Terry Pratchett - Hölgyek és urak

A kezét a csípőjére rakja (ami olyan, amilyen).

Pacsirta repked a forró nyári égbolton. Ezen kívül nesz se hallik. Lent a kis völgyben és fent a hegyen tücskök ciripelnek, méhek zümmögnek és a fű szösszenő hangokat árasztó élettel teli. De a kövek körül mindig csend van.

— Itt vagyok — mondja. — Mutasd meg!

A kőkör közepén sötét hajú, vörös ruhás nő jelenik meg. A kör nem olyan széles, hogy ne lehetne rajta keresztüldobni egy követ, az alaknak mégis sikerül azt a benyomást keltenie, mintha valahonnan messziről közeledne.

Mások elszaladnának. De a lány nem, és ez rögtön felkelti a kör közepén álló nő érdeklődését.

— Szóval tényleg létezel.

— Természetesen. Mi a neved, leányom?

— Eszmeralda.

— És mit akarsz?

— Semmit nem akarok.

— Mindenki akar valamit. Egyébként mi másért jöttél volna ide?

— Csak kíváncsi voltam, hogy tényleg létezel-e.

— Számodra mindenképpen… te valóban jó megfigyelő vagy. — A lány bólint. Az önérzetéről a sziklák is visszapattannának. — És most, hogy ezt megtudtad — kérdezi a nő a körben —, mi az, amit igazából akarsz?

— Semmit.

— Valóban? Múlt héten felmentél egészen a Rézsikló mögötti hegyekbe, hogy beszélj a trollokkal. Mit szerettél volna tőlük?

A lány oldalra billenti a fejét.

— Honnan tudod, mit csináltam?

— A tudatod legtetején van, leányom. Bárki észrevenné. Bárki, aki… valóban jó megfigyelő.

— Egy nap majd én is meg fogom tudni ezt csinálni — válaszolja a lány önelégülten.

— Ki tudja? Lehetséges. Mit akartál a trolloktól?

— Én… beszélni akartam velük. Tudtad, hogy szerintük visszafelé halad az idő? Merthogy a múltat képesek vagyunk látni, azt mondják, és…

— De hát azok cseppet sem jobbak az ostoba törpéknél! Semmi nem érdekli őket a kavicsokon kívül. A kavicsok pedig nem túl érdekesek.

A lány megvonja a fél vállát, amolyan hangsúlyozottan nemtörődöm módon, mint aki azt kívánja sugallni, hogy a kavicsok és kövek világa számos csendes érdekességet tartogathat.

— Miért nem tudsz kijönni a kövek közül?

Határozottan érezhető, hogy ez rossz kérdés. A nő gondosan figyelmen kívül hagyja.

— Én sokkal több mindent segíthetnék neked megtalálni, mint kavicsokat — válaszolja.

— Nem tudsz kilépni a körből, ugye?

— Hagyd, hogy megadjam neked, amit akarsz!

— Én bárhová el tudok menni, de te ott ragadtál a körben — vonja le a következtetést a lány.

— Tényleg bárhová el tudsz menni?

— Amikor boszorkány leszek, akkor bárhová el fogok tudni menni.

— De soha nem leszel boszorkány.

— Mi?

— Azt mondják, soha nem hallgatsz senkire. Azt mondják, nincs semmi önuralmad. Azt mondják, nem tudsz viselkedni.

A lány hátradobja a haját. — Ó, szóval erről is tudsz, ugye? Tehát ezt mondják, csakugyan? De én boszorkány leszek, bárki bármit is mond. Te meg keresgéld nyugodtan egyedül, amit akarsz. Nem kell odafigyelni arra a néhány együgyű öreg hölgyre, akinek soha nem volt saját élete. És, hölgyem, a körben, én leszek a legjobb boszorkány, aki valaha is létezett.

— A segítségemmel, úgy hiszem, tényleg az leszel — feleli a nő. — Valami azt súgja, a gavallérod már nagyon keres — teszi hozzá barátságosan.

Még egy féloldalas vállrándítás, ami ezúttal azt sugallja, a gavallér a lány felől akár az egész napot keresgéléssel töltheti.

— Tényleg az leszek?

— Nagyszerű boszorkány válhat belőled. Bármi lehetsz. Bármi, amit akarsz. Gyere be a körbe! Meg akarom neked mutatni.

