Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Te soha nem borulsz földre senki előtt — válaszolta türelmesen Ángyi. — Te az öreg király előtt sem hajoltál meg. Verencnek még biccenteni is ritkán biccentesz. Az életben nem borulnál földre senki előtt.

— Pontosan! — értett egyet Néne. — Ez része a boszorkányságnak.

Ángyiban felengedett kicsit a feszültség. Néne, mint öregasszony — ez erősen zavarba hozta. Ám Néne szokott állapotában — vagyis egy hajszálra a dühkitöréstől — sokkal inkább keltette benne azt az érzést, hogy mégiscsak a helyükön vannak a dolgok. Néne felállt.

— Az öreg Tockley lánya, mi?

— Az bizony.

— Az anyja egy Keeble lány volt, nem? Jóravaló asszony lett belőle, ha jól emlékszem.

— Igen, de amikor meghalt, az öreg egy Sto Lat-i iskolába küldte a gyereket tanulni.

— Nem hiszek az iskolákban — jelentette ki Mállottviksz Néne. — Véleményem szerint a tanulás útjában állnak. Az a sok könyv. Könyvek? Hát azok meg mire jók? Túl sokat olvasnak az emberek manapság. Emlékszem, nekünk sosem jutott időnk olvasásra, amikor fiatalok voltunk. — Túlságosan el voltunk foglalva azzal, hogy elfoglaljuk magunkat.

— Pontosan. Gyerünk, nincs sok időnk!

— Hogy érted?

— Nem csak a lányokról van szó. Van ott valami más is. Valakinek az elméje kószál a környéken.

Néne megrázkódott. Ugyanabból érezte meg a dolgot, amiből egy gyakorlott vadász érzi, ha egy másik vadász is kószál a környéken — a csendből, ahol zajnak kellene lennie, a fiatal szarvasok járásából, a méhek dühéből.

Ogg Ángyi sosem volt jó véleménnyel a Kölcsönvevésről, és Magrat még az ötletet is visszautasította, hogy esetleg megpróbálhatná. A hegy túloldalán lakó boszorkányoknak meg éppen elég gondot okozott a testen belüli élmény ahhoz, hogy ne akarjanak testen kívüliekkel foglalkozni. Úgyhogy Néne megszokta, hogy a mentális dimenziónak ő az egyeduralkodója.

Egy idegen elme bóklászott a királyságban. Olyan elme, amit Néne nem értett.

Ha Kölcsönvett az ember, óvatosnak kellett lennie. Az egész olyan volt, mint a kábítószer. Meglovagolhatta az állatok és a madarak tudatát — noha a méhekét nem —, óvatosan kormányozhatta is őket, megnézhette a világot az ő szemükön keresztül. Mállottviksz Néne rengetegszer végigsuhant már az őt körülvevő öntudatokhoz vezető csatornákon. Számára ez jelentette a boszorkányság egyik lényeges alkotóelemét. Mások szemével látni…

…a szúnyogok szemével, az idő lassú mintáit egyetlen nap gyors mintáján belül, villámként cikázó elmével…

…a bogarak testével hallani, ahogy a világ rezgések háromdimenziós képévé változik…

…a kutyák orrával látni, hogy alakulnak a szagok mind színekké…

De ennek megvolt az ára. Senki nem kérte az embert arra, hogy megfizesse, ám épp a számonkérésnek ez a hiánya tette morális kötelezettséggé. Az ember igyekezett nem kárt okozni. Nem ásott mélyre. Adott enni a kutyának. Megfizette a megfizetnivalókat. Törődött; nem szívjóságból, hanem mert így kellett tennie. Nem hagyott semmit, csak emlékeket, nem vett el semmit, csak élményeket.

De ez a másik kószáló intelligencia… úgy lépkedett ki-be az elmékbe, mint egy láncfűrész, folyamatosan csak elvett, elvett, elvett. Néne érezte ragadozóforma alakját, amely merő kegyetlenség és hideg barátságtalanság. Értelemmel teli tudat, ami kihasznált más élőlényeket és bántotta őket pusztán szórakozásból.

Neve is volt az ilyesfajta tudatoknak.

Tünde.

A fák magasabban lévő ágai veszettül csapkodtak.

Néne és Ángyi vonult végig az erdőn. Néne legalábbis vonult. Ogg Ángyi a nyomában lihegett.

— A Hölgyek és Urak utat keresnek — mondta Néne. — És van valami más is. Valami máris keresztüljutott. Valamilyen állat a túloldalról. Ódalgó beűzött egy szarvast a körbe, az a dolog pedig valószínűleg ott várakozott, és mindig is azt tartották, hogy valami kijöhet a körből, ha valami más bemegy.

