Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Takács elengedte a taligát, és megtörölte a szemöldökét.

— Azt hinné az ember, a Széjjelvágott Tölgy biztonságos hely — sóhajtotta. — Fél mérföldre van a legközelebbi ösvénytől, és átkozott legyek, ha öt perc elteltével az ember még mozdulni tud a szénégetőktől, a remetéktől, a prémvadászoktól, a szarvasvadászoktól, a trolloktól, a madármegfigyelőktől, a rőzsegyűjtőktől, a disznópásztoroktól, a szarvasgombagyűjtőktől, a törpéktől, favágóktól, és mindenféle gyanús, nagykabátos alaktól! Meglep, hogy egyáltalán maradt még hely az erdőben azoknak a rohadt fáknak.

Egy útkereszteződéshez értek, már ha annak lehetett nevezni.

— Hát erre nem emlékszek — mondta Ács, a vadorzó. — Aszittem, ismerem errefelé az összes ösvényt.

— Ez azért van, mert csak sötétben látod őket — válaszolta Jászón.

— Igen, mindenki tudja, hogy ez kedvteléssel múlatod az órát holdfényes éjszakán — csatlakozott Jászónhoz Tetőfedő, a kocsis.

— Mármint holdfényes éjszakákon — javította ki Jászón.

— Hé! — szólalt meg Pék, a takács — Kezdünk belejönni ebbe a goromba iparosdiba, he?

— Menjünk jobbra! — javasolta Jászón.

— Á, arrafelé minden csupa tüskés bozót.

— Jó, akkor menjünk balra.

— Az meg nagyon kanyargós — mondta Takács.

— Mi a helyzet a középső úttal? — kérdezte Kocsis.

Jászón előrekukucskált.

Középen is kanyargott egy kis ösvény, alig több vadcsapásnál; árnyas lombok alatt futott tova. Páfrány burjánzott mellette. Dús, zöld, sötét hangulatot árasztott, mint amilyennel a „pagony” [19] Hasonlít a „pogány”-hoz, csak több benne a fa. kifejezés is bír például.

Jászón kovácsösztönei libabőröztek és felállva üvöltöztek.

— Ne arra! — vélelmezte.

— Jaj, ne már! — keseredett el Takács. — Mi a bajod vele?

— Ez az út a Táncosokhoz vezet — válaszolta Jászón. — Id'sanyám aszonta, senki sem mehet fel a Táncosokhoz, mert fiatal menyecskék táncolnak körötte pucéran.

— Így igaz, de manapság már nem — jelentette ki Tetőfedő. — Az öreg Mállottviksz Néne a sarkára állt, és felkötötte az alsóneműjüket.

— Még csak oda se mehetnek soha többé — helyeselt Kocsis. — Szóval teljesen megfelelő helyszín egy csendes próbához.

— Id'sanyám aszonta, hogy senki sem mehet oda — ismételte most már árnyalatnyi bizonytalansággal a hangjában Jászón.

— Igen, de valószínűleg úgy gondolta… t'od… hogy varázslási szándékkal — győzködte Kocsis. — Semmi varázslatos nincs abban, ha emberek parókában meg ilyesmiben ugrálnak mindenfelé.

— Biza — értett vele egyet Tetőfedő. — És ott tényleg magunk lehetünk.

— S — tette hozzá Takács — ha esetleg néhány fiatal hölgy visszaóvakodna, hogy pucéran táncoljon, mindenképpen meg fogjuk látni őket.

Egy pillanatra a társaságot befelé forduló, töprengő, néma csend ülte meg.

Jászón előresandított.

— Szerintem — szólalt meg Tetőfedő, mindnyájuk ki nem mondott gondolatait szavakba öntve — tartozunk ennyivel a közösségnek.

— Hááát — válaszolta Jászón —, id'sanyám aszonta…

— Anyád különben egy szót se szólhat — mondta Takács. — Apám mesélte, hogy fiatal korába' anyád szinte…

— Na jó — nyugodott bele Jászón a többség akaratába. — Végül is, nem lehet nagy baj belőle. Csak színészkedni fogunk. Az egész nem több, mint… mint játék. Nem fogunk semmi valóságosat csinálni. De senkinek eszébe se jusson táncolni! Különös tekintettel, és ezt nem tudom eléggé kihangsúlyozni, a botos-vödrösre!

