Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Ha szükségünk lesz fanfárra, egyedül is meg tudjuk fújni a trombitánkat, köszönjük szépen!

— Igenis, kisasszony.

— Milyen kisasszony?

— Királyné kisasszony.

— És jobb lesz, ha erről nem feledkezel meg!

Magrat, amennyire csak tellett tőle, rohanvást indult a térre királynéi egyenruhájában — melyről egyébként hiányolta a hermelinprémet.

Megérkezvén több száz, körben gyülekező helyi lakost talált ott, a tömeg szélén pedig Ogg Ángyiba botlott.

— Mi folyik itt, Ángyi?

Ángyi megfordult.

— Jaj, bocsánat! Nem hallottam a fanfárt — szólalt meg. — Pukedliznék, de hát a lábam…

Magrat elnézett a távolba, ahol a két alak ült a körben.

— Mit csinálnak?

— Farkasszemnézés.

— De hát az eget bámulják!

— Elmegy a fenébe az a Rubina lány! Arra kényszeríti Eszmét, hogy a nappal nézzen farkasszemet — magyarázta Ogg Ángyi. — Nem fordulhat el, nem pisloghat…

— Mióta csinálják?

— Körülbelül egy órája — felelte Ogg Ángyi gyászosan.

— De hát ez rettenetes!

— Rettenetes ostobaság, az! — horkant fel Ángyi. — Nem értem, mi ütött Eszmébe. Mintha a boszorkánykodás az erőről szólna! Ezt neki jobban kéne tudnia. Nem az erő a lényeg, hanem hogy hogyan használod fel.

A kör felett sápadt aranyszínű köd jelent meg, a mágia kicsapódása.

— Napnyugtakor abba kell hagyniuk — vélte Magrat.

— Eszme nem fog kitartani napnyugtáig — válaszolta Ángyi. — Nézz csak rá! Teljesen le van eresztve.

— Nem használhatnál fel esetleg valamiféle varázslatot, hogy… — csuklott el Magrat hangja.

— Legyen már egy kis eszed! — torkolta le Ángyi. — Ha Eszme rájönne, végigrugdosna az országon. Ráadásul a többiek is észrevennék.

— Talán csinálhatnánk egy kis felhőt, vagy valami — javasolta Magrat.

— Nem! Az csalás.

— Hát, te mindig csalsz.

— Csak ha rólam van szó. Mások érdekében nem csalhatsz.

Mállottviksz Néne megint összeroskadt.

— Én leállíthatnám — jelentette ki Magrat.

— Egy egész életre szóló ellenséget szereznél vele.

— Úgy gondoltam, Néne már most is az életre szóló ellenségem.

— Ha így gondolod, leányom, akkor egy csöpp eszed sincsen — válaszolta Ángyi. — Egy nap majd megtudod, hogy soha nem volt jobb barátod, mint Néne.

— De tennünk kell valamit! Nem jut eszedbe semmi?

Ogg Ángyi elgondolkozva bámulta a kört. Időnként kis füstfelhő bodorodott fel a pipájából.

Birdwhistle Kostetői legendák és régiségek című könyvében később részletesen megemlékezett a párbajról, a következő szavakkal:

Az párbaj kilenczvenedik perczében egy kitsiny fiú gyermek rohant át vala hirtelen az téren s lépe bele az varázskörbe, ahol is szörnyűséges üvöltésfel rogya hasmánt, egy villanásnak kíséretében. Az idős boszorkány körültekinte vala, felálla székéből, felkapá s nagyanyjához vivé, majd visfzatére ülő helyére, minek alatta az ifiú boszorkány le sem vevé szemét az Napról. De az más fiatal boszorkányok véget vetének az párbajnak, mondván, lásfátok, Rubina győzedelmeskedett vala, mivel hogy Mállottviksz elfordítá tekintetét. Minekutána az gyermek nagyanyja felemelé hangját, mondván: ó, igen? Hát kapjatok az ti fejetekhez kitsinyég! Eme verseny nem az erőről szól, ostoba leányzók, hanem az boszorkányi létről, miről ti tán még azt sem tudjátok, mi légyen?

— Mert nem az volna-é az boszorkány, ki körbenéz, ha meghall egy gyermeket sírni?

És az város lakói felelék egy hangon: de igen!

— Ez nagyszerű volt! — lelkendezett Quarney asszony, a szatócs felesége. — Az egész város éljenzett. Igazi legenda lesz ebből.

