Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Erősen valószínű.

Öm.

Talán nem is annyira. Mert lehet, hogy ez egy kedves kis ember fátyolos tekintettel, ugyanakkor egyben király is, és utánanézett a dolgoknak. De erősen valószínű, hogy meglehetősen nagy rá az esély, hogy…

De…

Kockára akarod tenni az életed hátralévő részét? Nem ezt akartad amúgy is? Nem ebben reménykedtél, amikor idejöttél? Most komolyan.

Verenc némi aggodalommal figyelte Magratot.

— A boszorkánykodásról van szó? — kérdezte. — Nem kell teljesen feladnod, természetesen. Nagy tisztelője vagyok a boszorkányoknak. És lehetsz boszorkánykirályné, bár azt hiszem, ebben az esetben meglehetősen kihívó ruhákat kell majd viselned, macskákat kell tartanod és mérgezett almákat kell osztogatnod. Olvastam valahol. Szóval, a boszorkánykodásról van szó?

— Nem — motyogta Magrat —, nem arról… izé… mintha említettél volna egy koronát?

Az agya ismét közbevágott. Magrat királyné, susogta. Tükröt tartott a képzeletének…

— Nem vagy mérges, ugye? — kérdezte Verenc.

— Mi? Ó! Nem. Én? Nem.

— Jó. Akkor ez rendben van. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk, ugye?

— Hát…

Verenc összedörzsölte a tenyerét. — Nagyszerű terveink vannak a hüvelyesekkel — folytatta, mintha nem az előző pillanatban forgatta volna fel Magrat egész életét a megkérdezése nélkül. — Babok, borsók… el tudod képzelni. Nitrogénkötők. És márga és mészvíz, természetesen. Tudományos gazdálkodás. Gyere, nézd meg ezt! — Lelkesen odébb szökkent.

— Tudod — tette hozzá —, igazán gatyába tudnánk rázni ezt a királyságot.

Magrat követte.

Szóval akkor mindent megbeszéltek. Nem lánykérés, tájékoztatás. Soha, még az éjszaka legsötétebb óráiban sem volt biztos benne, hogyan fog megtörténni, de valahol azért valószínűnek tartotta rózsák, naplementék és kék madarak jelenlétét. Lóherékét viszont nem túlzottan. A babok és egyéb nitrogénkötő hüvelyesek sem játszottak központi szerepet a vonatkozó ábrándképeiben.

Másrészről Magrat a lelke mélyén sokkal gyakorlatiasabb ember volt, mint a legtöbben hitték volna a bizonytalan mosolyából és a több mint háromszáz darabos okkult kabalagyűjteményéből (melyek közül egyik sem működött) kiindulva.

Szóval így veszi el az embert egy király. Mindent megszerveznek helyetted. Nincsenek fehér paripák. A múlt egyenesen átugrik a jövőbe, és magával sodorja az embert.

Talán ez így helyes. A királyok elfoglalt emberek. Magrat tapasztalatai pedig, ami az uralkodók házasulási szokásait illeti, meglehetősen korlátozottak voltak.

— Hova megyünk? — kérdezte.

— A régi rózsakertbe.

Ó… hát ez így már mindjárt más.

Leszámítva, természetesen, hogy rózsák nem voltak sehol. A körbefalazott kertből eltüntették az ösvényeket és lugasokat, és csípőig értek benne a fehér virágú zöld indák. A méhek fékevesztetten zümmögtek a szirmok között.

— Bab? — kérdezte Magrat.

— Igen! Egy különleges fajta. Folyamatosan mutogatom a gazdáknak — felelte Verenc. Felsóhajtott. — Bólogatnak és hümmögnek, és mosolyognak, de attól tartok, hogy amikor hazaérnek, mindent úgy folytatnak, ahogy addig csinálták.

— Tudom — érzett vele együtt Magrat. — Ugyanez történt, amikor megpróbáltam megismertetni az asszonyokkal a természetes szülés fogalmát.

Verencnek felszaladt a szemöldöke. Még az ő képzelőerejét is próbára tette a kép, amint Magrat gyermekszüléssel kapcsolatos tanácsokkal látja el Lancre termékeny, tölgyfa arcú asszonyait.

— Tényleg? Azelőtt hogy szültek? — kérdezte.

— Ó, hát mint a régiek — felelte Magrat. Bámulták egy darabig a döngicsélő kis babültetvényt.