— Micsoda?

— Tudod, milyen egy denevér látása. Csak egy böszme alakot érzékelt. Valami megölte a jó öreg Ódalgót. És még mindig itt van. De nem… nem a Hölgyek és Urak egyike — magyarázta Néne —, hanem valami Tü… onnét.

Ángyi az árnyékokra nézett. Éjszaka rengeteg árnyék található egy erdőben.

— Nem félsz? — kérdezte.

Néne megropogtatta az öklét.

— Nem. De remélem, az igen!

— Ó, szóval igaz, amit beszélnek. Öntelt egy perszóna vagy, Eszmeralda Mállottviksz.

— Ki mondta ezt?

— Hát, te. Nem is olyan régen.

— Biztos csak nem éreztem jól magam.

Más emberek talán úgy fogalmaztak volna: nem voltam önmagam. De Mállottviksz Néne nem tudott más lenni, mint önmaga.

A két boszorkány keresztülzúgott a szélviharon.

Az unikornis egy tüskés bozót rejtekéből figyelte, ahogy elmennek.

Rubina Tockley valóban lecsüngő karimájú, fekete kalapot viselt. Amihez még fátyol is tartozott.

Perdita Nitten, akit, mielőtt még boszorkánykodásra adta volna a fejét, egyszerűen Ágnes Nittként ismertek, szintén fátylas, fekete kalap volt, merthogy Rubinán is. Mindketten betöltötték már a tizenhetet. Ágnes azt kívánta, bárcsak természettől fogva karcsú lenne, mint Rubina, de ha már karcsú nem lehet, akkor igazán lehetne legalább beteges külseje. Ezért olyan sok fehér alapozót kent magára abból a célból, hogy eltüntesse arca természetes rózsás árnyalatát, hogy ha hirtelen hátrafordul, a képes fele valószínűleg a tarkójára csúszik.

Befejezték már a Hatalom Kúpjának felállítását, végeztek némi gyertyás varázslatot és jósoltak kristálygömbből is.

E pillanatban Rubina épp a kártyavetésre oktatta őket.

Azt mondta, hogy azok az Ősök összesűrített tudását tartalmazzák. Perdita nem tudta elnyomni magában azt az árulásnak is beillő kérdést, hogy kik lehetnek vajon azok az Ősök. Nyilvánvaló, hogy nem az öregekről van szó, akik Rubina szerint teljesen hülyék — de sehogy sem tudta felfogni, miért kellene az Ősöknek okosabbnak lenniük például a ma élő embereknél.

Azt sem értette, mi a csuda az az Örök Nőiség. És ez a belső én-ügy sem volt számára teljesen világos. Kezdett arra gyanakodni, hogy neki nincs is olyan.

És azt kívánta, bár ki tudná úgy festeni a szemét, mint Rubina.

És azt kívánta, bár képes lenne úgy járni magas sarkúban, mint Rubina.

Afázia Apparát egyszer megemlítette neki, hogy Rubina valódi koporsóban alszik.

Ágnes azt kívánta, bár ő is merne olyan tőrös-koponyás tetoválást viselni a karján, mint Afázia — még ha az tintával volt is csak felrajzolva, és Afáziának minden este le kellett mosnia, nehogy az anyja véletlenül észrevegye.

Perdita belső énjének vékony, rosszindulatú kis hangja azt súgta, az Afázia talán mégsem annyira jó névválasztás.

De a Perdita sem, ha már itt tartunk.

És azt is mondta, Perditának talán nem kellene olyasmibe ártania magát, amihez nem ért.

A gond csak az volt, hogy úgy nagyjából semmihez sem értett.

Azt kívánta, bár úgy állna rajta a fekete csipke, mint Rubinán.

Rubinának sikerültek a dolgok.

Perdita ezt soha nem hitte volna. Természetesen mindig is tudott a boszorkányokról. A boszorkányok öregasszonyok, akik madárijesztőnek öltöznek. Kivéve Magrat Beléndeket, aki, őszintén megvallva, teljesen ütődött, és mindig úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Perdita emlékezett arra, amikor Magrat valamelyik disznólesés éjjelén tartott bulira egy gitárral állított be, és reszkető hangon népdalokat énekelt olyan módon lehunyt szemmel, ami egyértelműen jelezte, hogy tényleg el is hiszi minden szavukat. Nem tudott gitározni, ami végül is nem volt akkora baj, elvégre énekelni sem tudott. Az emberek persze tapsoltak, de hát mit is tehettek volna?