Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Eközben Verenc nyolc hónapon át uralkodott. Persze, Lancre olyan kicsi, hogy végig sem lehet benne feküdni útlevél nélkül, de Verenc kétségkívül valódi király, és a valódi királyok törvényszerűleg vonzzák azokat a fiatal hölgyeket, akik álláslehetőségeik kibontakoztatására esélyt a királynéi szakmában látnak. Magrat elkövetett mindent, amit a ruhája ellen még elkövethetett, majd bosszúvággyal telve végighúzta a kefét a haján.

Ezután felsétált a kastélyba.

Őrségben Lancre várában mindig az állt, akinek éppen nem volt egyéb dolga az adott időben. Ezen a napon Ogg Ángyi legfiatalabb fiára, Somára hárult ez a feladat, amit ő egy nem egészen a méretére szabott sodronyingben teljesített. Midőn Magrat elsietett mellette, legjobb képességei szerint megpróbálta abba vágni magát, amit ő valószínűleg vigyázzállásnak nevezett volna, majd eldobta a lándzsáját és a nő után iramodott.

— Lassítana egy kicsit, kisasszony, lenne szíves?

Megelőzte Magratot, felszaladt a lépcsőn az ajtóhoz, felkapta a trombitát, ami a lépcső melletti szögre volt kötve egy spárgával, és a lelkes műkedvelők utánozhatatlan stílusában fanfárt fújt. Ezt követően megint eluralkodott rajta a pánik.

— Várjon ott, kisasszony, ne mozduljon…! Számoljon el ötig, utána kopogjon! — hadarta, és bevágódott az ajtón, amit be is csapott maga után.

Magrat várt, majd a kopogtatóhoz nyúlt.

Néhány pillanat múlva Soma kinyitotta az ajtót. Az arca teljesen vörös volt, és a fején egy rizsporos parókát viselt. Fordítva.

— Ihgen? — affektálta vontatottan, miközben megpróbált legjobb képességei szerint komornyiknak tűnni.

— Még mindig rajtad van a sapka a paróka alatt — tájékoztatta Magrat segítőkészen.

Soma tartása megroggyant. A fiú felbandzsított.

— Mindenki a szénagyűjtésen dolgozik? — érdeklődött Magrat.

Soma felemelte a parókát, levette a sapkáját, majd visszatette a parókát. Ezután szórakozottan felrakta a sapkáját a parókára.

— Igen, és Spriggins úr, a komornyik megint ágynak dőlt a bajával — felelte. — Csak én maradtam, kisasszony. Ráadásul a vacsorát is meg kéne csinálnom, mielőtt elmegyek, mert Szkorbin asszony is vacakul van.

— Nem kell bekísérned — szólt Magrat. — Tudom az utat.

— Nem, az úgy nem jó! Tegyen meg annyit, hogy lassan megy, és rám bízza magát.

Előrerohant és kitárt néhány duplaajtót…

— Maahhhghaaaat Bhhheléééndeek khisasszony!

…majd továbbrohant a következőhöz.

A harmadiknál már nem igazán kapott levegőt, de azért igyekezett helytállni.

— Bhhelééndeek… Maahhhghaaaat… khisasszony… Öhhfhelséééége a khi… Na bassz', hát most meg hová tűnt?

A trónterem üres volt.

Végül az istállóban találták meg II. Verencet, Lancre királyát.

Némelyek királynak születnek. Némelyek megszerzik maguknak ezt a rangot, vagy legalább az Isten Kegyelméből a Haza Atyja és Generalisszimusz pozíciót. De Verencre rátukmálták a királyságot. Nem uralkodónak készült, a trónhoz egy bonyolult elcseréltgyermek-ügy útján jutott el, mint az oly gyakran előfordul a királyi családokban.

Igazság szerint eredetileg udvari bolondnak nevelték, vagyis olyasvalakinek, aki szökdécselve jár, vicceket mond, és akinek meglehetősen nagy gyakorisággal öntenek pudingot a nadrágjába. Ettől érthető módon meglehetősen zord és borúlátó lett a világnézete, és sötét eltökéltséggel tartotta magát az életelvhez, miszerint az a biztos, ha soha többé nem nevet semmin, különösen, ha bármiféle puding is található a környéken.

Az uralkodói pályát a tudatlanság előnyével kezdte. Senki nem mondta meg neki, hogyan kell királynak lenni, úgyhogy egyedül kellett rájönnie. Hozatott magának egy csomó, a témába vágó könyvet. Verenc mélyen hitt a könyvekben rejtőzködő tudás hasznosságában.

