Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Na látja. De semmi köze a dolognak a formájához. Ám ha egy kis faluban él az ember, és szegény, akkor ez a legkönnyebben beszerezhető kilyuggatott vasdarab.

— Ó!

— Az a helyzet, hogy a tündéknek nincs… mmel kezdődik — Néne idegesen csettintett.

— Modoruk?

— Hahh! Pontosan, de nem erre gondoltam.

— Macskájuk? Melegük? Migrénjük?

— Nem. Nem. Nem. Azt jelenti… hogy az ember bele tudja magát képzelni a másik helyébe.

Verenc beleképzelte magát Néne helyébe, és gyanú ébredt benne.

— Empátia?

— Pontosan. Na, az nincs nekik. Még egy vadász is, egy jó vadász, együtt tud érezni a zsákmánnyal. Ettől lesz jó vadász. A tündék nem ilyenek. Szórakozásból kegyetlenkednek, és nem ismerik az irgalmat meg a hasonló dolgokat. Nem értik, hogy rajtuk kívül bármi is érezhet bármit. Sokat kacagnak, különösen, ha magányos emberrel vagy trollal vagy törpével találkoznak. Lehet, hogy a trollok sziklából vannak, felség, de a tündékhez képest a trollok az ön testvérei. A fejükben, úgy értem.

— De én ezt miért nem tudtam?

— Bűbáj. A tündék gyönyörűek. Nekik — köpte ki a szót — van stílusuk. Szépek. Bájosak. És csak ez számít. Ha a macskák úgy néznének ki, mint a békák, akkor rájönnénk, micsoda gonosz, kegyetlen kis szörnyetegek. Stílus. Erre emlékeznek az emberek. A bűbájra. A többiből, az igazságból nem marad más, mint… dajkamese.

— Magrat soha nem beszélt nekem erről.

Néne habozott.

— Magrat nem tud túl sokat a tündékről — mondta végül. — Hah. Dajka? Ő még csak nem is asszony. És sehol nem esik túl sok szó róluk manapság. Nem jó beszélni róluk. Az a legjobb, ha mindenki elfelejti őket. Ők… eljönnek, ha hívják őket. Nem úgy, hogy „cicc-cicc”. Hanem belül, az emberek fejében. Elég, ha csak páran azt akarják, hogy itt legyenek.

Verenc felemelte a kezét.

— Én még az egyeduralkodást is csak tanulom. Nem értek ezekhez a dolgokhoz.

— Nem kell, hogy értsen hozzájuk. Maga a király. Ide figyeljen, hallott már azokról a vékony részeiről a világnak? Ahol összeér más világokkal?

— Nem.

— Van egy ilyen fent a lápon. Ezért rakták köré a Táncosokat. Bizonyos értelemben falat képeznek körülötte. De néha a világok közötti sorompó meggyengül, érti? Árapálykor. A körök idején.

— Ó!

— És ha az emberek olyankor butaságokat csinálnak, még a Táncosok sem tudják megvédeni az átjárót. Mert ahol elvékonyodik a világ, egy gondolat is elég ahhoz, hogy csatornát képezzen.

— Ó!

Verenc úgy érezte, a párbeszéd olyan irányba fordult, ahol ő is hozzá tud szólni.

— Butaságokat?

— Ha hívják őket. Ha csalogatják őket.

— Ó! Szóval mit kellene tennem?

— Csak folytassa az uralkodást. Azt hiszem, biztonságban vagyunk. Nem tudnak átjönni. Megállítottam a leányokat, nem fogják többé hívogatni őket. Ezt itt tartsa hét lakat alatt, és el ne mondja Magratnak! Nincs értelme annak, hogy felzaklassuk, ugye? Valami átjött, de én rajta tartom a szemem.

Néne komor önelégültséggel összedörzsölte a tenyerét.

— Azt hiszem, ezt megbeszéltük.

Pislogott.

Megfogta az orrnyergét.

— Mit is mondtam az előbb? — kérdezte.

— Hát, azt hiszem, azt mondta, hogy ezt megbeszéltük — válaszolta a király.

Mállottviksz Néne pislogott.

— Tényleg — mondta. — Valóban ezt mondtam. Igen. És a kastélyban vagyok, ugye? Igen.

— Jól érzi magát, nagysága? — kérdezte a király a hirtelen aggodalomtól elvékonyodott hangon.

— Persze, persze. Persze. A kastélyban. És a gyerekek is jól vannak, ugye?

— Tessék?

Mállottviksz Néne megint pislogott.

