Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Jászón láthatóan teljesen elvesztette a fonalat.

Ángyi megvonta a vállát. Előbb vagy utóbb úgyis el kell mondania valakinek.

— A Hölgyek és Urak.

— Kik azok?

Ángyi körbenézett. De végül is kovácsműhelyben tartózkodtak. A kovácsműhely mindig is ezen a helyen állt, jóval azelőtt, hogy a kastély megépült volna, jóval az egész királyság előtt. Mindenütt patkók hevertek. A vas már beitta magát a falakba. Ez nem csak a vas helye volt, ez az a hely volt, ahol a vas meghalt, hogy újjászülessen. Ha itt sem lehet kimondani, akkor sehol.

És még ezzel együtt sem fűlött hozzá a foga.

— De hát tudod — szólalt meg végül. — A Szépek. A Nemes Nép. A Tündöklők. A Csillagok Gyermekei.

— Mi?

Ángyi rátette a kezét az üllőre, csak a biztonság kedvéért, és kimondta.

Jászón arcáról a napfelkelte sebességével tűnt el a mély aggodalom.

— Ők? De ők nem jóságosak és…?

— Látod? — kérdezte Ángyi. — Megmondtam, hogy félre fogod érteni!

— Mennyi? — háborgott Maphlaves.

A postakocsis megvonta a vállát.

— Nem kötelező felszállni.

— Elnézést, uram — vetette közbe Abrand Stib —, de ez az egyetlen járat!

— Ötven dollár fejenként, ez rablás fényes nappal!

— Nem — válaszolta türelmesen a kocsis. — A rablás fényes nappal, az olyan — magyarázta a szakértők önbizalmával —, hogy valaki kilép elénk az útra, ránk fogja a fegyverét, a barátai pedig leugrálnak a környező sziklákról és fákról, és elveszik az összes pénzünket meg egyéb értékeinket. Aztán ott van az éjszakai rablás is, ami ugyanolyan, mint fényes nappal, csak akkor a kocsit is felgyújtják, hogy lássanak. A hajnali rablás, nos, az megint teljesen más…

— Azt akarja mondani — érdeklődött Maphlaves —, hogy a kiraboltatást is tartalmazza az útiköltség?

— Az Útonállók Céhe biztosítja — válaszolta a kocsis. — Negyven dollár fejenként. Nagybani ár.

— Mi történik, ha nem fizetjük ki?

— Nagyban kirabolják.

A varázslók értekezletet tartottak.

— Százötven dollárunk van — közölte velük Maphlaves. — Nem tudunk többet kivenni a széfből, mert a Kincstárnok tegnap lenyelte a kulcsot.

— Kipróbálhatok valamit? — kérdezte Abrand.

— Csak rajta.

Abrand a legragyogóbb mosolyával fordult a kocsishoz.

— A háziállatok ingyen utaznak? — érdeklődött.

— Úúúk?

Ogg Ángyi az erdei ösvények felett alig ölnyivel suhant seprűjén, és olyan sebességgel vette a kanyarokat, hogy bakancsa súrolta a leveleket. Úgy ugrott le róla Mállottviksz Néne kunyhójánál, hogy le sem állította, és járműve egyenesen az árnyékszékbe csapódott.

A házikó ajtaja nyitva volt.

— Hahó?

Ángyi bepillantott a konyhafülkébe, majd feldübörgött a keskeny kis lépcsőn.

Mállottviksz Néne deszkamereven feküdt az ágyán. Az arca szürke volt, a bőre hideg. Előfordult korábban, hogy így találtak rá, és ez többnyire kínos jeleneteket eredményezett. Úgyhogy manapság már a látogatókat megnyugtatandó — egyben a sorsot kísértő — kis táblácskát tartott mindig a kezében, amin ez állt:

NEM HÓTTAM MEG.

Az ablak egy hasáb fával volt kitámasztva.

— Ó! — szólalt meg Ángyi, sokkal inkább a maga, mint bárki más megnyugtatására. — Látom, elmentél. Én… én… én csak felrakom az üstöt, jó? És megvárom, amíg visszaérsz.

Eszme képessége a Kölcsönvevésre mindig zavarba hozta. Semmi gond nincs azzal, ha valaki behatol az állatok fejébe, vagy ilyesmi, de túl sok boszorkány nem tért vissza soha. Ángyi évekig rakott ki szalonnadarabokat és bőrkét egy kékbegynek, akiről biztosra vette, hogy ő Kéván Mámi, aki egyik Kölcsönvételéről soha nem tért vissza. Mindenesetre Ángyi nyugtalanítónak tartotta ezt az egészet, már amennyire egy boszorkány nyugtalanítónak tud tartani bármit.