Végül az a szokatlan vélemény formálódott meg benne, hogy a király dolga az, hogy királyságát boldogabb hellyé tegye mindenki számára.

Jelen pillanatban éppen valamilyen bonyolult eszközt vizsgált, ami egy villásrúdból állt — a ló számára —, míg a többi része úgy nézett ki, mint egy kocsi nagyságú szélmalom.

Verenc felnézett, és szórakozottan elmosolyodott.

— Ó, üdv! — mondta. — Mind visszaértetek épségben, ezek szerint?

— Öm… — kezdte Magrat.

— Ez egy forradalmian új vetésforgató — szólt Verenc. Megpaskolta az eszközt. — Most jött meg Ankh-Morporkból. A jövő technológiája. Eléggé beleástam magam a mezőgazdasági fejlesztések és a talajhasznosítás témájába. Most már igazán meg kellene próbálkoznunk ezzel az új hárommezős rendszerrel.

Magrat megszédült egy cseppet.

— Azt hiszem, nincs is több mint három mezőnk — válaszolta —, és azok sem dúskálnak a termőföldben…

— Nagyon fontos, hogy fenntartsuk a gabonák, hüvelyesek és gumós növények egyensúlyát — emelte fel a hangját Verenc. — A lóherén is komolyan elgondolkoztam. Érdekelne a véleményed!

— Ömm…

— És, azt hiszem, kezdenünk kellene valamit a disznókkal is! — kiáltotta Verenc. — A lancre-i csíkosakkal! Nagyon szívós fajta! És fel tudnánk vinni a húshozamot! Óvatos keresztezéssel! Mondjuk, a stói görbehátúval! Felküldök egy kant — Soma, tedd már le azt az átok trombitát!

Soma leeresztette a hangszert.

— De a fanfár, felség…!

— Igen, igen, de az nem kell ilyen hosszú legyen. Néhány rövid taktus tökéletesen elegendő. — Verenc beleszimatolt a levegőbe. — És valami ég.

— Ó, a franc…! A répák… — Soma elsietett.

— Mindjárt jobb — szólt Verenc. — Hol tartottunk?

— A disznóknál, azt hiszem — felelte Magrat. — De igazából azért jöttem…

— Minden a talajon áll vagy bukik — folytatta a király. — Ha odafigyelsz a talajra, nyert ügyed van. Ja, egyébként nyárközép éjjelére tervezem az esküvőt. Úgy gondoltam, az biztos megfelelne neked is.

Magrat szája elkerekedett.

— Természetesen később is lehet, de nem sokkal, az aratás miatt — mondta Verenc.

— Néhány meghívót már ki is küldtem, a fontosabb vendégeknek — fűzte hozzá Verenc.

— És úgy gondoltam, rendezhetnénk valami vásárt vagy fesztivált előtte — szólt Verenc.

— Megkértem Boggiékat Ankh-Morporkban, hogy küldjék fel a legjobb szabójukat és a legjobb szöveteiket, és az egyik szobalány pont a te méreted, és szerintem nagyon elégedett leszel a végeredménnyel — egészítette ki Verenc.

— És Vasolvasztárfi úr, a törpe, lejött a hegyekből csak azért, hogy elkészítse a koronát — jegyezte meg Verenc.

— A bátyám és Kedélyvámos úrék nem tudnak eljönni, mert Klaccsban turnéznak, mint kiderült, de Hwel, a drámairó írt egy darabot kifejezetten az esküvő tiszteletére. Egy olyat, amit még a vidéki környezet sem tud tönkrevágni, azt mondja — szólt Verenc.

— Szóval, akkor nincs kifogásod? — kérdezte végül Verenc.

Ekkor Magrat hangja visszatért végre a szférák távoli szegletéből, de némileg rekedtesebben szólt, mint szokott volt.

— Nem kellett volna előbb megkérned a kezemet? — kérte számon.

— Mi? Izé. Nem, ami azt illeti — válaszolta Verenc. — Nem. A királyok nem kérnek senkitől semmit. Utánanéztem. Én vagyok a király, te pedig, nem sértésből, de csupán alattvaló vagy. Nem kell megkérjelek.

Magrat szája dühös sikításra nyílt, de végül az agya is működésbe lendült. Igen, mondta, természetesen kiabálhatsz vele, sarkon fordulhatsz és elrohanhatsz. És valószínű, hogy utánad megy.