Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Ezen a napon azonban valami más miatt főtt a feje. Többé-kevésbé szó szerint.

A jelenség kereknek tűnt. Bár egészséges növekmény burjánzott körülötte. És Maphlaves meg mert volna esküdni, hogy előző nap még nem létezett.

Ide-oda forgatta a fejét, és hunyorogva nézte a másik tükör képét, ami a feje fölé tartottból verődött vissza.

A fakultás következő tagja, aki felébredt, a Kincstárnok volt. Nem mintha ő is korán kelő típus lett volna, hanem mert tíz óra felé az Arkrektor amúgy is meglehetősen véges türelme elfogyott, így ekkortájt odaállt a lépcső aljához és addig kiabálta, hogy „Kiiincstáááárnok!”, amíg kollégája meg nem jelent.

Ami azt illeti, ez olyan gyakran megtörtént, hogy a Kincstárnok, a született neuroparazita [6] Idegeken élősködött. A sajátjain. idővel azon kapta magát, hogy már pár perccel a kiabálás előtt felkel és felöltözik álmában. Ezen a reggelen is teljes öltözékben tartott az ajtó felé, amikor felpattantak a szemei.

Maphlaves soha nem vesztegette az idejét csevegésre. Vagy volt mondanivalója, vagy nem.

— Igen, Arkrektor? — kérdezte a Kincstárnok mogorván.

Az említett levette a kalapját.

— Mit szól ehhez? — csapott bele a lecsóba.

— Öhm, öhm, öhm… mihez is, Arkrektor?

— Ehhez, ember! Ehhez!

Két lépésre a teljes pániktól, a Kincstárnok kétségbeesetten meredt Maphlaves feje búbjára.

— Mihez? A kopasz folthoz?

— Én nem kopaszodom!

— Öö, hát akkor…

— Úgy értem, tegnap ez még nem volt ott!

— Ó! Hát. Öhm. — Egy bizonyos ponton mindig elpattant valami a Kincstárnokban, és nem tudta leállítani magát. — Persze előfordul az ilyesmi, a nagyapám mindig a méz és a lócitrom keverékére esküdött, mindennap bedörzsölte…

— Én nem kopaszodom! — A Kincstárnok arca tikkelni kezdett. A szavak már maguktól jöttek ki a száján, nyilvánvalóan anélkül, hogy előtte tárgyaltak volna az agyával.

— …és aztán szerzett egy ilyen eszközt üvegrúddal, amit selyemmel kellett dörzsölgetni, és…

— Úgy értem, ez nevetséges! Senki nem kopasz a családomban, leszámítva az egyik nénikémet!

— …és, és aztán elkezdte gyűjteni a hajnali harmatot, és abban mosta a fejét és, és, és…

Maphlaves lecsillapodott. Alapjában véve nem volt gonosz jellem.

— Most mit szed rá? — dünnyögte.

— Szár… szár… szár… szárított — dadogta a Kincstárnok.

— A jó öreg szárítottvarangy-tablettát?

— I… i… i… i…

— Bal zseb?

— I… i… i… i…

— Rendben… megvan… nyeljen!

Egy pillanatig csak bámultak egymásra.

A Kincstárnok megrogyott. — Sssokkal jobb, Arkrektor, köszönöm!

— Valami nincs rendben, Kincstárnok. Érzem a zsigereimben.

— Maga tudja, Arkrektor.

— Kincstárnok?

— Igen, Arkrektor?

— Maga nem tagja valamiféle titkos társaságnak, vagy ilyesminek, ugye?

— Én? Dehogy, Arkrektor!

— Akkor, azt hiszem, fene jól tenné, ha levenné azt az alsógatyát a fejéről.

— Ismered? — kérdezte Mállottviksz Néne.

Ogg Ángyi mindenkit ismert Lancre-ben, még a harasztban fekvő szerencsétlent is.

— Ódalgó Vilmos az, fentről, a szegleti útról — válaszolta. — Két bátyja van. Azt a Palliard lányt vette el, emlékszel? Akinek átsüvít a szél a foga között?

— Nagyon remélem, hogy szegény asszonynak van egy tisztességes rend fekete ruhája! — kommentálta a dolgot Mállottviksz Néne.

— Úgy tűnik, leszúrták — nézelődött Ángyi. Vigyázva, de határozottan átfordította a testet.

