Terry Pratchett - Hölgyek és urak

De ma éjszaka… hát, ma éjszaka bizonyos értelemben a bérleti díjat fogja megfizetni. Természetesen az övé volt a műhely. Nemzedékek óta öröklődött a családjában. De a kovácsműhely több volt, mint a téglák és a habarcs és a vas összessége. Nem tudta volna pontosan megfogalmazni, mennyiben, de az volt. Ugyanúgy, ahogy patkolókovács-mesternek lenni több volt, mint bonyolult módokon vasat hajlítani a megélhetésért. Az egésznek volt valami köze a vashoz. Meg ahhoz, hogy kiemelkedően jó lehetett a szakmájában. Ez bizonyos fajta árral járt. Egy alkalommal félrevonta az apja, és elmagyarázta neki, mit kell tennie az ilyen éjszakákon. Lesz majd olyan, mondta, lesz majd olyan — és ő tudni fogja, mikor, anélkül, hogy külön szólnának neki — lesz majd olyan, amikor valaki eljön egy lóval, amit meg kell patkolni. Fogadd az illetőt barátsággal. Patkold meg a lovat. Ne hagyd, hogy bármi elterelje a figyelmed. És igyekezz nem gondolni semmire a patkókon kívül.

Mostanra hozzászokott ehhez is.

Felélénkült a szél, és valahol recsegett egy kidőlő fa.

Megzördült a kilincs.

Azután kopogtak az ajtón. Egyszer. Kétszer.

Jászón elővett egy darab rongyot, és bekötötte a szemét. Az apja azt mondta, hogy ez fontos. Így kevésbé terelődik el az ember figyelme. — 'stét, uram! — köszönt.

VIHAROS EGY ÉJSZAKA.

Nedves ló szagát érezte, aztán az állatot bevezették a műhelybe, a patái kopogtak a kövön.

— Melegszik egy kis tea a tűzhelyen és a mi Dreenünk összeütött pár aprósüteményt is, ott van az Ankh-Morporki Finomfágok feliratú bádogdobozban.

KÖSZÖNÖM. REMÉLEM, MINDEN RENDBEN!

— Igen, uram. Már elő is vannak készítve a patkók. Nem fogom sokáig feltartani. Tudom, hogy ön nagyon… elfoglalt, vagy mi.

Végighallgatta, ahogy keresztülcsattog egy pár láb a régi konyhaszékhez, amit a kliensei számára tartott fent. Vagy legalábbis a kliensei gazdái számára.

Jászón már korábban odakészítette a szerszámait, a patkókat és a szegeket az üllő mellett álló padra, hogy kéznél legyenek. Beletörölte kezét a kötényébe, megragadta a ráspolyt és munkához látott. Nem kedvelte a hidegpatkolást, de tízéves kora óta patkolókovácsként dolgozott, érzésből is meg tudta csinálni. Felkapott egy reszelőt, és nekilátott.

És el kellett ismernie, ez volt a legengedelmesebb ló, akivel valaha is találkozott. Kár, hogy soha nem láthatta. Biztos remek paripa, egy ilyen hátas…

Az apja azt mondta, soha ne próbálja meglesni.

Hallotta, ahogy kottyan egyet a teáskanna, ahogy a csésze falához ütődik a teáskanál, majd ahogy csörren egyet az asztalon.

Egy hangot se, mondta az apja. Leszámítva a lépteit és amit mond, egy hangot se lehet tőle hallani. Nem cuppog az ajka, semmi ilyesmi.

Mintha levegőt se venne.

Ja, és még valami. Amikor leszeded a régi patkókat, ne hajítsd őket a sarokba a többi fémhulladékhoz. Rakd őket külön. És külön olvaszd be őket. Egy saját edényben, majd az új patkókat is abból a fémből készítsd el. Bármit is teszel, soha ne rakd azt a vasat bármi egyéb élőlényre.

Ami azt illeti, Jászón felhasználta az egyik eresztés patkót a különböző falusi vásárokban tartott célbadobóversenyeken, és soha nem veszített velük. Olyan gyakran nyert, hogy az már idegesítette, így azóta a patkók idejük legnagyobb részét az ajtó mögötti szögön lógva töltötték.

A szél miatt időnként megzörrentek az ablakkeretek és pattogott a szén a kályhában. Több puffanás, majd némi kotkodácsolás kicsit távolabbról arra utalt, hogy a csirkeól is elvált a talajtól.

A kliens gazdája töltött magának még egy pohár teát.

Jászón végzett a soros patával, és elengedte. Kinyújtotta a kezét. A ló átterhelte a súlyát a többi lábára, és kezébe adta az utolsó patáját.

Millió között talán ha egy ilyen ló akad. Vagy kevesebb.

