Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Vidáman megrázta a fejét, miközben a leendő királyné eltűnt a sövény mögött.

— Csak egy királynő maradhat a kaptárban — tette még hozzá. — Suhh! Szitty! Hehhehe!

Valahonnan a távolból Hodgesááá kiáltását hozta a szél, akihez éppen közel került a természet.

Mindenhol gabonakörök nyíltak.

Az univerzumok irányba álltak. Felhagytak forrongó spagettitáncukkal, és, hogy átjussanak a történelemnek ezen a kiskapuján, fej fej mellett rohantak versenyt az inkontinens idő gumilepedőjén át.

Ilyenkor, ahogy Abrand Stib agya ködösen érzékelte, hatással voltak egymásra — valóságnyalábok ugrottak előre és hátra aszerint, hogy az univerzumok éppen hogy pozicionálták magukat.

Ha valaki sokat edzette az agyát a kézzelfogható valóságon túli érzékelésre, és ebben a pillanatban éppen teljes gőzzel dolgoztatta volna, az minden bizonnyal elkaphatott néhány nagyon furcsa jelet…

Az óra ketyegett.

Mállottviksz Néne a nyitott doboz előtt üldögélt és olvasgatott. Időnként megállt, lecsukta a szemét és megmasszírozta az orra tövét.

Az, hogy nem látott a jövőbe, elég rossz volt, de annak legalább tudta az okát. Mostanában viszont dejà vu felvillanások gyötörték. Már egy hete tartott. De ezek nem az ő dejà vu i voltak. Életében először látta ezeket a képeket, ami azt illeti — egy olyan emlékezet villanásait, amely nem létezhetett. Nem létezhetett. Ő Eszme Mállottviksz, józan, akár a kőszikla, mindig is az volt, soha nem volt…

Kopogtattak az ajtón.

Pislogott egyet, örömmel, hogy megszabadulhat ezektől a gondolatoktól. Egy vagy két pillanatba telt, hogy a jelenre összpontosítson. Majd összehajtotta a papírt, visszacsúsztatta a borítékba, azt visszarakta a csomagba, a csomagot a dobozba, amit bezárt azzal a kicsi kulccsal, ami a tűzhely felett lógott, és az ajtóhoz sétált. Gyorsan még ellenőrizte magát, hogy nem vetkőzött-e le önkívületében, vagy ilyesmi, majd kinyitotta az ajtót — 'stét — köszönt Ogg Ángyi, kezében egy ruhával letakart edénnyel. — Hoztam neked egy kis…

— Hát ezek meg kik?

A három lány láthatóan zavarodottan ácsorgott.

— Tudod, eljöttek hozzám, és azt mondták…

— Ne is folytasd. Hadd találjam ki! — vágott közbe Néne. Kivonult, és megszemlélte a triót. — Hát, hát, hát — mondta. — Szavamra. Szavamra. Három leány, aki boszorkány akar lenni, így van? — Falsettóra vékonyította a hangját. — „Ó, kérjük szépen, Ogg asszony, most már látjuk, hol hibáztunk, és meg akarjuk tanulni, hogy kell igazi boszorkánynak lenni!”, ugye?

— Igen. Valami ilyesmi — válaszolta Ángyi. — De…

— Ez boszorkányság — mondta Néne —, nem… nem valami römiparti. Ó, te jó ég!

Végigsétált a reszkető lányok előtt.

— Mi a neved, leányom?

— Magenta Frottidge, nagysága.

— Lefogadom, anyád nem így szólít.

Magenta lehajtotta a fejét.

— Ő Violának hív, nagysága.

— Hát, az szebb szín, mint a magenta — válaszolta Néne. — Titokzatosak akarunk lenni, mi? El akarjuk hitetni az emberekkel, hogy értünk az okkult dolgokhoz? Tudsz varázsolni? Tanított neked egyáltalán bármit is a barátnőd? Verd le a kalapomat!

— Tessék, nagysága?

Mállottviksz Néne hátralépett, és megfordult.

— Verd le! Nem fogok ellenállni. Rajta!

Violásodó Magenta rózsaszínűvé változott.

— Izé… én soha nem értettem igazán ezt a pszichoakármit…

— Te jó ég. Hát lássuk, mit tudnak a többiek… te ki vagy, leányom?

— Afázia, nagysága.

— Milyen szépséges név. Lássuk, mit tudsz!

Afázia idegesen körbenézett.

— Én, ööö, nem hinném, hogy sikerülne, ha néz közben… — kezdte.

— Milyen kár. És te, ott a végén?

— Ágnes Nitt — mondta Ágnes, aki sokkal gyorsabban kapcsolt, mint a másik kettő, és belátta, hogy nem ez a megfelelő pillanat előhozakodni a Perditával.

— Rajta hát! Próbáld meg.

Ágnes összpontosított.

— Ó, én szegény fejem — mondta Néne. — És még mindig rajtam van a kalap. Mutasd meg nekik, Gytha!

