Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Nem! — tiltakozott Maphlaves hevesen.

— Az a helyzet, hogy felismerem a játék pénzt, ha látom.

— Tudja — jegyezte meg Abrand, ahogy a kocsi végigzötyögött egy kanyon mentén —, erről eszembe jut az a híres logikai feladvány.

— Milyen logikai feladvány? — kérdezte az Arkrektor.

— Hát — magyarázta Abrand hálásan a figyelemért —, amiben volt az a pasas, ugye, akinek két ajtó közül kellett választania, és az egyik ajtónálló mindig igazat mondott, a másik pedig mindig hazudott, és az volt a helyzet, hogy az egyik ajtó mögött a biztos halál várta, a másik ajtó mögött pedig a szabadság, és fogalma nem volt róla, hogy melyik őr melyik, és csak egy kérdést tehetett fel, szóval: mit kérdezett vajon?

A kocsi keresztülbucskázott egy kátyún. A Könyvtáros a másik oldalára fordult álmában.

— Ez nagyon olyasmi, mint amit a quirmi Őrült Hargon lord szokott csinálni — szólalt meg Maphlaves egy kis idő múlva.

— Pontosan — értett egyet Casanunda. — Nagy tréfamester volt az öreg ezen a téren. Hány diákot lehet bepasszírozni egy vasszűzbe, meg ilyenek.

— Szóval ez nála történt? — kérdezte Maphlaves.

— Hogy tessék? Fogalmam sincs — felelte Abrand.

— Miért nincs? Úgy tűnik, maga mindent tud erről az ügyről.

— Azt hiszem, ez sehol nem történt meg. Ez egy feladvány.

— Várjanak! — mondta Casanunda. — Azt hiszem, rájöttem. Egy kérdést lehet csak feltenni, ugye?

— Igen — válaszolta Abrand megkönnyebbülten.

— És bármelyik őrt megkérdezheti?

— Igen.

— Ó, akkor jó. Hát, ha ez a helyzet, akkor oda kell menni a kisebbik őrhöz, és azt mondani neki, felelj, melyik ajtó vezet a szabadságba, de jól gondold meg, mit mondasz, ha nem vagy kíváncsi arra, hogy néznek ki a veséid, egyébként pedig csak utánad lépek át rajta, úgyhogy ha nagyon okosnak hiszed magad, jusson eszedbe, hogy ki megy be az ajtón elsőként!

— Nem, nem, nem!

— Logikus megoldásnak tűnik — szólt Maphlaves. — Éles elmére vall.

— De nincs az embernek fegyvere!

— Hát nekem van. Kicsavartam az őr kezéből, miközben megpróbálta értelmezni a kérdést — szögezte le Casanunda.

— Ravasz — helyeselt az Arkrektor. — Látja, Stib úr, ezt nevezem én logikus gondolkodásnak. Sokat tanulhatna ettől az embertől…

— …törpétől…

— …bocsánat, törpétől. Ő nem locsog állandóan parazita univerzumokról.

— Parallel! — csattant fel Abrand, akiben kezdett feltámadni a gyanú, hogy Maphlaves szándékosan mondja rosszul.

— Akkor melyikek azok a paraziták?

— Olyan nincs! Úgy értem, olyan nincs [13] Ebben egyébként Abrand tökéletesen tévedett. , Arkrektor. Én a párhuzamos univerzumokról beszéltem. Olyan univerzumokról, amelyekben a dolgok másképp… — habozott egy kicsit. — Emlékszik még arra a lányra?

— Milyen lányra?

— Akit el akart venni feleségül.

— Honnan tudja?

— Ebéd után beszélt róla.

— Tényleg? Mekkora ostobaság volt ez részemről. Na, mi van vele?

— Hát… bizonyos értelemben el is vette feleségül — válaszolta Abrand.

Maphlaves megrázta a fejét. — Nem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem tettem ilyet. Arra azért emlékeznék.

— Ó, hát nem is ebben az univerzumban… — A Könyvtáros kinyitotta az egyik szemét.

— Azt akarja mondani, hogy átugrottam egy másik univerzumba, hogy elvegyem feleségül? — értetlenkedett Maphlaves.

— Nem! Úgy értem, abban az univerzumban házasodott meg, és nem ebben — válaszolta Abrand.

— Tényleg? Hogyan? Nagy szertartással, meg minden?

— Igen.

— Hmm — simogatta meg Maphlaves a szakállát. — Biztos ebben?

