Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Hát, a…

— És hogy „kontinuinuinuum”, biztosra veszem.

A Láthatatlan Írások fiatal Szakértője, akit Abrand Stibnek hívtak, mélyet sóhajtott.

— Nem, Arkrektor, egyszerűen arra akartam kilyukadni…

— A féreglyukakról van szó megint, mi?

Stib feladta. Metaforákkal magyarázni valamit egy annyira szegényes képzelőerejű személynek, mint Maphlaves, olyan volt, mint vörös posztót tar… mint valami nagyon idegesítő dolgot tartani valaki elé, akit az a dolog idegesít.

Nem volt könnyű a Láthatatlan Írások Szakértőjének lenni.

— Úgy vélem, magának is el kell jönnie — jelentette ki Maphlaves.

— Nekem, Arkrektor?

— Nem hagyhatom, hogy itt lapítson és miniatűr, láthatatlan univerzumok millióit hozza létre, vagy hasonló kontinuinuinuumos dolgot csináljon — szögezte le Maphlaves. — Meg szükségem is van valakire, aki hozza utánam a botjaimat és a számszeríj… a holmimat — javította ki magát.

Stib a tányérjára meredt. A vita nem segített. Ő igazából csak azt szerette volna, ha az egyetem falai közt töltheti a következő száz évet, nagyokat ehet, és eközben nem kell túl sokat mozognia. Duci fiatalember volt, olyan bőrszínnel, mint azok a dolgok, amik kövek alatt élnek. Mindig azt mondogatták neki, hogy kezdenie kellene valamit az életével, és pontosan ez volt a szándéka. Ágyat akart belőle csinálni.

— De, Arkrektor — vetette közbe a Jelenkori Varázsrúnák Előadója —, akkor is átkozottul messze van!

— Ostobaság! — vágta el a vitát Maphlaves. — Már megépült az új főút egészen Sto Helitig. Minden szerdán indul a postakocsi. Kiiincstáááárnok! Ó, adjon már neki valaki egy szárítottvarangy-tablettát…! Stib úr, ha esetleg lenne öt perce erre az univerzumra, menjen és foglaljon pár jegyet! Na tessék. Minden el van intézve, nem?

Magrat felébredt.

És tudta, hogy már nem boszorkány. Egyszerűen végigfutott rajta az érzés, a szokásos leltár során, amit a test automatikusan elvégez az ébredés utáni pár pillanatban: kezek: 2 db, lábak: 2 db, egzisztenciális szorongás: 58%, random bűntudat: 94%, boszorkányerő szintje: 00,00.

A gond az volt, hogy nem tudott visszaemlékezni olyan időkre, amikor bármi más lett volna. Mindig boszorkányként létezett. Magrat Beléndek, a harmadik boszorkány. Ez volt ő. Az érzelgős banya.

Tisztában volt vele, hogy sosem ment neki túl jól a dolog. Persze ismerte és ügyesen használta a varázsigéket, értett a főzetekhez is, de az öregekkel ellentétben nem volt a velejéig boszorkány. És ők soha nem is hagyták, hogy erről megfeledkezzen.

Hát, most meg kell tanulnia királynéskodni. Abból legalább csak egy volt Lancre-ben. Senki nem fogja megveregetni a vállát, hogy közölje, szerintem nem jól tartod azt a jogart!

Helyes…

Valaki ellopta a ruháit az éjszaka.

Felkelt, és hálóingben végigugrált a hideg kövezeten az ajtó felé. Félúton járt, amikor az magától kitárult.

Azonnal felismerte az alacsony, sötét hajú lányt, aki egy szakajtónyi vászonnemű rejtekében igyekezett befelé. Lancre-ben szinte mindenki ismert mindenki mást.

— Millie Chillum?

A vászonnemű pukedlizett egyet. — 'gen, mélt'sága?

Magrat megemelte a rakomány egy részét.

— Én vagyok az, Magrat — mondta. — Üdv!

— 'gen, mélt'sága. — Még egy pukedli.

— Mi újság, Millie?

— 'gen, mélt'sága. — Pukedli, pukedli.

— Mondtam, hogy én vagyok! Nem kell így viselkedned velem.

— 'gen, mélt'sága.

Az idegi alapon történő pukedlizés folytatódott. Magrat észrevette, hogy az ő térdei is empatikusan megroggyannak, de mivel nem voltak egy ritmusban, a lány éppen felfelé haladt, amikor ő lefelé.