Ogg Ángyi sóhajtott, felvett egy letört faágat, és Néne kalapja felé vágott vele. Néne félúton elkapta a botot.

— De, de… azt mondta, varázslattal kell… — kezdte Afázia.

— Semmi ilyesmit nem mondtam — felelte Néne.

— De ezt bárki meg tudta volna csinálni! — tiltakozott Magenta.

— Igen, de nem ez a lényeg — szólt Néne. — A lényeg az, hogy egyikőtök sem tette. — Tőle szokatlan módon elmosolyodott. — Nézzétek, nem akarok gonoszkodni veletek. Fiatalok vagytok. A világ tele van olyan dolgokkal, amivel elfoglalhatnátok magatokat. Ne akarjatok boszorkányok lenni! Ha tudnátok, mit jelent ez a szó, nem akarnátok. Most menjetek haza! Ne kísérletezzetek a paranormálissal, amíg azt sem tudjátok, mi a normális. Menjetek! Szaladjatok!

— De ez csak trükközés! Rubina is ezt mondta! Csak szavak, és trükközés… — tiltakozott Magenta.

Néne felemelte a kezét.

A fák között elhallgattak a madarak.

— Gytha?

Ogg Ángyi védekezően megragadta a kalapja karimáját.

— Eszme, ne csináld, ez a kalap két egész dolláromba került…!

A robbanás végigvisszhangzott az erdőn.

Kalapszegélydarabok pörögtek lefelé kecsesen a levegőből.

Néne a lányokra mutatott, akik megpróbáltak kitérni a rájuk szegeződő ujj elől.

— És most — szólalt meg —, miért nem mentek és látogatjátok meg inkább a barátnőtöket? Vereséget szenvedett. Valószínűleg nem túl vidám. Nem ilyenkor kell hátat fordítani a társatoknak.

Még mindig őt bámulták. Úgy tűnt, az ujja megbabonázta őket.

— Eddig csak kértem, hogy menjetek haza. Még csak a hangom sem emeltem fel. Azt akarjátok, hogy kiabáljak?

Megfordultak, és elszaladtak.

Ogg Ángyi komoran dugta át kezét a viharvert kalapszegély közepén tátongó lyukon.

— Egy örökkévalóságig tartott, amíg kikevertem azt a disznógyógyszert — morogta. — nyolc különböző fű kell bele. Fecskefű, varádics, seprőruta… egész nap csak azokat gyűjtögettem. Mintha a levelek csak úgy a fákon nőnének… — Mállottviksz Néne a távozó lányok után nézett.

Ogg Ángyi elhallgatott. Majd ismét megszólalt.

— Felidézi a régi időket, mi? Emlékszem, tizenöt éves voltam, ott álltam az öreg Illő Néne előtt, aki azt mondta, azon a hangján, tudod, hogy „mi a frász akarsz te lenni?!”, én meg annyira féltem, hogy majdnem…

— Én soha nem álltam senki előtt — szögezte le Mállottviksz Néne távoli hangon. — Addig táboroztam az öreg Kólika Ángyi kertjében, amíg meg nem ígérte, hogy mindent elmond, amit tud. Hahh! Elég volt rá egy hét, és ebbe nem számolom bele a szabad délutánjaimat.

— Úgy érted, téged nem kiválasztottak?

— Engem? Dehogy. Én választottam — felelte Néne. Olyan arckifejezéssel meredt Ogg Ángyira, amit az várhatóan nem felejt el egyhamar, noha valószínűleg mindent meg fog tenni azért, hogy mégis. — Én választottam, Gytha. És azt akarom, hogy ezt tudd. Bármi is történjék. Soha nem bántam meg semmit. Egyáltalán semmit. Érted?

— Ha te mondod, Eszme.

Mi a varázslat?

A varázslóknak van rá egy definíciójuk, amit életkoruk függvényében kétféleképp szoktak megfogalmazni. Az idősebbek gyertyákról, körökről, bolygókról, csillagokról, banánokról, kántálásról, rúnákról beszélnek, meg a napi négyszeri bőséges étkezés fontosságáról. A fiatalabb varázslók, különösen azok a sápadtabb fajtájúak, akik minden idejüket a Nagy Energiájú Mágia épületében [16] Itt bizonyították be, hogy a thaum, melyet addig mágia legkisebb, oszthatatlan részecskéjének hittek, igazából okozon okból [44] , vagyis apró realitásszilánkokból áll. A legfrissebb kutatások arra az eredményre jutottak, hogy minden okozon is legalább öt „ízű” lehet, melyeket úgy neveztek el, hogy „fel”, „le”, „oldalt”, „szexepil” és „borsmenta”. töltik, az univerzum morfikus természetének ingadozásairól szoktak hosszú értekezést tartani, arról, hogy még a legstabilabbnak tűnő téridők is alapvetően impermanens természettel rendelkeznek, a realitás valószínűtlenségéről, és így tovább: ezek azt jelentik, hogy túl forró az a krumpli a kezükben, és kényszerűségből mindenféle fizikát ki kell hozzá találniuk…