Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Soma tisztában volt azzal, hogy nincs mögötte semmi. De nem mert volna megfordulni.

— Teljesen jól hallok, kisasszony — válaszolta, miközben háttal a fal felé távolabb araszolt.

— De nem az igazat hallod! — lépett előre Rubina. — A vas megsüketít.

Soma nem szokott hozzá, hogy lengén öltözött fiatal lányok közeledjenek felé álmodozó arckifejezéssel. Szenvedélyesen vágyott arra, bárcsak ráléphetne a Visszavonulás Ösvényére.

Oldalra pislantott.

Magas, karcsú alak körvonala rajzolódott ki a cella bejáratában. Meglehetősen óvatosan állt ott, mintha még véletlenül sem akarna a körülötte lévő dolgokhoz hozzáérni.

Rubina nagyon furcsán mosolygott rá.

Soma a nyakába kapta a lábát.

Valami módon megváltozott az erdő. Maphlaves határozottan emlékezett, hogy ifjúkorában harangvirággal és vadrózsával és… szóval harangvirággal, meg ilyesmivel volt tele. Nem pedig átkozottul nagyra nőtt tüskebokrokkal mindenfelé. A köpenyébe akaszkodtak, és egyszer vagy kétszer valami fára kúszó változatuk a kalapját is leverte.

De a legrosszabb része az volt, hogy úgy tűnt, Eszmének az összeset sikerül kikerülnie.

— Hogy csinálod ezt?

— Egyszerűen csak mindig tisztában vagyok azzal, hol vagyok.

— És? Én is tudom, én hol vagyok.

— Nem, te nem. Te csak jelen vagy. Az nem ugyanaz.

— Hát, és azt tudod-e, hogy hol van egy rendes ösvény a közelben?

— Erre rövidebb.

— Mármint gyorsabban odaérünk egy olyan helyre, amiről tudod, hol van, így érted?

— Mondom, hogy nem tévedtem el! Én csak… csak kihívásokkal küszködöm az útirány terén.

— Hahh!

De el kellett ismernie, ez Eszme alapvető tulajdonságai közé tartozott. Elképzelhető, hogy eltéved — és gyanította, hogy ezúttal valóban ez a helyzet, hacsak nincs ebben az erdőben két teljesen egyforma ágakkal rendelkező, és a köpenyének azonos cafatját fogva tartó fa —, de minden körülmények között megtartja azt a tulajdonságát, amit a társadalom nem csúcsos kalapot és antik fekete ruhát viselő tagjai lelki egyensúlynak neveznének. Tökéletes kiegyensúlyozottságnak. Nem tudta elképzelni, hogy Eszme bármikor is ügyetlenkedne, hacsak nem szándékosan.

Ezt már évekkel ezelőtt is észrevette vele kapcsolatban, bár akkoriban természetesen inkább az a tökéletesség nyűgözte le, ahogy imádottjának alakja kitölti a körülötte lévő teret. És…

Már megint beleakadt valamibe.

— Állj már meg egy pillanatra!

— Ez nem megfelelő öltözék egy vidéki túrához!

— Nem számítottam erdei kirándulásokra! Ez az átkozott ünneplőruhám!

— Hát vedd le.

— De akkor honnan fogják tudni az emberek, hogy varázsló vagyok?

— Majd teszek róla, hogy mindenkinek elmondjam!

Mállottviksz Néne egyre feszültebb lett. Bár be nem vallotta volna, ő is kezdte úgy érezni, eltévedt. De, értelemszerűen, Lancre zúgójának völgye és Lancre városa között nem lehetett eltévedni. Egyszerűen csak mindig felfelé kellett menni. És egyébként is, egész életében ebben az erdőben sétált. Ez az ő erdeje volt.

Már kétsége sem maradt, hogy másodszor mennek el e mellett a fa mellett. Maphlaves köpenyének egy darabja lógott róla.

Úgy érezte magát, mintha a saját kertjében tévedt volna el.

Abban is biztos volt, hogy az unikornist látta párszor. Lesett rájuk. Néne igyekezett bejutni az állat elméjébe. Ezzel az erővel akár egy jégfalon is megpróbálhatott volna felmászni.

Nem mintha a saját elméje a béke szigete lett volna. De legalább már tudta, hogy nem őrült meg.

Amikor az univerzumok közötti falak elvékonyodnak, amikor a Ha párhuzamos szálai összefonódnak, hogy átkeljenek a Moston, bizonyos dolgok átszivárognak. Apró kis jelek, meglehet, de a megfelelően kiképzett vevőkészülék számára tisztán hallhatóak.

