Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Csak maradj ott, te lány! Hidd el, nem akarsz közelebb jönni… — szólalt meg egy hang. Magrat hátrahőkölt.

— Lány? A helyzet az, hogy mi igen közel állunk ahhoz, hogy beházasodjunk a királyi családba!

— Az lehet, de a méhek ezt nem tudják — felelte a hang.

Magrat megállt.

Átlépett azon a határvonalon, ami az uralkodói nézőpontból vett kertet elválasztotta a közemberek nézőpontjából vett kerttől; a sövények, a formára nyírt bokrok és a füvészkertek világából a régi pajták, virágcserép-halmok komposzt, és — ebben az esetben — a kaptárak világába.

Az egyik kaptáron nem volt rajta a teteje. E mellett állt, egy barna felhő közepén, különleges méhpipáját szívva, Brooks úr.

— Ó! — szólt Magrat. — Szóval maga az, Brooks úr.

Elvben Brooks úr a királyi méhész volt, de gyakorlatban sokkal nehezebben meghatározható társadalmi pozíciót foglalt el. Például míg a személyzet többi tagját egyszerűen csak a vezeték- vagy keresztnevükön szólították, Brooks urat — akárcsak a komornyikot és a szakácsnőt — megillette a tiszteletteljes forma. Ezt pedig annak köszönhette, hogy titokzatos képességekkel rendelkezett. Mindent tudott a mézcsurgatásról és a királynők párzási szokásairól, a rajokról, és arról, hogyan lehet elpusztítani a darázsfészkeket. Ugyanaz a megkülönböztetett tisztelet járt neki, mint ami azoknak — lásd még boszorkányok és kovácsok —, akik magasabb rendű célokat szolgálnak és a mindennapos kötelezettségek és sertepertélés fölé emelkednek. Olyan emberek ők, akik tudnak dolgokat, melyeket mások nem, dolgokat, melyekről másoknak elképzelésük sincsen. Brooks úr általában a kaptárak körül ügyködött, vagy a mezőket járta elkóborolt rajokat keresve, néha pedig visszavonult méz- és darázsméregszagú titkos pajtájába pipázni. Az ember nem bántotta meg Brooks urat, hacsak nem akart egy méhrajjal találkozni az árnyékszéken, miközben a méhész csendben kuncog pajtájában.

Brooks úr óvatosan visszahelyezte a kaptár tetejét, majd elsétált. Néhány méh kiszökött a védőmaszkja nyílásain.

— Jó napot, hölgyem! — köszönt Magratnak.

— Üdv, Brooks úr! Mivel foglalatoskodik?

Brooks úr kinyitotta a titkos pajtája ajtaját, és pakolászni kezdett bent.

— Későn kezdenek rajzani — válaszolta. — Csak ellenőriztem, minden rendben van-e. Kérsz esetleg egy csésze teát, leányom?

Brooks úrral szemben nem lehetett sokáig érvényesíteni a protokolláris előírásokat. A királyi méhész mindenkit úgy kezelt, mint magával egyenrangút; vagy inkább mint olyasvalakit, aki kicsivel alacsonyabb rendű nála. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy nap mint nap ezreken uralkodott. De legalább vele lehetett beszélgetni. Magrat számára Brooks úr mindig boszorkánynak tűnt, már amennyire egy férfi egyáltalán boszorkány lehet.

A pajtát kaptárdarabokkal, a mézkinyerés titokzatos kínzóeszközeivel és régi agyagedényekkel zsúfolták tele, valamint állt benne egy kis tűzhely is, amin ütött-kopott teáskanna gőzölgött egy hatalmas serpenyő mellett.

Brooks úr beleegyezésként értelmezte a hallgatást, és megtöltött két csészét.

— Gyógytea? — rebegte Magrat.

— Itt haljak meg, ha tudom. Barna levelek a dobozból.

Magrat elbizonytalanodva szemlélte a csészét, amit méregerős csersav festett barnára. De belefogott, mert pontosan tudta, hogy királynéi kötelességei egyike, hogy Alattvalóihoz Kegyesen Leereszkedjen. Gyorsan keresett valami megfelelően kegyes kérdést.

— Biztos nagyon érdekes egy méhész munkája — mondta végül.

— Igen. Az.

— Mindig is tudni szerettük volna…

— Mit?

— Tulajdonképpen, hogy kell megfejni őket?