A lány tesz pár lépést előre, majd megáll. Van valami a nő hangjában. A mosolya kedves és barátságos, de a hangja túlságosan elszánt, sürgető, éhes.

— De én így is rengeteget tanulok…

— Most azonnal gyere ide!

A lány még mindig hezitál.

— Honnan tudjam…

— A kör ideje már majdnem lejárt! Gondolj mindarra, amit megtanulhatsz! Most!

— De…

— Gyere ide!

De mindez régen volt. A múltban [3] Ami egy másik ország. . És egyébként is, az a perszóna már…

…idősebb.

A jég világa…

Nem a télről beszélünk, mert az feltételezi az őszt, és esetlegesen a tavasz eljövetelét is egy szép napon. Ez a jég világa, nem csupán az ideje.

És három alak lóháton, amint lefelé bámult a hófedte lankán álló nyolc kőre. Amelyek erről az oldalról sokkal nagyobbnak tűntek.

Az alakokat elnézve nem feltétlenül lehetett egyből rájönni, hogy mi a furcsa bennük — mármint az öltözéküket leszámítva. A lovak forró lehelete ott függött a fagyos levegőben. De a lovasoké nem.

— És ezúttal — mondta a középső alak, a vörösbe öltözött nő — nem szenvedünk vereséget. A föld szívesen fogad majd. Mostanra már minden bizonnyal megutálta az embereket.

— De voltak boszorkányok is — szólalt meg egy másik lovas. — Emlékszem a boszorkányokra.

— Voltak, igen — válaszolta a nő. — De most… szegény párák, szegény párák. Szinte semmi varázserejük nincs már. Ráadásul befolyásolhatóak. Engedelmes, simulékony tudattal. Végeztem némi tapogatózást, kedveském. Éjszakánként körbelopództam. Tudom, milyen boszorkányaik vannak manapság. Hagyjátok csak rám a boszorkányokat nyugodtan!

— Emlékszem a boszorkányokra — kötötte az ebet a karóhoz a harmadik lovas. — A tudatuk… mint az acél.

— Annak már vége. Mondom, bízzátok rám őket! — A Királynő kegyesen a sziklakörre mosolygott.

— Utána majd megkapjátok őket — folytatta. — Ami engem illet, nem lennék ellenére egy halandó férjnek. Egy különleges halandónak. A két világ szövetsége. Hogy lássák, ezúttal maradni szándékozunk.

— A király nem fog ennek örülni.

— És számított az valaha is?

— Nem, úrnőm.

— Itt az idő, herceg. Nyílnak a körök. Hamarosan visszatérhetünk.

A második lovas előrehajolt a nyergében.

— És akkor megint vadászhatok majd — szólt. — Mikor? Mikor?

— Hamarosan — válaszolta a Királynő. — Hamarosan.

Sötét éjszaka volt, az a fajta sötét, amit nem lehet egyszerűen a hold és a csillagok hiányára fogni, hanem úgy tűnik, mintha a sötétség valahonnan máshonnan ömlene be — olyan sűrű és kézzelfogható volt, hogy talán bele is lehetett volna markolni a levegőbe, és egy mozdulattal kifacsarni belőle az éjszakát.

Az a fajta sötétség, amitől a birkák kerítést ugranak, a kutyák pedig meglapulnak a futtató sarkában. De meleg szél fújt, nem annyira erős, mint amennyire hangos — végigüvöltötte az erdőket, és keresztülsivított a kéménykürtőkön.

Ilyen éjszakákon az emberek általában a fejükre húzzák a takarót, mert tudják, hogy néha mások veszik át az uralmat a világ felett. Reggelre megint emberi lesz minden; pár letört ág, egy-két cseréppel kevesebb a tetőn, de emberi. Ilyenkor viszont… az a legjobb, ha csendben meglapul mindenki.

De egyvalaki ébren volt.

Jászón Ogg patkolókovács-mester pumpált egyet-kettőt a fújtatón, csak a látszat kedvéért, majd visszaült az üllőre. A kovácsműhelyben mindig meleg volt, még akkor is, amikor a szél az ereszcsatornában fütyült.

Jászón Ogg bármit meg tudott volna patkolni, bármit. Egyszer viccből hoztak neki egy hangyát, akkor egész éjszaka ébren ült egy nagyítóüveggel és egy üllővel, amit egy gombostű fejéből csinált. A hangya még mindig élt, időnként hallotta, ahogy végigpilinckázik a padlón valahol.