Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Nem vagyok meggyőződve arról, hogy azzal el lehetne ejteni — válaszolta Néne. — Biztos, hogy nem maradt semmi csiribiri az ujjaidban?

— Létrehozhatnék egy illúziót — javasolta a varázsló. — Az nem nehéz.

— Nem működne. Az unikornis tündelény. Nem hat rájuk a varázslat. Átlátnak az illúziókon. Muszáj nekik, folyamatosan illúziókat hoznak létre. Mi van a dombocskával? Gondolod, fel tudnál rá mászni?

Mindketten az emelkedőre néztek. Vörösagyagból volt, csúszós, mint az istennyila.

— Sétáljunk vissza! — javasolta Néne. — Lassan.

— Mi a helyzet az elméjével? Belé tudsz hatolni?

— Már van benne valaki. Ez a szegény állat az ő kis házikedvence. Csak rá hallgat.

Az unikornis utánuk poroszkált, azon igyekezve, hogy egyiküket se veszítse szem elől.

— Mit teszünk, amikor a hídhoz érünk?

— Még mindig tudsz úszni, nem?

— A folyó nagyon mélyen van.

— De itt nem túl sekély. Nem emlékszel? Egyszer fejest ugrottál bele. Egy holdfényes éjszakán…

— Akkor fiatal voltam és bolond.

— És? Most meg öreg vagy és bolond.

— Én azt hittem, hogy az unikornisok sokkal… simogatnivalóbbak.

— Térj észhez! Ne engedd, hogy hatással legyen rád a bűbáj! Azt lásd, ami a szemed előtt van! Ez csak egy átkozottul nagy ló, egyik végén szarvval! — kiabált vele Néne.

Az unikornis lábaival a földet kapálta.

Néne bakancsa megcsikordult a híd kövén.

— Véletlenül került át ide, és nem tud visszamenni — magyarázta. — Ha bármelyikünk egyedül lenne itt, mostanra megtámadta volna. Már félig átértünk a hídon…

— Rengeteg hó olvadt a folyóba idén — szólt Maphlaves kétkedve.

— Ó, igen — válaszolta Néne. — A gátnál találkozunk.

Azzal eltűnt.

Az unikornis, aki mind ez idáig nem tudta eldönteni, melyiküket támadja meg, hirtelen kettesben találta magát Maphlavessel.

Egyig már el tudott számolni.

Lesunyta a fejét.

Maphlaves soha életében nem szerette a lovakat. Úgy érezte, olyan állatok, melyeket csak egy hajszál választ el a teljes őrülettől.

Amikor az unikornis nekirontott, átugrott a korláton és egyenesen belezuhant, különösebb aerodinamikus kecsesség nélkül, a Lancre-folyó jeges vizébe.

A Könyvtáros szerette a színdarabokat. Ankh színházaiban mindig az első sorban ült, ha új darabot adtak, és fizikai adottságait kihasználva kétszer olyan hangosan tapsolt, mint bárki más, vagy ha a szükség úgy kívánta, kétszeres erővel dobált földimogyorót.

És épp csalódottnak érezte magát. A kastélyban alig talált könyveket, leszámítva az etikettről, az állattartásról és a gazdálkodásról szóló súlyos kiadványokat. Az uralkodók általában nem olvasnak túl sokat.

Nem várta, hogy különösebben nagy hatással lesz rá az Előadás. Bekukkantott a zsákvászon mögé, amely jelenleg öltözőként funkcionált, és fél tucat robusztus férfit látott, akik egymással vitatkoztak. Ez ugyan nem igazán kecsegtetett az eljövendő estére nézve a drámai műélvezet lehetőségével, viszont még mindig volt arra némi sansz, hogy valamelyikük esetleg arcba nyomja a másikat egy habostortával [29] A Könyvtáros, aki egyszerű, de megbízható ízlésű emberszabású volt, úgy vélte, minden színházi előadás elengedhetetlen részeit alkotják azok a jelenetek, amelyekben habostorták vagy festékesvödrök szerepelnek, illetve az, amikor valaki leveszi valaki más kalapját, megtölti valami gusztustalannal, majd visszarakja a tulajdonosa fejére, miközben a zenekar azt játssza: „Váhh… bábbá… háááá!” Mivel a pirított földimogyoró nagyon veszélyes fegyver, ha a megfelelő sebességgel és pontossággal juttatják célba, az Ankh-Morporki rendezők már rég elértették a célzást. Ettől ugyan kissé szokatlanná váltak a grand guignol melodrámák, de az általános vélekedés szerint még mindig jobb egy „Quirm őrült remetéjének vérzivataros tragédiája (habostortás jelenettel)”, mint ha az ember öt napig nem hall az egyik fülére. .

