Terry Pratchett - Hölgyek és urak

És elkezdődött, oly módon, mint amikor tornádó söpör végig a prérin.

— AAaaaíííííí…

Három virágcserép repedt meg az ajtó előtt, egyik a másik után. Darabjaik Skindle úr füle mellett süvítettek el.

— Jaavarázslóóó vesszejééének göcsööört vaaaan a véééégéééééén…

Skindle úr átdobta a kecskét a bejáraton, majd utánaugrott. A felesége már várta, és becsapta mögötte az ajtót.

Az egész család, a kecskét is beleértve, az asztal alá bújt.

Nem mintha Ogg Ángyi szörnyen énekelt volna. Egyszerűen csak olyan hangokat tudott kiadni magából, melyek, ha felerősítette őket egy vízzel telt bádogkád, megszűntek zenének lenni, és valamiféle tolakodó jelenlétté váltak.

Rengeteg olyan énekes létezik, akinek a magas C-je eltöri az üveget; Ángyié viszont tisztára súrolta.

Lancre Férfi Móres-tánccsoportja komoran üldögélt a pázsiton, és egy agyagkorsót adogatott körbe. Nem sikerült túl jól a próba.

— Ez így nem megy, ugye? — kérdezte Tetőfedő.

— Hát mulatságosnak egyáltalán nem mulatságos, az már egyszer biztos — felelte Takács. — Nem tudom elképzelni, amint a király a hasát fogja nevettében, miközben mi egy rakás iparosarzenált játszunk, akik nem értenek a színdarabokhoz.

— Egyszerűen nem tudtok játszani — jelentette ki Jászón.

— De hát épp ez a szerep lényege! — világított rá Takács.

— Igen, de nem tudjátok eljátszani annak a szerepét, aki nem tud játszani — magyarázta Bádogos. — Nem tudom miért, de nem megy. Nem várhatjátok el, hogy azok a finom hölgyek és urak…

Jeges ízű szellő fújt át a lapon a nyár közepén.

— …nevessenek azon, hogy nem tudjátok eljátszani azt, hogy nem tudtok játszani.

— Én amúgy sem értem, mi abban a vicces, hogy egy csomó goromba iparos színházat akar csinálni — jelentette ki Takács.

Jászón megvonta a vállát.

— Azt mondják, az urak…

A szél csípése, a hó erős bádogíze…

— …Ankh-Morporkban hetekig nevettek ezen — mondta. — Három hónapig adták a Széles úton.

— Mi az a Széles út?

— Ott van az összes színház. A Korong, Lord Winkin Emberei, a Medveverem…

— Azok ott minden marhaságon nevetnek — szögezte le Takács. — Mindegy, úgyis mindenki azt hiszi, hogy idefenn csak vidéki bunkók laknak. Azt hiszik, olyanokat mondunk, hogy hejehuja, meg ostoba népdalokat éneklünk, meg hogy az állandó ivászat miatt csak három agysejt kapaszkodik kétségbeesetten egymásba a nagy üresség közepén, ami a fejünkbe' van.

— Na ja. Add ide a korsót!

— Fennhéjázó városi népek.

— El se tudják képzelni, milyen hónaljig a tehénben lenni havas éjszakákon. Ha!

— És egy sincs közöttük, aki… miről beszélsz? Neked nincs is tehened.

— Nincs, de én el tudom képzelni.

— Azt se tudják, milyen egy trágyával teli farmon elveszíteni az egyik csizmádat. Nem ismerik azt a szörnyű pillanatot, amikor rádöbben az ember, hogy bárhova is teszi le a lábát, az áttöri a felső, szilárd kérget, és…

A kőkorsó halkan gluttyogott, miközben kézből bizonytalan kézbe adták.

— Igaz. Nagyon igaz. És láttátok már őket csűrdöngölőt járni? Az agyát is eldobja tőle az ember.

— Mi, csűrdöngölő a városban?

— Hát, legalábbis lent Sto Helitben. Egy rakás ványadt kis varázsló meg kereskedő. Egy egész órán keresztül néztem őket, és még csak nem is lágyékoztak közbe'.

— Puccos városi népek. Feljönnek ide, elveszik előlünk a munkát…

— Ne legyél má' ostoba! Asse tudják, hogy kell dolgozni.

A korsó gluttyogott, de ezúttal mélyebben, azt sugallva, hogy mind több ürességet tartalmaz.