Az unikornis az erdőben portyázott. Vaknak és nem odavalónak érezte magát. A tájjal valami nem volt rendben. Az ég kéklett, nem pedig a sarki fény színeiben játszott. És múlt az idő. Egy olyan lényben, amely idáig nem volt kiszolgáltatva az időnek, ez a zuhanáshoz hasonlatos érzést keltett.

És érezte az úrnőjét is fejében. Ez még az idő múlásánál is rosszabb volt. Egyszóval, tombolt benne a düh.

Magrat tátott szájjal üldögélt.

— Azt hittem, a királynők királynőnek születnek — szólt.

— Ó, dehogy! — válaszolta neki Brooks úr. — Nincs olyan, hogy királynőpete. A méhek döntése, hogy melyiket nevelik ki királynőnek. Azt királyi nektárral etetik.

— És mi történik, ha mégsem?

— Akkor abból is csak egy egyszerű dolgozó lesz, fenség — felelte Brooks úr, gyanúsan köztársasági érzelmű vigyorral.

A szerencsés egyedek, gondolta Magrat.

— Szóval akkor ott az új királynő. Ilyenkor mi történik a régivel?

— Az öreglány általában elrajzik — magyarázta Brooks úr. — Útnak ered, és magával viszi a kolónia egy részét. Ha ezer ilyen rajt nem láttam, akkor egyet sem. De még soha nem láttam királyi rajt.

— Az meg micsoda?

— Nem tudom pontosan. Régi méhészkönyvekben szokták emlegetni. A rajok raja. Nem utolsó látvány, azt mondják. — A méhész egy pillanatig vágyakozva tekintett a távolba. — De persze — rázódott vissza az eredeti kerékvágásba —, az a valódi mulatság, amikor, ugye, rossz az idő, és az öreg királynő nem tud elrepülni. — A kezével lassú köröket írt le a levegőben. — Ilyenkor az van, hogy a két királynő — az öreg, ugye, meg az új —, szóval a két királynő elkezdi kergetni egymást a lépek között, miközben az eső dobol a kaptár tetején, körülöttük meg folyik a munka. — Brooks úr elmutogatta a kezével, és Magrat előrehajolt. — Körbe a lépek körül, a dolgozók zümmögése közepette, ők meg végig tudják, hol van a másik, mert érzik, ugye, és akkor megpillantják egymást, és…

— Igen? Igen? — érdeklődöt előrehajolva a leendő királyné.

— Suhh! Szitty!

Magrat beverte a fejét a pajta falába.

— Csak egy királynő maradhat a kaptárban — fejezte be Brooks úr nyugodt hangon.

Magrat kinézett a kaptárakra. Egészen eddig szívesen gyönyörködött bennük.

— Számos alkalommal találtam halott királynőket a kaptárak előtt rossz idő után — folytatta Brooks úr vidáman. — Képtelenek elviselni, ha egy másik királynő is van a környéken, az a helyzet. És ez nagyon régi harc. Az öreg királynő dörzsöltebb. Az új számára viszont sokkal komolyabb a tét.

— Tessék?

— Mármint, ha párzani akar.

— Ó!

— De ősszel válik igazán izgalmassá az egész — lendült bele Brooks úr. — A kaptárban télen nincs szükség semmi holtsúlyra, tudja, a herék pedig nem csinálnak semmit, csak lébecolnak, úgyhogy a dolgozók kirángatják őket a kaptár bejáratához, és beléjük döfik a…

— Azonnal hagyja abba! Ez rettenetes! — kiáltott fel Magrat. — Én azt hittem, a méhészkedés, szóval hogy az nemes dolog.

— Persze ez az az időszak, amikor a méhek már fáradtak — folytatta a méhész. — Az történik, ugye, vegyük az egyszerű méhet, szóval amikor már nem bírja tovább, és rengeteg öreg dolgozó vonszolja magát a kaptárak előtt…

— Hagyja abba! Ez már igazán túl sok. Tudja, én királyné vagyok! Majdnem.

— Elnézést, hölgyem! — válaszolta Brooks úr. — Azt hittem, érdekli a méhészet.

— Igen, de nem ez a része!

Magrat elviharzott.

— Ó, hát nem is tudom — morfondírozott Brooks úr. — Szerintem jót tesz az embernek, ha egy kicsit közelebb kerül a természethez.