Visszament a konyhába, leeresztette a vödröt a kútba és ezúttal még időben eszébe jutott, hogy a vízforralás előtt ki kell halásznia belőle a gőtéket.

Azután a kertet kezdte el bámulni.

Kevés idő múlva kis alak repült azon keresztül, egyenesen a fenti ablak felé.

Ángyi kitöltötte a teát. Óvatosan kimért egy kanál cukrot a tartóból, a maradékot beleöntötte a saját csészéjébe, visszatette a kanalat a tartóba, mindkét csészét tálcára rakta, és felmászott az emeletre.

Mállottviksz Néne az ágyában ült.

Ángyi körbenézett.

Jókora denevér lógott a szemöldökfáról.

Mállottviksz Néne megdörzsölte a fülét.

— Rúgd alá a bilit, Gytha, megtennéd? — motyogta. — Egyszerűen nem lehet őket leszoktatni arról, hogy a szőnyeg felett intézzék a dolgukat.

Ángyi előbányászta Mállottviksz Néne hálószobai felszerelésének legszemérmetesebb darabját, és a lábával keresztültolta a szőnyegen.

— Hoztam neked egy csésze teát — szólalt meg.

— Nagyon jól tetted. Molyízű a szám — válaszolta Néne.

— Azt hittem, hogy éjszaka mindig baglyozol — csevegett Ángyi.

— Igen, de azután napokig próbálom körbefordítani a fejem — mondta Néne. — A denevérek legalább mindig ugyanarra néznek. Próbálkoztam nyulakkal is, de tudod, milyen az emlékezőtehetségük. Mindegy, te is tisztában vagy azzal, hogy azok mire gondolnak folyamatosan. Arról híresek.

— A fűre.

— Na persze.

— Kiderítettél valamit?

— Féltucatnyian jártak fel oda. Minden teleholdkor! — háborgott Néne. — Lányok, a formájukból ítélve. A denevérek csak körvonalakat látnak.

— Jó munkát végeztél — helyeselt óvatosan Ángyi. — Helybéli lányok, gondolom?

— Mindenképpen. Nem használtak seprűt.

Ogg Ángyi felsóhajtott.

— Ott van Ágnes Nitt, az öreg Háromgaras lánya — sorolta. — És a Tockley lány. És még mások is.

Mállottviksz Néne tátott szájjal bámult rá.

— Megkérdeztem Jászónunkat. Bocsánat.

A denevér gurgulázott egyet. Néne finnyásan eltakarta a száját a kezével.

— Vén bolond vagyok, ugye? — kérdezte egy kis idő múlva.

— Nem, nem — nyugtatta Ángyi. — A Kölcsönvevés komoly adottság. És te nagyon jó vagy benne.

— Öntelt, az vagyok. Régen nekem is az lett volna az első gondolatom, hogy megkérdezzem az embereket, ahelyett, hogy denevérként bohóckodjak.

— Jászónunk nem árulta volna el neked. Nekem is csak azért mondta el, mert különben pokollá tettem volna az életét — magyarázta Ogg Ángyi. — Mire valók az anyák, ha nem erre?

— Kezdem elveszteni a fonalat, erről van szó. Öregszem, Gytha.

— Annyi idős vagy, amennyinek érzed magad, mindig azt mondtam.

— Pontosan erről beszélek.

Ángyi arcára kiült az aggodalom.

— Felteszem, ha Magrat itt lett volna — mondta Néne — teljesen bolondnak tart.

— Hát, a kastélyban biztonságban van — válaszolta Ángyi. — Királynéskodni tanul, meg ilyenek.

— A királynéskodásnak megvan az az előnye, hogy senki nem veszi észre, ha rosszul csinálod. Úgy kell csinálni, ahogy te csinálod, mert te vagy a királyné.

— Fura dolog ez az uralkodás — jegyezte meg Ángyi. — Mint a mágia. Veszel egy lányt, olyan valaggal, mint két malac egy zsákban, akinek a fejében sincs semmi, aztán elveszi őt valami király, vagy herceg, vagy ilyesmi, és hirtelen átváltozik ilyen tökéletes, ragyogó királyi fenséggé. A régi szép idők.

— Én azért nem fogok előtte földre borulni, csak hogy tudd! — szögezte le Néne.