Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Akkor én mit csináljak? Mi a dolgom? — Millie tanácstalanul nézett maga elé. Meg kell jegyeznünk, ez nem jelentett különösebb változást a szokott arckifejezéséhez képest.

— Nem t'om, mélt'sága. Az uralkodás, úgy hinném. Séták a kertben. Udvartartás. Hímezgetés. Az nagyon népszerű a királynék körében. És még… ööö… hát ott van a gondoskodás az utódlásról…

— Azt hiszem — válaszolta Magrat határozottan —, egyelőre maradok a hímezgetésnél.

Maphlavesnek gondjai támadtak a Könyvtárossal.

— Az a helyzet, hogy történetesen én vagyok a maga Arkrektora!

— Úúk.

— Tetszeni fog ott fent! Friss levegő! Rengeteg fa! Több erdő, mint amennyit valaha is körbe lehetne ugrálni!

— Úúk!

— Jöjjön le onnan azonnal!

— Úúk!

— A könyvek teljes biztonságban lesznek itt a szünidő alatt. Te jó ég, mintha nem lenne elég nehéz a diákokat a szorgalmi időszakban idevonszolni…

— Úúk!

Maphlaves rámeredt a Könyvtárosra, aki a lábujjainál fogva lógott a Parazoológia Ba -tól Mn -ig polcról.

— Hát jó — mondta váratlanul halk és számító hangon. — Elég baj, mondjuk, tekintve a körülményeket. Úgy hallottam, a lancre-i kastély meglehetősen jó könyvtárral rendelkezik. Mármint könyvtárnak hívják, de igazából az egész csak egy halom régi könyv. Sose voltak katalogizálva, úgy tűnik.

— Úúk?

— Több ezer könyv. Valaki mintha azt mondta volna, magánkiadványok is akadnak köztük. Igazán kár, hogy egy pillantást sem akar vetni rájuk. — Maphlaves hangjával fogaskereket lehetett volna olajozni.

— Úúk?

— De úgy látom, már döntött. Én mindenesetre megyek. Aviszontlátásra.

Maphlaves megállt a Könyvtár ajtaja előtt, és számolni kezdett magában. Háromnál tartott éppen, amikor a magánkiadványok hatására a Könyvtáros nagy sebességgel utána vetette magát.

— Akkor négy jegyet vetessek? — kérdezte az Arkrektor.

Mállottviksz Néne a maga egyéni módszereivel állt neki kideríteni, hogy mi is történhetett a köveknél.

Az emberek alulbecsülik a méheket.

Mállottviksz Néne nem. Neki magának is volt fél tucat kaptára, és tudta például, hogy nem létezik olyasmi, hogy egyedi méh. Létezik azonban olyan, hogy raj, aminek a sejtjei éppen csak egy kicsivel mozgékonyabbak, mint mondjuk egy kürtcsiga sejtjei. A rajok látnak mindent, még annál is többet észlelnek, és évekig megőrzik a dolgokat a memóriájukban, bár az emlékezetük általában externális, és viasz az alapja. A lép a raj emlékezete — a petéket és a pollent tároló sejtek, a királynői és mézsejtek elrendezése, a különböző típusú mézek eloszlása — ezek mind az emlékezetük részei.

És ott vannak a nagy kövér herék is. Az ember azt hinné, nem csinálnak mást egész nap, mint hogy a kaptár körül tengenek-lengenek, arra a rövid pillanatra várva, amikor a királynő egyáltalán észreveszi a létezésüket — de ez nem magyarázza meg, miért van rajtuk több érzékelő szerv, mint a CIA épületének tetején.

Néne nem igazán birtokolta a méheket. Minden évben elvett tőlük valamennyi viaszt a gyertyákhoz, és időnként fél kiló mézet is, amiről úgy gondolta, a kaptárak nélkülözni tudják. De leginkább azért tartotta őket, hogy legyen kihez beszélnie.

Hazatérése óta most először látogatta meg a kaptárakat.

És csak bámult.

A kaptárak nyílásain méhek özönlöttek kifelé. Szárnyak zöngésével telt meg az általában csendes kis terület a málnabokrok mögött. Barna kis testek zúgtak át a levegőn, akár valami vízszintes jégverés.

Azt kívánta, bár tudná az okát.