— Teljesen, Arkrektor.

— Szavamra! Fogalmam sem volt erről.

Abrand úgy érezte, kezdik megtalálni a hangot.

— Szóval…

— Igen?

— Miért nem emlékszem rá?

Abrand már várta a kérdést.

— Mert az ön személye abban a másik univerzumban nem ugyanaz, mint az ön személye itt — magyarázta. — Egy másik Maphlaves házasodott meg ott. Valószínűleg le is telepedett valahol. Mostanra már biztosan dédnagyapa.

— Soha nem ír nekem, az biztos — jegyezte meg morózusan az Arkrektor. — És az a gazember még az esküvőjére sem hívott meg.

— Ki?

— Hát ő.

— De ő ön!

— Tényleg? Hahh! Az ember azt hinné, csak eszembe jutok időnként, nem? Micsoda fattyú!

Nem arról van szó, hogy Maphlaves ostoba lett volna. A valóban ostoba varázslók nem számíthattak hosszabb életre, mint egy üvegből készült kalapács. Nagyon erőteljes intellektusa volt, de oly módon az, ahogy egy gőzmozdony erőteljes, ami síneken halad, és ezért lehetetlen kitéríteni az útjából.

Valóban létezik olyasmi, hogy párhuzamos univerzumok, bár a párhuzamos nem éppen a megfelelő kifejezés — az univerzumok úgy kacskaringóznak és pörögnek egymás körül, mint egy őrült szövőszékben a szálak, vagy mint egy hadosztálynyi középfülgyulladásban szenvedő Yossarian.

És el is ágaznak. De, és ez fontos, nem mindig. Az univerzumot nem igazán érdekli, ha az ember rálép egy pillangóra. Rengeteg pillangó van még azon az egyen kívül. Lehet, hogy egy verébfi sem eshetik le az istenek akarata nélkül, de a kisujjukat sem mozdítják, hogy elkapják.

Lőjük le a zsarnokot, és ezzel vegyük elejét a háborúnak? De hát a zsarnok csak a csúcsa annak az elgennyesedett, lüktető társadalmi fekélynek, ami zsarnokokat termel ki magából; lőjünk le egyet, rögtön másik terem a helyében. Lőjük le őt is? Miért nem lövünk le mindenkit, és rohanjuk le Lengyelországot? Ötven, harminc, tíz év múlva a világ visszalendül az eredeti kerékvágásába. A történelemnek hatalmas a tehetetlenségi ereje.

Szinte mindig…

A kőkörök idején, amikor a falak az itt és az ott között elvékonyodnak, amikor mindenféle furcsa szivárgásoknak lehetünk tanúi…

…Ó, akkor kell döntéseket hozni, akkor lehet az univerzumot belökni az Idő jól ismert Nadrágjának a másik szárába.

De léteznek stagnáló univerzumok is, amelyeknek sem jövőjük, sem múltjuk. Ezeknek más univerzumoktól kell jövőt és múltat rabolniuk; egyetlen esélyük, ha sikerül úgy rátapadniuk egy dinamikus univerzumra, amelyik éppen áthalad ezen a törékeny szakaszon, ahogy a bojtorjánhalak tapadnak a cápára. Ezeket nevezik parazita univerzumoknak, és amikor úgy nyílnak a gabonakörök, mint a pipacsok, akkor jön el ezeknek az ideje…

Lancre kastélya a szükségesnél jóval nagyobbra épült. Nem mintha bármi remény is lett volna arra, hogy a királyság idővel megnő és felvirágzik; három oldalról lakhatatlan hegyek vették körül, és egy többé-kevésbé függőleges szakadék tátongott ott, ahol a negyedik oldala lett volna, ha nem a szakadék. Mindenki úgy tudta, hogy a hegyek nem tartoznak semmilyen országhoz. Azok egyszerűen csak a hegyek. A kastély meg mindenfelé terjeszkedett. Senki nem tudta, milyen messze vezetnek a pincéi.

Ez idő tájt mindenki a kapu környéki tornyocskákban és termekben lakott.

— Úgy értem, nézd csak meg ezeket a lőréseket! — mondta Magrat.

— Miket, mélt'sága?

— Azokat a kivágott részeket a falak tetején. Egy hadsereget is vissza lehetne verni innen.

— De hát ez a lényege egy kastélynak, nem, mélt'sága?

Magrat felsóhajtott.

— Abba lehetne hagyni ezt a mélt'ságázást? Nagyon rosszul hangzik.