Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Viszont Rubina olvasott volt. Tudott dolgokat. Mint például hatalmat nyerni a kőkör által. Az is működött.

Jelenleg éppen a kártyákat mutogatta.

A szél megint feltámadt. Megzörgette az ablaktáblákat és leverte a kormot a kéményekből. Perdita úgy látta, mintha az összes árnyékot a szoba sarkába fújta volna…

— Figyelsz, nővérem? — kérdezte Rubina hidegen.

Meg ez is. „Nővérnek” kellett egymást szólítaniuk, az összetartozás megerősítéseképpen.

— Igen, Rubina — felelte alázatosan.

— Ez a Hold — ismételte meg Rubina —, ha esetleg valaki nem figyelt volna. — Feltartotta a kártyát. — És ez vajon micsoda… Morféma?

— Hááát… talán a hold ábrája? — kérdezte Morféma (született Susan) reménykedve.

— Dehogy! Absztrakt megfeleltetésről van szó, és ami azt illeti, ez elég távol áll a konvencionális referenciarendszertől.

— Ja.

Széllökés rázta meg a kunyhót. Az ajtó a falnak csapódott, és egy pillanatra feltűnt a felhős ég, amin éppen a növő hold absztrakt megfeleltetése látszódott. Rubina intett. Oktarin fény villant fel. Az ajtó becsapódott. Rubina mosolyát Perdita hidegnek és tudálékosnak nevezte volna.

Perdita kirakta a kártyákat maga elé egy fekete vászondarabra.

Majd gyászosan nézett végig rajtuk. Nagyon szépek voltak, olyan színesek, mintha kis papundekli ékszerek lettek volna, és érdekes nevekkel bírtak. De a kis áruló hang azt susogta: honnét a pokolból tudná a kártya, mit tartogat a jövő? A karton nem az eszéről híres.

Másrészről a boszorkánygyülekezet tényleg segített az embereknek… többé-kevésbé. Erőket támasztott fel, meg ilyenek. Ó, te jó ég, mi lesz, ha engem akar feleltetni?

Perdita rádöbbent, hogy aggódik. Valami nincs rendben. És az imént romlott el. Nem tudta, mi az, de elromlott. Felnézett.

— Áldás szálljék e házra! — szólalt meg Mállottviksz Néne.

A hanghordozása hasonlatos volt azokéhoz, akik olyanokat mondtak, mint például: „Tessék, egy kis forró ólom, Vazul!”, vagy: „Gondolom, most azon töprengsz, hogy mindazon események után maradt-e még nálam léggömb és lámpabúra?”

Rubina álla leesett.

— Ööö, rosszul csinálod. Próbáld meg nem elszúrni ezt a leosztást — javasolta Ogg Ángyi segítőkészen, a válla felett átnézve. — Az ott egy Dupla Tökfej.

— Kik maguk?

Egyszer csak ott termettek, gondolta Perdita: az egyik pillanatban még csupán árnyékok, a másik pillanatban meg már ott állnak, sziklaszilárd valójukban.

— Mi ez a sok krétapor a földön? — kérdezte Ogg Ángyi. — Tiszta kréta a padló. És az a sok pogány írás. Nem mintha bármi gondom lenne a pogányokkal — tette hozzá. Úgy tűnt, ezen elgondolkozik. — Tulajdonképpen én is az vagyok folytatta a gondolatmenetet —, de én nem firkálom össze a padlót. Mi a csudának tennék ilyet? — Oldalba bökte Perditát. — Sose jön majd ki az a sok kréta — mondta —, belemegy a résekbe, meg minden.

— Hát, ez egy mágikus kör — válaszolta Perdita. — Izé, jó estét, Ogg asszony! Izé, arra való, hogy távol tartsa az ártó erőket…

Mállottviksz Néne kicsit előrehajolt.

— Áruld el nekem, kedvesem — kérte Rubinát —, biztos vagy benne, hogy működik?

Még előrébb hajolt.

Rubina hátrahőkölt.

Majd lassan visszadőlt előre.

Végül szinte már összeért az orruk.

— Ki ez? — kérdezte Rubina a szája sarkából.

— Izé, ez Mállottviksz Néne — válaszolta Perdita. — Izé. Szóval ő egy boszorkány.

— Hányas szintű? — érdeklődött Rubina.

Ogg Ángyi körülnézett, hogy mi mögé rejtőzhetne el. Mállottviksz Néne szemöldöke megvonaglott.

— Szintek, mi? — kérdezte. — Hát, azt hiszem, én egyes szintű vagyok.