— Természetesen, amikor királyné leszel, nem kell majd… — kezdte Verenc.

Puhán következett be, majdnem, mint egy csók, olyan könnyedén, mint a napsugár érintése.

Nem támadt szél, csak hirtelen eluralkodott valamilyen súlyos tespedtség, amitől bedugult az ember füle.

A szárak meghajoltak, eltörtek és kör alakban a földre lapultak. A méhek felmorajlottak, majd elszálltak.

A három boszorkány egyszerre érkezett az álló kőhöz.

Nem fárasztották magukat magyarázkodással. Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen csak tud az ember.

— A rohadt gyógynövényeim kellős közepén! — mondta Mállottviksz Néne.

— A kastély kertjében! — adta hozzá a magáét Magrat.

— Az a szegény kis csöppség! És pont felém nyújtotta, hogy megmutassa! — csatlakozott Ogg Ángyi.

Mállottviksz Néne rámeredt. — Miről beszélsz, Gytha Ogg?

— A mi kis Pewsynk kerti zsázsát gyökereztetett az Ángyijának egy darab rongyon — magyarázta türelmesen Ogg Ángyi. — Éppen mutatná nekem, ahogy azt kell, én meg odahajolok, és puff! Gabonakör!

— Ez már — szólt Mállottviksz Néne — nem tréfadolog. Évek óta nem volt ennyire súlyos a helyzet. Mindnyájan tudjuk, ugye, hogy ez mit jelent. Hogy mit kell…

— Izé — szólt közbe Magrat.

— …tennünk…

— Elnézést — folytatta a lány. Léteznek ugyanis dolgok, amiket nem tud csak úgy egyszerűen az ember.

— Igen?

— Nekem fogalmam sincs, hogy ez mit jelent — vallotta be Magrat. — Úgy értem, az öreg Pityergi Komámasszony…

— …nyugodjékbékében… — vágta rá a két idősebb boszorkány kórusban.

— …egyszer beszélt arról, hogy a gabonakörök veszélyesek, de soha nem árulta el, hogy miért.

A két idősebb boszorkány egymásra pillantott.

— Soha nem beszélt neked a Táncosokról? — kérdezte Mállottviksz Néne.

— Soha nem beszélt neked a Hosszú Emberről? — kérdezte Ogg Ángyi.

— Milyen Táncosokról? Azokra a régi kövekre gondoltok fenn a lápon?

— Pillanatnyilag csak annyit érdemes tudnod — közölte vele komoran Mállottviksz Néne —, hogy meg kell őket állítanunk.

— Milyen őket?

Nénéről sugárzott az ártatlanság.

— A gabonaköröket, természetesen.

— Ó, dehogy! — vágta rá Magrat. — Tisztában vagyok vele, hogy valami másra gondoltál, már csak abból is, ahogy kimondtad, hogy ők. Úgy ejtetted ki, mint valami átkot. Ez nem csak egy egyszerű ők volt, hanem hangsúlyos!

Az idősebb boszorkányok láthatóan ismét zavarba jöttek.

— És ki az a Hosszú Ember? — kérdezte Magrat.

— Mi soha — felelte Néne —, soha nem beszélünk a Hosszú Emberről!

— Abból mindenesetre nem lehet baj, ha elmondjuk neki, mi a helyzet a Táncosokkal — motyogta Ogg Ángyi.

— Igen, de… tudod… úgy értem… ő Magrat — válaszolta Néne.

— Hát ez meg mit kéne jelentsen? — háborgott az említett.

— Valószínűleg ezentúl teljesen más szemmel nézel majd rájuk, erre akarok kilyukadni — válaszolta neki Néne.

— Az ők pedig a… — kezdett bele Ogg Ángyi.

— Ki ne mondd!

— Igen, igazad van. Bocsánat.

— És azt se felejtsd el, hogy a gabonakörök nem mindig találják meg a Táncosokat — tette hozzá Néne. — Reménykedjünk. Lehet, hogy csak egybeesés.

— De ha egy benne nyílik meg…

Magrat felcsattant.

— Szándékosan csináljátok! Állandóan rébuszokban beszéltek! Mindig ez van! De ennek véget vetek, amikor királyné lesz belőlem!

Erre már odafigyeltek.

Ogg Ángyi félrehajtotta a fejét.

— Ó? — sóhajtott fel. — Az ifjú Verenc kiugrasztotta a nyulat a bokorból, ezek szerint?