Terry Pratchett - Hölgyek és urak

A rohanókat az ajtóból figyelte diadalittasan Ángyi.

Jászón Ogg, a másfél mázsás férfi, akiből hirtelen négyéves kisfiú lett, reményvesztetten nézett rá.

— Jászón?

— Be kell fejeznem ezt a forrasztást az öreg…

— Szóval — hagyta figyelmen kívül nagyvonalúan az információt Ángyi —, mi történt errefelé, amíg távol voltunk?

Jászón zaklatottan döfködte a tüzet egy vasrúddal.

— Hát, volt egy nagy forgószél disznólesés éjjelén, és Peaon mama egyik tyúkja megtojta háromszor ugyanazt a tojást, az öreg Pórtik tehene hétfejű kígyót ellett, és Szegletben békák hullottak az égből…

— Szóval csak a szokásos — vonta le a következtetést Ogg Ángyi. Újratömte a pipáját, mintegy mellékesen, ugyanakkor jelentőségteljesen.

— Minden nagyon csendes volt, tényleg! — válaszolta Jászón. Kihúzta a rudat a tűzből, ráfektette az üllőre és megemelte a kalapácsot.

— Remélem, tisztában vagy vele, hogy előbb vagy utóbb ki fog derülni! — figyelmeztette Ángyi.

Jászón nem fordult oda, de a kalapács megállt a levegőben.

— Mindig kiderül — tette hozzá Ángyi.

A vas szalmaszínűről élénkvörösre hűlt.

— Tudod, hogy mindig jobban érzed magad, ha elmondod jó anyádnak…

A vas élénkvörösről koromfeketére hűlt. De Jászónnak, aki amúgy szokva volt a kovácsműhely perzselő forróságához, hirtelen melege lett.

— A helyedben kikalapálnám, mielőtt még kihűl — segített Ángyi.

— Nem az én hibám volt, anya! Hogy tudtam volna megállítani őket?

Ángyi boldog mosollyal dőlt hátra.

— És kik azok az ők, fiam?

— A kis Rubina és az a Perdita meg az a vörös lány Aranyérből, vagy honnét. Meg a többiek. Én szóltam az öreg Peasonnek, mondtam neki, hogy ez neked nem tetszene. Megmondtam, hogy Mállottviksz nagysága seggbe… hogy nagyon szarkasztikusan fog viselkedni, amikor megtudja. De csak nevettek. Azt mondták, egyedül is meg tudják tanulni a boszorkánykodást.

Ángyi bólintott. Ami azt illeti, igazuk is volt. Meg lehetett tanulni egyedül a boszorkánykodást. De abban az esetben sem volt mindegy, hogy ki a tanár és ki a tanítvány.

— Rubina? — kérdezte. — Nem rémlik a neve.

— Az igazi neve Lucy Tockley — magyarázta Jászón. — Azt mondja, a Rubina sokkal… sokkal boszorkányosabb.

— Ó! Ő az, aki abban a nagy, lecsüngő karimájú filckalapban mászkál?

— Igen, anya.

— És az is ő, aki feketére festi a körmeit, ugye?

— Igen, anya.

— Az öreg Tockley bentlakásos iskolába küldte, nem?

— Igen, anya. De már visszajött, amíg ti távol voltatok.

— Ó!

Ogg Ángyi meggyújtotta a pipáját a kovácstűzhelyből. Lecsüngő kalap, fekete körmök és rossz nevelés. Te jóságos ég!

— És hány leányról van szó, végül is? — kérdezte.

— Úgy fél tucatról. De jók benne, anya.

— Ó, igen?

— És igazán nem is csinálnak semmi rosszat.

Ogg Ángyi tűnődve bámult a tűzbe. Ángyi hallgatásainak megvolt a maga feneketlen jellege, ugyanakkor magukban hordoztak bizonyos irányított minőséget is. Jászón legalábbis meg volt róla győződve, hogy ezt a csendet neki célozták.

Mindig beleesett abba a csapdába, hogy megpróbálta kitölteni.

— És az a Rubina nagyon jó oktatást kapott — szögezte le. — Tud néhány igazán csodálatos szót.

Csend.

— És emlékszem, mindig arra panaszkodtál, hogy a lányokat manapság már egyáltalán nem érdekli a boszorkányság. — Jászón lehúzta a vasrudat, és rácsapott párszor, már csak a látszat kedvéért is.

Még több csend ömlött felé.

— Minden teleholdkor felmennek táncolni a hegyekbe.

