérdezte.

— Pontosan melyik része érdekel?

— Érezted az erőt?

— Ó, hogyne. Libabőrös lettem tőle.

— Valakitől kapta, és tudom is, hogy kitől. Egy gyereklány, akinek tele a feje bolondsággal, amiket a könyvekből vett, hirtelen hatalmat kap, és fogalma sincs, mihez kezdjen vele. Kártyák! Gyertyák! Ez nem bűbáj, ez csak társasjáték. Piszkálja az okkult dolgokat. Feketék voltak a körmei, láttad?

— Hát, az enyimek sem olyan tiszták…

— Úgy értem, feketére festette őket.

— Amikor fiatal voltam, vörösre festettem a lábkörmöm — szólt Ángyi múltba révedő hangon.

— A lábköröm, az más. És a vörös is. És egyébként is — mondta Néne —, te azért csináltad, hogy vonzónak tűnjél.

— És működött.

— Hahh!

Egy darabig csendben sétáltak.

— Rengeteg erőt éreztem — szólalt meg végül Ogg Ángyi.

— Igen. Tudom.

— Rengeteget.

— Igen.

— Nem mondom, hogy ne tudnád legyőzni! — fűzte hozzá gyorsan Ángyi. — Eszemben sincs. De nem hiszem, hogy én le tudnám, és úgy láttam, cseppet téged is megizzasztana. Lehet, hogy bántanod is kell ahhoz, hogy legyőzd.

— Kezdem elveszíteni a józan ítélőképességemet, mi?

— Ó, én…

— Felbosszantott, Gytha. Mit tehettem volna? És most meg kell vívnom egy tizenhét éves kislánnyal, és ha nyerek, akkor gonosz vén banya leszek, ha pedig veszitek…

Belerúgott egy halom elszáradt levélbe.

— Sosem tudok uralkodni magamon, az a baj.

Ogg Ángyi nem szólt semmit.

— És a legkisebb ostobaságtól is elveszítem az önural…

— Igen, de…

— Még nem fejeztem be!

— Bocsánat, Eszme!

Denevér szállt el mellettük. Néne biccentett felé.

— Hallottál valamit Magratról, hogy boldogul? — kérdezte olyan hangon, amihez képest a női fűző laza ruhadarabnak tűnt.

— Sománk szerint jól elvan.

— Értem.

Odaértek a keresztúthoz; a fehér por halványan derengett a holdfényben. Az egyik út Lancre felé vezetett, ahol Ogg Ángyi élt. A másik az erdőbe veszett, ösvénnyé szűkült, majd Mállottviksz Néne kunyhójánál ért véget.

— Mikor találkozunk megint mi… ketten? — kérdezte Ogg Ángyi.

— Ne csináld! — válaszolta Mállottviksz Néne. — Jól elvan, nem? Sokkal boldogabban fog élni királynéként.

— Nem mondtam semmit — felelte Ogg Ángyi szelíden.

— Pontosan tudom, hogy nem mondtál semmit! A saját fülemmel hallottam, ahogy nem mondtál semmit! Te tudsz a leghangosabban nem mondani semmit azok közül, akikkel valaha is dolgom volt, leszámítva a halottakat!

— Tizenegy tájt jó lesz akkor?

— Persze!

Ahogy Néne elindult a kunyhója felé az ösvényen, újból feltámadt a szél.

Tisztában volt vele, hogy nagyon feszült. Egyszerűen túl sok dolga lett hirtelen. Magratot elintézte, Ángyi pedig tud vigyázni magára, de a Hölgyek és Urak… velük nem számolt.

Arról volt szó, hogy…

Arról volt szó, hogy Mállottviksz Néne úgy érezte, meg fog halni. És ez kezdte idegesíteni.

Az egyik abszurd előnye annak, ha az ember valódi mágus, az, hogy tudhatja, mikor fog meghalni. És mindent egybevetve, ez valóban jutalom.

Sok varázsló hal meg úgy, hogy a borospincéje utolsó üvegének tartalmát kortyolgatja, miközben a körülmények furcsa összejátszásának eredményeként nagy összegekkel tartozik másoknak.

Mállottviksz Néne mindig kíváncsi volt, milyen érzés lehet. Vajon minek a fenyegető közeledtét veszi észre az ember. Kiderült, hogy az ürességét.

Az emberek úgy képzelik, hogy életük során kis pontként haladnak a múltból a jövőbe, miközben az emlékek úgy hullámoznak a nyomukban, mint egy képzeletbeli üstökös csóvája. De az emlékek előrefelé is kiterjednek, nemcsak hátra. Egyszerűen csupán arról van szó, hogy a legtöbben nem tudnak mihez kezdeni velük, ezért megérzésnek, előjelnek, intuíciónak és ösztönnek nevezik őket. A boszorkányok értenek hozzá, és ha hirtelen csak ürességet találnak ott, ahol a jövő indái kellene, hogy kacskaringózzanak, az éppen olyan hatással van rájuk, mint a felhőgomolyagból kiérő pilótára az, mikor hirtelen egy csapat serpát lát mosolyogni maga előtt.