— Kezdő? — kérdezett vissza Rubina.

— Ó, jóságos ég! Megmondom, mi legyen — szólt oda Ogg Ángyi halkan Perditának —; ha fellökjük az asztalt, mindketten be tudunk mögé bújni, simán!

De magában ezt gondolta: Eszme soha nem tudna visszautasítani egy kihívást. Egyikünk sem tudna. Nem is vagy boszorkány, ha nem teng túl jócskán az önbizalmad. De mi sem leszünk fiatalabbak. Olyan, mint hivatásos vívónak lenni, ez a boszorkánymesterség. Úgy gondolja az ember, hogy nagyon jó benne, de biztos van valaki, aki fiatalabb, mindennap gyakorol, rendszeresen kifényesíti az eszközeit… És akkor egy nap sétálsz végig az úton, és meghallod, hogy valaki mögötted azt mondja: kard ki kard, vagy valami ilyesmit.

Még Eszme is. Előbb vagy utóbb találkozni fog valakivel, aki fondorlatosabb nála.

— Ó, igen — válaszolta Néne csendesen. — Még csak most kezdtem. Mindennap éppcsak hogy belekezdek.

Ángyi arra gondolt, hogy azért erre nem ezen a napon fog sor kerülni.

— Maga bolond, vén nőszemély! — mondta Rubina. — Nem ijeszt meg engem. Igen. Tudok mindent a módszerekről, amikkel maguk öregek rettegésben tartják a babonás parasztokat, ami azt illeti. Motyogás és kancsítás. Az egész az emberek fejében van. Egyszerű pszichológia. Nem igazi boszorkánykodás.

— Én, én asszem kimegyek a konyhába és keresek néhány vödröt, amit megtölthetek vízzel, jó? — tette fel a költői kérdést Ogg Ángyi.

— Szóval te mindent tudsz a boszorkánykodásról — állapította meg Mállottviksz Néne.

— Tanulom, igen.

Ogg Ángyiban tudatosult, hogy levette a fejéről a kalapját, és most izgatottan rágcsálja a karimáját.

— Szóval nagyon jó vagy benne — tételezte fel Mállottviksz Néne.

— Elég jó — értett vele egyet Rubina.

— Mutasd meg!

Tényleg jó, gondolta Ogg Ángyi. Már több mint egy perce állja Eszme tekintetét. Még a kígyók is feladják egy perc után.

Ha egy légy véletlenül kettejük pillantása közé keveredett volna, lángra lobban a levegőben.

— Én Kólika Ángyitól tanultam a bűbájt — mondta Mállottviksz Néne, aki Sövényi Jóasszonytól tanulta, akit Igaz Néne oktatott, aki Fekete Alisstől szerezte a tudását, aki…

— Szóval azt mondja — vágott közbe Rubina, oly módon pakolva a szavakat a mondatba, ahogyan a töltényeket rakják a tárba —, hogy valójában senki sem tanult semmi újat?

A csendet, ami ezt a kérdését követte, Ogg Ángyi hangja törte meg.

— Azannyát, teljesen átharaptam a karimát! Teljesen.

— Értem — mondta Mállottviksz Néne.

— Nézd — bökdöste meg sietve Ogg Ángyi a reszkető Perditát —, teljesen átharaptam a szegését is, meg minden! Két dollárba és egy disznó meggyógyításába került nekem ez a kalap. Hát nem érte meg sem azt a két dollárt, sem a disznógyógyítást.

— Úgyhogy akár haza is mehet, anyóka! — szólt Rubina.

— De még találkozunk — felelte Mállottviksz Néne.

Az idős és a fiatal boszorkány végigmérte egymást.

— Éjfélkor? — kérdezte Rubina.

— Éjfélkor? Nincs semmi kihívás az éjfélben. Éjfélkor szinte bárki tud boszorkánykodni — válaszolta Mállottviksz Néne. — Mit szólsz a délhez?

— Nekem megfelel. Mi a tétje a harcnak?

— Harcnak? Nem fogunk harcolni. Csak megmutatjuk egymásnak, mit tudunk. Barátságosan — mondta Mállottviksz Néne.

Felállt. — Mennem kell — mondta. Mi, anyókák, sokat alszunk. Tudod, hogy van ez.

— S mit kap a nyertes? — kérdezte újra Rubina. Már érezni lehetett valami halvány kétséget a hangjában. Nagyon halványat; a kétségek Richter-skáláján valószínűleg csak ahhoz hasonló értékűt, mint amikor egy műanyag teáscsésze leesik egy alacsonyabb polcról a szőnyegre — de jelen volt.