— Mi?

— Nekem nem úgy tűnik, mintha jól lenne…

Néne felemelte az állát, és megrázta a fejét.

— Igen. A kastélyban. Én én vagyok, maga meg maga, Gytha pedig fent van Magrattal. Pontosan. — Ránézett a királyra. — Csak egy kicsit… túlhajtottam magam. Semmi ok aggodalomra. Egyáltalán semmi.

Ogg Ángyi kétkedve figyelte Magrat előkészületeit.

— Számomra a penészes kenyércsücsök nem hangzik túl varázslatosnak — jelentette ki.

— Pityergi Komámasszony esküdött rá. De nem tudom, mit kezdhetnénk a kómával.

Magratt reménykedve lapozta a repedező, ősrégi oldalakat. Boszorkányelődei leginkább abban a sorrendben írták le a dolgokat, ahogy azok megtörténtek, úgyhogy a fontosabb varázsigék és megfigyelések a lábuk állapotának leírásaival váltakoztak.

— Azt írja itt: „Az kitsiny, hegyes kövek, melyek mind közönségesfen tünde lövésnek neveztetnek, az Elmúlt Korok tündenyilainak hegyei valának.” Csak ennyit találtam. És van róluk egy rajz is. De már láttam ilyen követ.

— Ó, sok van belőlük — értett vele egyet Ángyi, aki közben Rubina vállát kötözte. — Mindig kifordít a kapa egyet-kettőt a kertemben.

— De a tündék nem lövöldöznek emberekre! A tündék jók!

— Akkor biztos csak viccből lőttek Eszmére és a lányra.

— De…

— Nézd, kedvesem, te királyné leszel. Az fontos munka. Te csak törődj a királlyal, és hagyd, hogy én és Eszme törődjünk… minden egyébbel.

— A királynéság? Az nem áll másból, mint hímezgetésből, és kényelmetlen ruhák viseléséből! Én ismerem Nénét. Ő nem szeret semmit, ami… stílussal és kellemmel bír. Teljesen besavanyodott.

— Megkockáztatnám, hogy esze azért van — mondta Ángyi jóindulatúan. — Hát, bekötöttük a lányt. Most mit tegyünk vele?

— Van vagy egy tucat lakatlan hálószobánk — felelte Magrat. — Készen állnak a vendégfogadásra. Berakhatjuk az egyikbe. Ömm. Ángyi?

— Igen?

— Szeretnél koszorúslány lenni?

— Nem igazán, drágaságom. Öreg vagyok én már ahhoz. — Ángyi habozott. — De ugye nincs semmi, amit meg szeretnél kérdezni tőlem?

— Mire gondolsz?

— Hát, az anyád, ugye, már nem él, és nincsenek nőrokonaid sem, meg senkid…

Magrat még mindig értetlenül nézett.

— Az esküvő után, arra gondolok — segített Ángyi.

— Ó, az! Nem, arról majd egy vendégszakács gondoskodik. A mi szakácsnőnk nem igazán ért a falatkákhoz, meg ilyesmihez.

Ángyi óvatosan felpislogott a plafonra.

— És ami azután történik? Persze csak ha érted, mire gondolok.

— Hívattam egy csomó lányt mosogatni és rendet rakni. Nézd, nem kell izgulnod! Mindenre gondoltam. Nagyon örülnék, ha nem kezelnétek úgy Nénével, mint akinek fogalma sincs semmiről.

Ángyi köhögött.

— Az embered — kezdte —, ugye eléggé nagyvilági férfi? Le merném fogadni, hogy legalább egy tucat lánnyal járt már.

— Miért mondod ezt? Nem hinném. A bolondoknak nincs túl sok magánéletük, és természetesen mióta király, azóta nagyon elfoglalt ember. És szégyenlős a lányokkal.

Ángyi feladta.

— Hát jó — válaszolta. — Biztos vagyok benne, hogy menet közben belejött…

Néne visszatért a királlyal.

— Hogy van a lány? — kérdezte Néne.

— Kivettük a nyílhegyet és kitisztítottuk a sebet, abból nem lehet baj — válaszolta Magrat. — De nem akar magához térni. A legjobb az lenne, ha itt maradna.

— Biztos vagy benne? — érdeklődött Néne. — Állandó megfigyelésre van szüksége. Nekem meg van egy vendégszobám.

— Nem kellene túl sokat mozgatni — válaszolta élesen Magrat.

— Megjelölték — közölte vele Néne. — Tudod, mivel jár az?