Ogg Ángyi kivette szájából a pipáját, és tűnődve megszemlélte.

— Az a hír járja — halkította le a hangját Jászón —, hogy anyaszülten táncolnak.

— Anyaszülten?

— Tudod, anya. Pucéran.

— Hmm. Ez valami. Látta bárki, hova szoktak menni?

— Nem. Takács, a zsúpkészítő azt mondja, mindig meglógnak.

— Jászón?

— Igen, anya?

— A kövek körül táncoltak.

Jászón rávágott a hüvelykujjára.

Rengeteg isten lakta Lancre hegyeit és erdeit. Az egyiket Herne, az Üldözött néven ismerték. Ő a vadászat és a hajsza istene volt. Többé-kevésbé.

A legtöbb istent a hit és a remény hozza létre és tartja életben. A vadászok az elejtett vadak bundájába öltözve táncoltak és létrehozták a vadászat isteneit, melyek java része életerős volt, szilaj, és egy szökőár tapintatával rendelkezett. De léteztek mások is. Az áldozatoknak is megvolt a maga okkult hangja, ugyanúgy, mint annak, ahogy a vér dübörög és a vadászkopók csaholnak. Herne volt az üldözöttek, a levadászottak és minden olyan kisállat istene, amelynek az volt a sorsa, hogy gyors, nedves kis nyiffanással fejezze be az életét.

Herne körülbelül három könyök magas lehetett, nyuszifülekkel és nagyon rövid szarvakkal. De igen gyorsan tudott szaladni, és ezt a képességét teljesen ki is használta, ahogy vadul végigszáguldott az erdőn.

— Jönnek! Jönnek! Mind visszajönnek!

— De kik? — kérdezte Jászón Ogg. A hüvelykujját az esővízgyűjtőben tartotta.

Ogg Ángyi felsóhajtott.

— Ők — felelte. — Tudod. Ők . Nem vagyunk benne biztosak, de…

— Kik azok az Ők?

Ángyi habozott. Vannak dolgok, amit az ember nem mond el akárkinek. Másrészt viszont Jászón patkolókovács volt, vagyis nem akárki. A patkolókovácsok tudnak titkot tartani. Muszáj nekik. Emellett Jászón családtag is volt; Ogg Ángyi még féktelen fiatalsága és a számokkal való rossz viszonya ellenére is biztos volt benne, hogy az ő fia.

— Nézd — kezdett bele, határozatlanul meglendítve a kezét —, azok a kövek… a Táncosok… nézd, a régi időkben… nézd, egyszer volt, hol nem volt…

Abbahagyta, és megpróbálta még egyszer elmagyarázni a valóság alapvetően fraktális természetét.

— Úgy kell elképzelni… vannak helyek, amik vékonyabbak, mint a többi. Régen ott voltak az átjárók, vagyis nem egészen átjárók, ezt a részét én sem értem pontosan, nem igazán átjárók, hanem olyan helyek, ahol a világ vékonyabb… Mindegy, az a lényeg, hogy a Táncosok… azok tulajdonképpen egy kerítés… mi, és ezt a „mi”-t úgy értem, hogy évezredekkel ezelőtt… vagyis azok nem csak egyszerű kövek, hanem valamiféle mennydörgésből készült vasak, de… vannak olyan dolgok, mint az árapály, csak nem vízzel, hanem amikor a világok közel kerülnek egymáshoz, akkor szinte át lehet lépni az egyikből a másikba… lényeg az, ha az emberek a kövek körül mászkálnak és játszadoznak… akkor Ők visszatérnek, ha nem vigyázunk.

— Kik azok az Ők?

— Ez a legnagyobb baj — nyögött fel Ángyi szerencsétlenül. — Ha elmondom, félre fogod érteni. Ők élnek a Táncosok túloldalán.

A fia rámeredt. Aztán felderengett az arcán az értelem.

— Aha! — mondta. — Tudom már! Hallottam, hogy a varázslók ott lent Ankhban mindig feltépik véletlenül a valóság szövedékjét, ami ott náluk van, és akkor ilyen szörnyű dolgok jönnek ki a Tömlöc Létsíkokból. Ilyen nagy izék, tucatnyi szemmel és több lábbal, mint a néptánccsoport. — Megragadta az 5. sz. kalapácsát. — Ne aggódj, anya! Ha itt is feltűnnek, egykettőre…

— Nem, ez nem olyan! — tiltakozott Ángyi. — Azok kívül élnek. De Ők… Ők ott élnek.