A méhek jelentették számára az egyik nagy kudarcot. Nem lehetett olyan elmét találni Lancre-ben, amelyet ne tudott volna Kölcsönvenni. Ha akarta, akár a giliszták szemén keresztül is megtekinthette a világot [8] Ami ebből a nézőpontból leginkább csak sötét volt. . De a raj, a több ezer önállóan mozgó részből álló tudat meghaladta a képességeit. Ez bizonyult a legnehezebb feladatnak. Újra és újra megpróbálkozott azzal, hogy több tízezer prizmás szemen keresztül lássa a világot, de a jutalma csupán némi migrén volt, és enyhe késztetés, hogy virágokkal szeretkezzen.

Viszont sok dologra rá lehetett jönni abból is, ha az ember egyszerűen csak figyelte a méheket. A mozgásukat, az útirányukat, azt, ahogy a kaptárőrök viselkedtek…

Jelenleg rendkívül izgatottan viselkedtek.

Úgyhogy Néne elment lepihenni, a maga módján.

Ogg Ángyi mással próbálkozott; az ő módszerének semmi köze nem volt a boszorkánysághoz, viszont rengeteg köze volt az Oggsághoz.

Makulátlan konyhájában üldögélt egy darabig rumozgatva és bűzös pipáját szívva, miközben a falon lógó képeket bámulta. E földszínű alkotásokat legfiatalabb unokája készítette; a legtöbb pacaszerű pálcikaemberkéket ábrázolt, amelyek alá a „Ángyi” felirat volt odapacázva, szintén földszínekben.

Ángyi előtt macskája hevert, Csöves. Elégedetten, hogy végre megint otthon lehet, négy lábát az égnek meresztve, széles repertoárjának méltán híres „csatornából-kikapart-dolog” életképét elővezetve.

Ángyi végül felkelt, és gondolataiba merülve elbaktatott Jászón kovácsműhelyébe.

A kovácsműhely minden faluban kitüntetett helynek számított, mert a városháza, a közfórum és az általános pletykatőzsde szerepét is ellátta egyben. Jó pár ember lézengett ezúttal is körülötte, akik ezzel a tevékenységgel szándékoztak kitölteni az időt a Lancre-ben nemzeti hivatásnak számító vadorzás és a tényleges munkát végző nők bámulása között.

— Jászón Ogg, lenne hozzád pár szavam!

A kovácsműhely, mintha varázsszóra, kiürült. Ennek valószínűleg köze volt Ogg Ángyi hanghordozásához. Ám Ángyi kinyúlt, és egy embert — aki valamiféle botladozó békaügetésben próbált elsunnyogni mellette — a karjánál fogva elkapott.

— Felettébb örülök, hogy találkoztunk, Quarney úr! — köszöntötte. — Ne rohanjon annyira. Rendben megy a bolt, ugye?

Lancre egyetlen szatócsa olyan tekintetet vetett rá, amilyet a háromlábú egerek szoktak az izmosabb macskákra.

De azért bepróbálkozott.

— Ó, nagyon rosszul, rettenetesen megy az üzlet mostanában, Ogg asszony!

— Vagyis úgy, mint mindig?

Quarney úr arckifejezése kimondottan rimánkodónak tűnt. Tisztában volt vele, hogy nem szabadul olcsón, csak azt nem tudta, mennyibe kerül majd ez az egész neki.

— Szóval — mondta Ángyi —, ismeri az özvegy Ódalgónét, aki Szegletben lakik?

Quarney eltátotta a száját.

— Ő nem özvegy — értetlenkedett —, ő…

— Fogad velem fél dollárban? — vágott közbe Ángyi.

Quarney szája továbbra is tátva maradt, az arca többi részére pedig tisztelettel vegyes szörnyülködés ült ki.

— Szóval ő mostantól jogosult hitelbe vásárolni, amíg talpra nem állítja a gazdaságot otthon — törte meg a csendet Ángyi. Quarney némán bólintott. — És ez a többiekre is vonatkozik, akik az ajtó előtt hallgatóznak! — emelte fel a hangját az idős boszorkány. — Biztosan senkinek sem fog hiányozni hetente az az egy-két kiló hús, amit a küszöbére tesz, ugye? És aratási időszakban is tud majd kezdeni valamit az özvegy néhány segítő kézzel. Biztosra veszem, hogy számíthatok magukra! És most mehetnek…