Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Igen!

— Mikor lesz az örvendetes esemény? — kérdezte Mállottviksz Néne jegesen.

— Két hét múlva — felelte Magrat. — Nyárközép napján.

— Rossz ötlet, rossz ötlet — csóválta a fejét Ogg Ángyi. — Az év legrövidebb éjszakája…

— Gytha!

— És onnantól az alattvalóim lesztek — hagyta figyelmen kívül a legutóbbi közjátékot Magrat. — És pukedliznetek is kell majd, meg minden!

Amint kimondta, rögtön tudta, hogy ostobaság volt, de hajtotta a düh.

Mállottviksz Nénének összeszűkült a szeme.

— Hmm — hümmögött. — Pukedliznünk, mi?

— Igen, és ha nem teszitek — emelte a tétet Magrat —, akár börtönbe is vethetlek titeket!

— Ó, szavamra — gondolkozott el Néne — Jujj! Nem igazán tetszene. Nem, egyáltalán nem tetszene.

Mindannyian tisztában voltak vele, hogy a kastély várbörtöne, amely soha nem számított az épület legnevezetesebb részének, pillanatnyilag teljesen kihasználatlanul tátongott. II. Verenc Lancre történelmének legjóindulatúbb uralkodója volt. Alattvalói azzal a fajta joviális megvetéssel kezelték, ami osztályrésze mindazoknak, akik csendben és lelkiismeretesen dolgoznak mások üdvéért. Ha mindezt figyelmen kívül hagyjuk, Verenc akkor is előbb vágta volna le a saját lábát, mint hogy börtönbe vessen egy boszorkányt. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy hosszú távon az előbbi sokkal kevesebb gonddal jár, és valószínűleg kevésbé fájdalmas is.

— Magrat királyné, mi? — próbálta Ogg Ángyi feldobni egy kicsit a hangulatot. — Remek! Hát, az öreg kastélyra igazán ráfér már egy friss kéz nyoma…

— Ez nem probléma, rengeteg kéz nyoma lesz még ott — mordult fel Néne.

— Hát, akárhogy is, nekem nem kell ezzel a mostani üggyel foglalkoznom — mondta Magrat. — Bármiről is legyen szó. A ti dolgotok. Úgyse lenne rá időm, biztosra veszem.

— Én is biztosra veszem, hogy azt csinálsz, amit akarsz, kedves leendő fenség — felelte Mállottviksz Néne.

— Hah! — kiáltott fel Magrat. — Mi az hogy! Ti meg akár neki is láthattok új boszorkányt keresni Lancre-ben, a terembu… a francba is! Rendben? Végezze másik érzelgős lány a kulimunkát és neki se mondjatok el soha semmit és az ő feje felett is beszéljetek el állandóan. Nekem jobb dolgom is akad!

— Jobb dolgod, mint boszorkánynak lenni? — kérdezte Néne.

Magrat egyenesen belesétált. — Igen!

— Ó, te jó ég… — mormolta Ángyi.

— Ó! Ebben az esetben, úgy gondolom, menni szeretnél — szólt Néne késéles hangon. — Vissza a palotába, feltételezem.

— Igen!

Magrat felkapta a seprűjét.

Néne keze mint a villám ragadta meg annak nyelét.

— Ó, nem — szólt rá —, nem ezzel! A királynék aranyhintókkal meg hasonlókkal közlekednek. Mindenki csak a sajátjával. A seprűk a boszorkányoknak valók.

— Na most már hagyjátok ezt abba, ti ketten! — szállt be Ogg Ángyi, a született békéltető. — Egyébként is, bárki lehet egyszerre királyné és bo…

— Kit érdekel? — kérdezte Magrat, ledobva a seprűt. — Nekem már nem kell ilyesmivel foglalkoznom.

Megfordult, összefogta a ruháját és elszaladt. A lenyugvó nap körberajzolta az alakját.

— Eszme, te vén hárpia! — szólalt meg Ogg Ángyi. — Csak azért, mert férjhez me…

— Tudod, mit szólna, ha elmondanánk neki — válaszolta Mállottviksz Néne. — Nem értené. A Szépek. Körök. Azt mondaná… milyen elbűvölő. Neki is az a legjobb, ha kimarad belőle.

— Hosszú évek óta meg se moccantak — gondolkozott el Ángyi. — Segítségre lesz szükségünk. Úgy értem, mikor mentél fel utoljára a Táncosokhoz?

— Tudod, hogy van ez — mondta Néne. — Amikor ilyen csendes minden… nem gondol rájuk az ember.

— Tisztán kellett volna tartanunk a környéket.