— Ha még egyszer azt mondod, hogy „'gen, mélt'sága”, nagyon csúnyán fogok veled viselkedni! — nyögte ki, miközben elhaladtak egymás mellett.

— I… értem, fenség, mélt'sága.

Derengeni kezdett a megoldás.

— Még nem vagyok királyné, Millie. És húsz éve ismersz — lihegte Magrat felfelé tartva.

— 'gen, mélt'sága. De királyné leszel . Úgyhogy meghagyta nekem az anyukám, hogy legyek tisztelettudó — mondta Millie, még mindig idegesen pukedlizve.

— Ó. Szóval így állunk. Akkor hát rendben. Hol vannak a ruháim?

— Itt vannak nálam, leendő fenség.

— Ezek nem az én ruháim. És kérlek, hagyd abba ezt a rugózást! Kezdek rosszul lenni.

— A király egyenest Sto Helitből rendelte őket, mélt'sága.

— Onnét, hm? Mikor?

— Nem t'om, mélt'sága.

Tudta, hogy hazajövök, gondolta Magrat. Honnan? Mi folyik itt?

A csipke mértéke jócskán meghaladta azt, amihez Magrat szokott, de ez, mint mondják, csak a hab volt a tortán. Mert a leendő fenség általában egyszerű ruhákat viselt, ami alatt saját magán kívül nem igazán hordott semmit. Az előkelő hölgyek ezt nem úszhatták meg ennyivel. Millie hozott ugyan valamiféle használati utasítást — ábrákkal —, de az sem sokat segített.

Mindenesetre tanulmányozták egy darabig.

— Akkor hát ez a hagyományos királynéi öltözék, ugye?

— Meg nem mondanám, mélt'sága. Azt hiszem, őfelsége egyszerűen adatott nekik egy csomó pénzt, hogy küldjenek meg mindent. — Szétterítették az alkatrészeket a padlón.

— Ez lenne a pantufli?

Kint a vár ormán éppen őrségváltás volt. Pontosabban éppen ruházatot váltott az egyszemélyes őrség, majd kötényben elindult babot kapálni. Bent folytatódott a felfűtött öltözködési eszmecsere.

— Szerintem ezt fordítva kéne felvenned, mélt'sága. Melyik darab lehet a farpárna?

— Itt azt mondja, „ilesztje az A béhajtót az B hasítékba”. Nem találom az B hasítékot!

— Ez olyan, mint egy nyeregtáska. Én ugyan fel nem veszem! És ez micsoda?

— Nyakfodor, mélt'sága. Ööö, Sto Helitben megőrülnek értük, a bátyám mesélte.

— Nem azt mondta véletlenül, hogy megőrülnek tőlük? És ez mi?

— Asszem brokát.

— Olyan, mintha papundekliből lenne. Mindennap ilyesmit kell majd viselnem?

— Szerintem nem tudom, mélt'sága.

— De Verenc mindig az egyszerű cúgos cipőjében és valami régi kabátban mászkál!

— Ó, de te királyné vagy. A királynék nem csinálhatnak ilyet. Ezt mindenki tudja, mélt'sága. Nincs azzal semmi baj, ha a királyok olyan gatyába' rohangálnak, amiből kinn van a fél seg…

A szájára csapott.

— Semmi gond — nyugtatta meg Magrat. — Biztos vagyok benne, hogy a királyok… lábának a felső vége is olyan, mint bárki másé. Csak fejezd be, amit elkeztél mondani!

Millie égővörösen folytatta:

— Úgy-úgy… úgy értem, a királynéknak olyannak kell lenniük, mint a hölgyeknek — nyögte ki végül. — A királynak van egy csomó könyve erről. Ettiketti, meg ilyesmi.

Magrat kritikusan végignézett magán a tükörben.

— Jól áll neked, nem-is-olyan-sokára-fenség — szólt Millie.

Magrat forgolódott egy kicsit.

— Rettenetes a hajam — jegyezte meg végül.

— Kérem, mélt'sága, a király azt mondta, hívott egy mesterfodrászt egyenesen Ankh-Morporkból. Az esküvőre.

Magrat a helyére ráncigált egy fürtöt. Kezdett ráébredni, hogy a királynéság vadonatúj életet jelenthet a számára.

— Uramatyám — sóhajtott fel. — És most?

— Nem t'om, mélt'sága.

— Hol van a király?

— Ó, hát ő korán megreggelizett, majd elhajtott Szegletbe, hogy megmutassa az öreg Muckloe-nak, hogyan kell könyvből disznót tenyészteni.