A fejében ezernyi Eszme Mállottviksz halvány, kitartó gondolatai nyüzsögtek.

Magrat nem tudta, mit csomagoljon el. Úgy tűnt, a legtöbb ruhája elpárolgott a kastélyban töltött idő alatt, és nem vallott volna jó modorra, ha elviszi azokat, amelyeket Verenc vett neki. Ugyanez volt a helyzet a jegygyűrűvel. Nem volt benne biztos, hogy megtarthatja.

A tükörképére bámult.

Nem lenne szabad így gondolkoznia. Most olybá tűnt, mintha mást se csinált volna egész életében, mint hogy kicsire összehúzta magát, udvariaskodott, és elnézést kért, amikor valaki keresztülgyalogolt rajta, a jó modor jegyében. És mi lett az eredménye? Az emberek úgy bántak vele, mintha kicsi lenne, udvarias és jó modorú.

Odatűzte azt az… azt az átkozott levelet a tükörre, hogy mindenki megtudja, miért ment el.

Átkozottul nagy kedve lett volna ahhoz, hogy valamelyik nagyvárosban felcsapjon kurtizánnak.

Bármi legyen is az.

És akkor megütötte fülét az énekszó.

Kétségkívül a legszebb dal volt, mit valaha hallott. Egyenesen becsordult az ember fülén a kisagyába, a vérbe, a csontokba…

Kiejtette a kezéből a selyempruszlikot.

Megrángatta az ajtót, és elméjének az a kis része, amely még képes volt racionálisan gondolkozni, eszébe juttatta a kulcsot. A dal betöltötte a folyosót. Magrat felkapta esküvői ruhája szegélyét, hogy gyorsabban tudjon futni, és a lépcső felé iramodott…

Valami kivágódott egy másik ajtón, és a földre lökte őt.

Soma Ogg volt az. A színes ködön keresztül látta aggódó arcát a rozsdás…

…vascsuklyában.

Az ének megváltozott, miközben ugyanúgy szólt. Az összetett harmóniák, az elbűvölő ritmus megmaradt, de hirtelen reszelőssé vált, mintha már egy másik fülön keresztül hallaná a dalt.

Az átjáróhoz rángatták.

— Jól van, királyné kisasszony?

— Mi történik?

— Nem t'om, királyné kisasszony! De azt hiszem, tündéink vannak.

— Tündéink?

— És Tockley kisasszonyt is elkapták. Ööö. Tudja, amikor elvitte a vasat…

— Mi a csudáról beszélsz, Soma?

A fiú falfehér volt.

— Az ott lent a várbörtönben elkezdett énekelni, és a lányt megigézték, úgyhogy azt teszi, amit ők akarnak…

— Soma!

— És id'sanyám azt mondta, nem ölik meg az embert, ha van választásuk. Nem ölik meg rögtön. Számukra sokkal szórakoztatóbb az ember élve.

Magrat rámeredt.

— El kellett futnom! Le akarta venni a sisakomat! Ott kellett hagynom! Érti ezt, kisasszony?

— Tündék?

— Vegyen magához egy vasat, kisasszony! Utálják a vasat!

Magrat pofon ütötte, s megfájdult a keze a láncszemektől.

— Összevissza hablatyolsz, Soma!

— Ott vannak kint, kisasszony! Hallottam, ahogy leeresztik a felvonóhidat! Kijutottak, mi pedig itt vagyunk bent, és nem ölik meg az embert, életben tartják…

— Álljon vigyázzba, katona!

Nem volt jobb ötlete. De úgy tűnt, működik a dolog. Soma összeszedte magát.

— Nézd — magyarázta Magrat —, mindenki tudja, hogy nem léteznek már tün… — A hangja elcsuklott. Összeszűkült a szeme. — Magrat Beléndeken kívül ezt mindenki másképp tudja, így van?

Soma reszketett. Magrat a vállánál fogva megrázta.

— Id'sanyám és Mállottviksz nagysága azt mondta, magának nem szabad tudnia! — siránkozott a legény. — Azt mondták, ez a boszorkányok dolga!

— És hol vannak most, amikor dolguk volna a boszorkányoknak? — kérdezte Magrat. — Én sehol nem látom őket, te vajon igen? Ott vannak talán az ajtó mögött? Nem! Az ágy alatt? De furcsa, ott sincsenek… csak én vagyok itt, Soma Ogg! És ha nem mondasz el nekem ebben a minutában mindent, átkozni fogod azt a napot, amikor megszülettem!