A fogadó hátsó szobájában voltak. Mállottviksz Néne egy padon feküdt, arcán nedves törülközővel.

— Az volt, valóban — mondta Magrat.

— A leány alól kirántották a talajt, ahogy mondani szokás.

— Igen.

— Úgy vonult el, mint akinek fáslira lesz szüksége, ha továbbra is fenn akarja hordani az orrát.

— Igen.

— A gyermek jól van?

Mindnyájan Pewseyre néztek, aki egy zacskó cukorka társaságában, igen ragacsos szájjal a sarokban üldögélt valami gyanús tócsa felett.

— Sose volt jobban — válaszolta Ogg Ángyi. — Egy kis leégést leszámítva semmi baja. A legkisebb apróságtól is üvölt mindig, mint a fába szorult féreg, a kis drága! — mondta büszkén, mintha ez valami ritka adomány lenne.

— Gytha? — szólt ki Ángyi a törülköző alól.

— Igen?

— Tudod, hogy általában távol tartom magam az erős italoktól, de hallottam már róla, hogy a brandyt időnként felhasználják a gyógyászatban.

— Máris hozom.

Néne megemelte a törülközőt, és fél szemmel Magratra nézett.

— Jó napot, kedves leendő fenség! — köszöntötte. — Kegyeskedett lefáradni közénk, eh?

— Úgy — válaszolta hidegen Magrat. — Válthatnánk egy szót, Án… Ogg asszony? Odakint?

— Máris megyek, királyném! — felelte Ángyi.

Kint a sikátorban Magrat sarkon fordult, és kinyitotta a száját.

— Te…

Ángyi felemelte a kezét.

— Tudom, mit akarsz mondani! — vágott közbe. — De a kis csibész egyáltalán nem forgott veszélyben.

— De te…

— Én? — kérdezte Ángyi. — Én nem csináltam semmit. Ők nem tudhatták, hogy be fog szaladni a körbe, nem? Mindketten úgy reagálták, ahogy egyébként is tették volna, nem? Nem volt benne semmi csalás.

— Hát, bizonyos szempontból nem, de…

— Senki sem csalt — szögezte le Ángyi.

Magrat elhallgatott. Ángyi megveregette a vállát.

— Szóval nem mondod el senkinek, hogy láttad, mikor megráztam felé a zacskó cukorkát, ugye? — kérdezte.

— Nem, Ángyi.

— Nagyon ügyes leendő királyné vagy.

— Ángyi?

— Igen, kedvesem?

Magrat mély lélegzetet vett. — Honnan tudta Verenc, hogy mikor jövünk haza?

Úgy tűnt, Ángyi csak pár pillanattal gondolkozott tovább a szükségesnél.

— Meg nem mondanám — felelte végül. — A királyok kis varázserővel is bírnak, tudod. Képesek elmulasztani a korpát, meg ilyesmi. Valószínűleg csak felébredt egy szép napon, és az uralkodói ösztöne megsúgta neki.

Sajnos Ogg Ángyi mindig úgy nézett ki, mint aki füllent. Pragmatikus alapokon nyugodott az igazsággal való kapcsolata; tartotta magát hozzá, amennyiben ez az érdekeit szolgálta, és amennyiben túl elfoglalt volt ahhoz, hogy valami érdekesebbet találjon ki.

— Sok dolgod van ott fent, mi? — kérdezte.

— Nagyon jól megvagyunk, köszönjük — válaszolt Magrat, reményei szerint uralkodói hauteur rel.

— Kik?

— Mi kik?

— Kik vannak meg jól?

— Hát én!

— Akkor azt mondjad — válaszolta Ángyi pókerarccal. — Foglald el magad, az a lényeg.

— Tudta, hogy hazajövünk — szögezte le Magrat. — Még a meghívókat is kiküldte. Egyébként… küldött egyet neked is.

— Tudom, megkapt uk ma reggel — mondta Ángyi. — Nagyon szép csicsás kerete van, meg minden. Ki az a Kájéé?

Magrat értett Ángyi nyelvén.

— KJÉ — válaszolta. — Azt jelenti, hogy szólj, ha jössz.

— Ó, mindenképpen ott leszünk, eszedbe ne jusson, hogy nem megyünk el! — nyugtatta meg Ángyi. — Jászónnak küldtek már meghívót? Jászónunk elküldte már az ő meghívóját? Gondoltam. Nem az a tollforgató típus a mi Jászónunk.