— Ó, hát persze, hogy csak játszani fogunk — felelte Takács. — És természetesen a szemünket is nyitva tartjuk.

— Tartozunk ennyivel a közösségnek — ismételte meg Tetőfedő.

— A játékból nem lehet baj — jelentette ki Jászón bizonytalanul.

Klang boinng klang dingg…

A hangok Lancre-szerte visszhangzottak.

Felnőtt férfiak, akik a kertet ásták fel éppen, dobták el szerszámukat és iszkoltak be kunyhójuk biztonságába…

Klang boinnng goinng dingg…

Nők jelentek meg az ajtókban és kiabálták kétségbeesetten gyermekeik után, hogy azonnal jöjjenek be a házba…

… BANG a francba! dong boinng…

Spaletták csapódtak be. Néhány férfi rettegő családja tekintetétől kísérve vizet öntött a tűzre, és zsákokkal próbálta eltömni a kéményt…

Ogg Ángyi egyedül élt, mert állítása szerint az öreg embereknek is van büszkeségük, és szükségük van a függetlenségre. Ezenkívül Jászón volt az egyik szomszédja, és a felesége, a minekishíjják is mindig átjött rendelkezésre állni, ha Ángyi a falhoz vágta a bakancsát. A másik oldalon pedig Soma lakott, aki Ángyi utasításainak engedelmeskedve felszerelt egy spárgából és üres konzervdobozokból álló szerkezetet arra az esetre, ha anyjának szüksége lenne a jelenlétére. De Ángyi ezt csak vészhelyzetben használta, például amikor megkívánt egy csésze teát, vagy unatkozott.

Bong fene! klang…

Ogg Ángyinak nem volt fürdőszobája, volt viszont bádogkádja, ami általában az árnyékszék hátsó falán lógott egy szögön. Épp azt cipelte befelé. Már majdnem beért a kertbe, s hosszú útja, melynek során különböző falakról, fákról és kerti törpékről verődött vissza a kád, a végéhez közeledett. Három nagy, fekete üst gőzölgött a tűzhelyen. Melléjük kirakva fél tucat törülköző, egy száraz tökbélből készült smirgliszivacs, a habkő, a szappan, a másik szappan, amit akkor használt, amikor az első beesett valahova, a merőkanál, amivel a pókokat szokta kihalászni, a vízzel telt kacsa a hosszú sípolókájával, a bütyökreszelő, a dörzsikefe, a kicsi dörzsikefe, a nyeles dörzsikefe a problémás részek végett, a bendzsó, az dolog a csövekkel és a csapokkal, amiről senki sem tudta, mire való és egy üveg Klaccsi Éjszakák fürdőesszencia, amiből egy csepp is képes feloldani a zománcfestéket.

Bong klangg szlamm…

Önvédelemből már mindenki megtanulta felismerni a jeleket, melyek arra utaltak, hogy Ángyi fürdeni készül.

— De hát még nincs is április! — csodálkoztak egymás közt a szomszédai, miközben behúztak a függönyt.

A dombtetői lakban, Ángyi házával szemben Skindle asszony megragadta a férje karját.

— A kecske még mindig kint van!

— Teljesen megőrültél? Én ki nem megyek oda! Most biztos, hogy nem!

— Jusson eszedbe, mi történt legutóbb! Három napig le volt bénulva az egyik oldalára, ember, és nem sikerült leimádkozni a tetőről!

Skindle úr kidugta a fejét az ajtón. Minden csendesnek tűnt. Túl csendesnek.

— Valószínűleg a vizet önti éppen — találgatott.

— Akkor van még egy-két perced — vélte a felesége. — Nyomás, vagy hetekig joghurtot fogunk inni!

Skindle úr leemelt egy kötelet az ajtó mögül, és odalopakodott, ahol az állat ácsorgott kikötve a sövény mögött. Már a kecske is megtanulta felismerni a fürdési szertartás előjeleit, és a döbbenettől megdermedt.

Nem sikerült elrángatni a helyéről. Végül a férfi egyszerűen a hóna alá vette.

Távoli, de erőteljes csobbanás hangzott fel, és a bádogkád szélének ütődő habkő kondulása.

Skindle úr futásnak eredt.

Ekkor cincogni kezdett a bendzsó, melyet nyilvánvalóan épp felhangoltak.

A világ visszatartotta a lélegzetét.