Sikerült három helyet szereznie az első sorban. Nem mintha rangja alapján megillette volna a dolog, de elképesztő, mennyire igyekezett mindenki, hogy egy kis helyet szorítson neki. És talált mogyorót is. Soha senki nem jött rá, hogyan sikerült hozzájutnia.

— Úúk?

— Nem, köszönöm — felelte Abrand Stib. — Felfújnak.

— Úúk?

— Szeretek olyan embert hallgatni, aki szeret beszélni! Hoppá! Forgács és melasz! Rakd a heringedbe, és füstöld el!

— Szerintem nem kér — segített Abrand.

A függöny felemelkedett — vagy legalábbis Kocsis, a pék oldalra húzta.

Megkezdődött az Előadás.

A Könyvtáros egyre komorabban szemlélte. Elképesztő volt. Általában meglehetősen kedvelte a rosszul előadott darabokat, feltéve, ha mindig elég cukrásztermék tartózkodott a levegőben, de ezek az emberek még rosszul sem tudtak rendesen játszani. És egyébként is, úgy tűnt, senki nem készül eldobni semmit.

Kihalászott egy földimogyorót a zacskóból, s Szabó, a másik takács bal fülére meredve görgetni kezdte az ujjai között.

Ekkor megérezte, hogy az égnek mered a hátán a szőr. Ez nagyon feltűnő jelenség egy orángutánon.

Felnézett az idegesítő színészek mögött emelkedő dombra, és halkan morogni kezdett.

— Úúúk?

Abrand oldalba bökte.

— Csendet! — sziszegte. — Kezdenek belejönni…

A szalmaparókás szereplő hangja hirtelen visszhangozni kezdett.

— Mit mondott? — kérdezte Abrand.

— Úúk!

— Hát ezt meg hogy csinálta? Igazán remek smink, valóban…

Abrand elhallgatott.

A Könyvtáros hirtelen egyedül kezdte érezni magát.

A közönség összes többi tagja mereven bámulta a füves színpadot.

Egyik kezével fel-le kaszált Stib arca előtt.

A levegő megremegett a domb felett, és az oldalán a fű olyan mozgásba kezdett, amibe az emberszabású szemei belekápráztak.

— Úúúk?

A domb felett, a kicsi kövek között havazni kezdett.

— Úúúk?

Miután egyedül maradt a szobájában, Magrat kicsomagolta a menyasszonyi ruháját.

Még ez is.

Legalább a ruhát hagyhatták volna, hogy ő válassza ki. Végül is neki kellett — volna — viselnie. Hónapokig kellett volna válogatnia az anyagok és a szabásminták között, meg kellett volna gondolnia magát, új anyagot kellett volna választania, majd új szabásmintát…

…Bár természetesen önálló nőként nem volt ilyesmire szüksége…

…de legalábbis ezt eldönthette volna ő maga. Hófehér selyemruha volt, ízléses csipkedíszítéssel. Magrat tudta, hogy nem ért túlzottan a ruhákkal kapcsolatos szakszavakhoz. Azzal tisztában volt, mi micsoda, csak azzal nem, hogy mit hogy hívnak. Az a sok fodor és pliszé és cvikli meg minden.

Maga elé tartotta a ruhát, és kritikusan megszemlélte.

Volt egy kis tükör a falon.

Némi belső tusakodás után Magrat megadta magát, és felpróbálta a ruhát. Nem mintha fel akarná venni a következő nap. De ha nem próbálja fel, akkor egész életében kíváncsi lesz, hogyan festett volna.

Illett rá. Jobban mondva, nem, de ettől csak jobban állt. Bármit is fizetett érte Verenc, megérte az árát. A szabó olyan ravasz dolgokat csinált az anyaggal, hogy az homorult, ahol Magrat egyenes volt, és domborult, ahol Magrat nem.

A fátyol hajpántját selyemvirágok díszítették.

Nem kezdek el megint sírni, mondta magának Magrat. Dühös maradok. Addig gyűjtöm magamban a dühöt, amíg őrjöngéssé nem változik, és amikor visszajönnek, akkor… akkor mi lesz?