— Igaz.

— Az lesz a legjobb, ha holnap ott kezdjük a napot — javasolta Ogg Ángyi.

— Igen.

— Sarlót se felejtsünk el vinni.

Nincs sok olyan területe Lancre királyságának, ahol az ember eldobhat egy bőrlabdát anélkül, hogy az legurulna. A legnagyobb része lápvidékekből és meredek, erdős hegyoldalakból áll, melyeket helyenként magasba szökő, éles sziklákkal teli hegyek szakítanak meg, ahová még a trollok se mennek fel, és olyan mély völgyek, melyekbe a napfényt is csak csövekkel lehetne levezetni.

Arra a lápra, ahol a Táncosok álltak, széles ösvény vezetett fel, noha csak pár mérföldre esett a várostól. Vadászok ugyan jártak erre néha, de csak ha eltévedtek. Nem mintha nem lett volna vad errefelé, de hát — szóval itt voltak a kövek.

Elég sok helyen álltak kőkörök a hegyekben. A druidák építették őket, mint meteorológiai számítógépeket, és mivel mindenképpen olcsóbb volt építeni egy új 33-MegaLith kört, mint felturbózni egy lassú régit, rengeteg elavult kőkör hevert szerteszét.

A druidák a közelébe se mentek soha a Táncosoknak.

A kövek nem voltak kifaragva. Az elhelyezésükben sem lehetett észrevenni különösebb rendszert. Szó sem esett olyasmiről, hogy egy bizonyos napon a nap megvilágítja pont ezt vagy azt a követ, vagy bármi hasonlóról. Egyszerűen csak odavonszoltak nyolc vörös követ, nagyjából kör alakban.

De az időjárás másképp viselkedett erre. Azt mondták, amikor elered az eső, a körön belül mindig pár pillanattal később kezd esni, mint rajta kívül, mintha a belsejébe hosszabb utat kellene megtennie. Amikor felhők takarták el a napot, további egy-két pillanatba telt, hogy a kör közepe is árnyékba boruljon.

Ódalgó Vilmos pár perc múlva meghal. Határozottan nem lett volna szabad idényen kívül szarvasra vadásznia, különösen nem arra a remek bikára, amit kinézett magának. És semmiképpen nem a kostetői vörös egy példányára, melyet ez a kiváló bika is képviselt, hisz ez a fajta hivatalosan veszélyeztetett — még ha pillanatnyilag nem is annyira veszélyeztetett, mint maga Ódalgó Vilmos.

Előtte rohant az állat, és olyan zajosan verekedte át magát a haraszton, hogy még egy vak is a nyomában tudott volna maradni.

Ódalgó utána gázolt.

A köveken még köd ült; nem takaróként, hanem hosszú, szaggatott csíkokban.

A szarvas elérte a kört, és megállt. Lépett párat előre és hátra, majd felnézett Ódalgóra.

A férfi felemelte a számszeríját.

A bika megfordult, és beugrott a kövek közé.

Ezután csak zavaros benyomások maradtak Ódalgóba. Az első a…

… távolságé volt. A kör átmérője nem lehetett több pár ölnél, nem lett volna szabad hirtelen ekkora távolságot tartalmaznia.

A következő a…

… sebesség volt. Valami jött kifelé a körből, egy fehér pont, ami egyre nagyobb és nagyobb lett. Ódalgó biztos volt benne, hogy eredetileg célra tartotta a számszeríjat, de az kirepült a kezéből, amikor az a dolog lecsapott, és hirtelen nem maradt más, csak…

… béke.

Meg a villanásnyi fájdalom emléke.

Ódalgó Vilmos meghalt.

Ódalgó Vilmos átbámult a kezén, egyenesen az összetört harasztra. Ami azért volt összetörve, mert a saját teste feküdt rajta.

Az újonnan elhunyt szemei a tájat vizslatták.

A halottak világában nincs helye az önámításnak. Halottnak lenni olyan, mint felébredni valami igazán fergeteges buli után, amikor az embernek egy-két pillanatig még rendelkezésére áll az ártatlanság illúziója, mielőtt eszébe jutnának mindazon események, amelyekben előző éjjel részt vett, és amelyek olyan ésszerűnek és mulatságosnak tűntek az adott pillanatban. De aztán felidézi azt az elképesztő dolgot, amit a lámpaernyővel és a két léggömbbel csinált, amitől aztán mindenki teljesen kész lett, és egyszer csak rádöbben, hogy ma, józanon, a többiek szemébe kell néznie, márpedig ők is józanok lesznek, és mindenki emlékezni fog mindenre.