A halottak általában nem hozták különösebben izgalomba. A boszorkányok munkaköri kötelességei közé tartozott a bábáskodás mellett az elhunytak kiterítése is; rengeteg ember volt Lancre-ben, akik Ángyi arcát látták életükben először és utoljára. (Amitől a köztes időszak valószínűleg meglehetősen eseménytelennek tűnt egy összehasonlítás során.)

— Egyenesen átment rajta — mondta. — Keresztülszúrták. A teringettét, ki tenne ilyet?

Mindketten a kövekre néztek.

— Nem tudom, ki, de azt tudom, honnan jöhetett — válaszolta Néne.

Ekkor Ogg Ángyi is észrevette, hogy a kövek körül letaposták a harasztot, ami azóta meg is barnult.

— A mélyére fogok ennek ásni — jelentette ki Néne.

— Jobban tennéd, ha nem keverednél bele…

— Magam is el tudom dönteni, mibe akarok belekeveredni, köszönöm szépen!

A Táncosokat nyolc kő alkotta. Háromnak neve is volt. Néne körbesétálta őket, amíg oda nem ért ahhoz, amelyiket Furulyásként ismertek.

Kihúzott egyet a csúcsos kalapját hajához rögzítő számos tű közül, és arasznyira odatartotta a kőhöz. Aztán elengedte, és várta, mi történik.

Majd visszament Ángyihoz.

— Még mindig van benne erő — tájékoztatta. — Nem sok, de a gyűrű még tart.

— De ki lenne annyira ostoba, hogy feljöjjön ide, és táncoljon a kövek körül? — kérdezte általánosságban Ángyi, majd, miután egy áruló, kósza gondolat átsuhant a fején, hozzátette: — Magrat végig velünk volt.

— Ki kell derítenünk — vonta le a következtetést Néne zord mosollyal. — Most segíts nekem ezzel a szegény emberrel.

Ogg Ángyi lehajolt a feladathoz.

— Úúú, de nehéz! Hasznát tudtuk volna itt venni Magratnak.

— Nem. Szeleburdi — nyilatkoztatta ki Mállottviksz Néne. — Könnyű préda.

— De kedves lány.

— Viszont hebehurgya. Azt hiszi, lehet úgy élni, mintha a gyerekmesék és a népdalok igazak lennének. Nem mintha nem kívánnám, hogy a lehető legboldogabb legyen!

— Remélem, sikeres lesz, mint királyné! — gondolkozott el Ángyi.

— Mindent, amit tud, tőlünk tudja — mutatott rá Mállottviksz Néne.

— Igen — válaszolta Ángyi, ahogy eltűntek a harasztban. — Nem gondolod… hogy talán…?

— Mit?

— Nem gondolod, hogy esetleg megtaníthattunk volna neki mindent, amit mi tudunk?

— Túl sok időbe telne.

— Ja, tényleg.

Eltartott egy ideig, amíg a levelek egészen az Arkrektorig jutottak. A beérkezett küldeményeket többnyire azok markolták fel, aki épp akkor az egyetem kapuja felé jártak, és ők általában később valami polcon felejtették, vagy fidibuszként, esetleg könyvjelzőként használták azokat, illetve — a Könyvtáros esetében — derékaljként.

Ennek a bizonyos levélnek két napig tartott az útja a kaputól, és jórészt sértetlen maradt, néhány pohárnyomtól és banános jellegű ujjlenyomattól eltekintve. A többi küldeménnyel érkezett, mialatt a fakultás reggelizett. A Dékán egy kanállal nyitotta ki.

— Ki tudja, merre van Lancre? — kérdezte.

— Miért? — kapta fel Maphlaves a tekintetét.

— Valami király házasodik ott, és szeretné, ha elmennénk.

— Ó, te jó ég! — szólalt meg a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Valami játék katonának esküvője lesz, és azt szeretné, ha mi is elmennénk rá?

— Fent van a hegyekben — gondolkodott el az Arkrektor. — Arrafelé jól lehet pisztrángra horgászni, ha jól emlékszem. Uramatyám! Lancre. Szavamra. Évek óta eszembe se jutott. Tudják, olyan gleccsertavak vannak arrafelé, ahol a halak horgot még nem is láttak. Lancre. Igen.

— Egyébként is túl messze van — tette hozzá a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

Maphlaves oda se figyelt. — És a szarvasok. Szarvasok ezrei. Nem beszélve a jávorantilopokról. Farkasok mindenütt. Meg valószínűleg pumák is, nem csodálkoznék. És mintha a jégsasok is felbukkantak volna megint arrafelé. — Ragyogott a szeme. — Azokból legfeljebb ha féltucatnyi maradt mára.