— Lefogadom, sose voltak még könyékig…

— A lényeg az. Az a lényeg. A lényeg. Az a lényeg. Ha! Csak nevetnek a tisztességes goromba arzenálokon, mi? Úgy értem. Úgy értem. Úgy értem. Darab mindenféle iparosokról… goromba fickókról, akik semmire se jutnak, pedig szorgalmasan próbálnak egy rakás hölgyről meg úrról szóló darabot…

Dermesztő fuvallat, olyan éles, akár a jégszilánkok…

— Szükség lenne még valamire.

— Ja. Biza.

— Egy misztikus összetevőre.

— Pont'san. Én mondom. Én mondom. Én aszondom. Olyan történet kell, amitől kettéáll a fülük. Pont'san.

— Ezért itt kell eljátszani, a szabad levegőn. Az ég és a hegyek között.

Jászón Ogg összeráncolta a szemöldökét. Az egyébként is mindig összeráncolódott, amikor Jászón a világ bonyolult dolgairól elmélkedett. Csak a vasat értette meg teljes mélységében. De felemelte bizonytalan ujját, és próbálta megszámolni színésztársait. Mivel a korsó ekkorra már teljesen kiürült, ez nem volt könnyű feladat. Úgy tűnt, rajta kívül átlagban még heten vannak. De lelkében homályos, gyötrő érzés támadt, miszerint valami mintha nem lenne teljesen rendben.

— Itt kint — ismételte meg bizonytalanul.

— Jó ötlet — mondta Takács.

— Nem a te ötleted volt? — kérdezte Jászón.

— Aszittem, te mondtad.

— Én meg aszittem, te!

— Kit érdekel, ki mondta? — kérdezte Tetőfedő. — Jó ötletnek tűnik. Olyan… egyértelműnek.

— És mi volt az a mísztikus izéről?

— Mi az, hogy mísztikus?

— Olyasmi, amire szükségünk van — válaszolta Takács, a színházhoz értő tagja a társulatnak. — Nagyon fontos, a misztikusság, az.

— Id'sanyám azt mondta, senki sem mehet… — kezdte Jászón.

— Nem fogunk táncolni, vagy ilyesmi! — győzködte Kocsis. — Persze hogy nem lenne jó, ha felkószálnának ide a népek varázsolgatni, vagy ilyesmi. De abból nem lehet baj, ha mindenki idejön. Úgy értem, a király, meg mindenki. Anyád is. Ha, azt szeretném látni, hogy bármiféle pucér leány bejut, ha ő itt van!

— Én nem hinném, hogy ez… — kezdte Jászón.

— És az a másik is itt lesz — mondta Takács.

Elgondolkoztak Mállottviksz Nénén.

— Atyaég, attól az ütő is megáll bennem! — szólalt meg végül Tetőfedő. — Ahogy átlát az emberen. Ugyan egy rossz szavam nincs rá, tényleg, igen rendes nőszemély! — folytatta hangosan, majd jóval halkabban hozzátette: — De az a hír járja, hogy éjjelenkint nyúl vagy denevér képébe' járja a vidéket. Megváltoztatja az alakját, meg minden. Nem mintha egy szót is elhinnék ebből! — emelte fel a hangját, majd halkította le ismét. — De az öreg Weezen odaát Szegletben aszonta, egyszer éjjel lábon lőtt egy nyulat, és másnap találkozott Nénével az ösvényen, aki annyit mondott, „aú!”, és adott neki egy nyaklevest.

— Az apám aszonta — kezdett a mesébe Takács —, hogy egyszer az öreg tehenünket vitte a vásárba, és a tehén rosszul lett, és elesett Néne kunyhója előtt az úton, apám meg nem tudta talpra állítani, úgyhogy odament a kunyhóhoz és bekopogott, Néne pedig kinyitotta az ajtót, és még mielőtt apám egy szót is szólhatott volna, azt mondta neki: „beteg a tehene, Takács”, csak így, egyszerűen… és aztán azt mondta…

— Az az öreg, foltos tehén volt apádé? — kérdezte Kocsis.

— Nem, a foltos a nagybátyámé volt, a törött szarvú volt a miénk — válaszolta Takács. — A lényeg az…

— Megesküdtem volna, hogy a foltosról beszélsz — mélázott el Kocsis. — Emlékszek, ahogy apám átnézett egy nap a sövényen, és kijelentette: „Milyen remek foltjai vannak annak a tehénnek, manapság már nem kapni ilyet!” Ez akkoriban történt, amikor még a tiétek volt az a régi mező Cabb kútja mentén.