Végül az utolsó patkó is meglett. Fura, ha belegondol az ember. Soha nem tűnt hosszú időnek. Jászón időmérő eszköz híján nem ellenőrizhette, de volt egy olyan érzése, hogy ezt a majd' egy órányi munkát egyidőben végezte el, pár perc alatt. — Tessék — mondta. — Megvan.

KÖSZÖNÖM. MEG KELL VALLJAM, NAGYON FINOM EZ AZ APRÓSÜTEMÉNY. HOGY RAKJÁK BELE AZOKAT A KIS CSOKOLÁDÉDARABOKAT?

— Nem t'om, uram — felelte Jászón a szemkötője belső oldalát fixírozva.

ÚGY ÉRTEM, A CSOKOLÁDÉNAK MEG KELLENE OLVADNIA, AMIKOR MEGSÜTIK. HOGY CSINÁLJÁK, MIT GONDOL?

— Valószínű szakmai titok — válaszolta Jászón. — Ilyesmire sose kérdek rá.

RENDES EMBER MAGA. ÉS NAGYON BÖLCS. MOST…

Meg kellett kérdeznie, már csak azért is, hogy tudja, egyszer megkérdezte.

— Uram?

IGEN, OGG ÚR?

— Lenne egy kérdésem…

IGEN, OGG ÚR?

Jászón megnyalta az ajkát.

— Ha ne adj' istenek… levenném a szememről a kötést, mit látnék?

Kint volt. Megtette.

Valami zörgött a kőpadlón, és megváltozott a levegő járása, amitől Jászónnak az az érzése támadt, hogy a beszélgetőtársa immár előtte áll.

HÍVŐ EMBER ÖN, OGG ÚR?

Jászón szentelt pár rövid gondolatot a kérdésnek. Lancre nem járt térdig a vallásban. Ott voltak a Kilencedik Napi Tévelygők, meg az Ortodox Offleriánusok, továbbá a különböző kisisteneknek szentelt eldugott oltárok a távolabbi irtásokon. Ő maga, csakúgy, mint a törpék, sosem érzett erős belső késztetést az ilyesmire. A vas az vas, a tűz pedig tűz — bonyolódj csak bele a metafizikába, és hamarosan a kalapács boldogabbik végéről kapargathatod le a hüvelykujjadat.

MIBEN HISZ ÖN, EBBEN A PILLANATBAN?

Pár hüvelykre lehet, gondolta Jászón. Ha kinyújtanám a kezem, megérinthetném…

Volt valami furcsa szag. Nem igazán kellemetlen. Alig érezhető. Régi, elfeledett szobák szaga. Ha az évszázadoknak lenne szaga, az öregebbeké lenne ilyen.

OGG ÚR?

Jászón nyelt egyet.

— Ami azt illeti, uram — szólalt meg —, most épp… igazán ebben a kötésben hiszek, a szememen.

HELYES. HELYES. RENDES EMBER. ÉS MOST… MENNEM KELL.

Jászón hallotta, ahogy felemelkedik a retesz. Az ajtó megnyikordult a szélben, puffant egyet, majd hallhatóvá vált a paták kopogása a kövön.

EZÚTTAL IS TÖKÉLETES MUNKÁT VÉGZETT.

— Köszönöm, uram.

EZT ÚGY MONDOM, MINT EGYIK MESTEREMBER A MÁSIKNAK.

— Köszönöm, uram.

TALÁLKOZUNK MÉG.

— Igen, uram.

AMIKOR LEGKÖZELEBB MEG KELL PATKOLNI A LOVAMAT.

— Igen, uram.

Jászón becsukta az ajtót, és bezárta a lakatot is, noha ennek, ha belegondol az ember, nem volt túl sok jelentősége.

De ez volt az ár. Meg tudott patkolni bármit, amit hoztak neki, bármit — viszonzásként képes is volt megpatkolni bármit. Mindig volt egy patkolókovács Lancre-ben, és mindenki tudta, hogy a lancre-i patkolókovács komoly hatalommal bír.

Ősi egyezségnek számított ez, s volt valami köze a vashoz.

A szél elcsitult. Már csak halkan suttogta körbe a látóhatárt, miközben kelt fel a nap.

Ez az oktarinszínű fű földje volt. Termékeny föld, különösen, ha kukoricáról van szó.

Amelyből egy tábla épp erre hullámzik lágyan a sövények között. Nem nagy ültetvény. Nem is különösebben figyelemre méltó. Felszántott mező, ahol kukorica nő, kivéve természetesen télen, amikor csak a galambok és a varjak tartózkodnak rajta.

Elállt a szél.

A kukoricamező még mindig hullámzott. Nem úgy, mint ahogy általában a széltől szokott. A hullámok a tábla közepéből terjedtek szét, mint amikor követ dobnak a vízbe.