Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Indulnia kellett. Hogy megnyugtassa magát egy kissé, felmarkolta az egyik megviselt széklábat, majd kióvakodott.

Újabb üvöltés hangzott fel, ezúttal a Nagyterem felől.

Magrat a másik irányba nézett, a Hosszú Képtár felé. Futni kezdett. Lennie kell valami menekülőútnak valahol, egy kapunak, ablaknak…

Valamelyik vállalkozó kedvű uralkodó évekkel azelőtt beüvegezte az ablakokat. A holdfény nagy, ezüstös kockákat rajzolt a kő sötét, árnyékos foltjai közé.

Magrat fényből árnyékba, fényből árnyékba szaladt a végtelen szobán keresztül. Uralkodók egész sora villant el mellette, akár valami felgyorsított filmen. Király király után, csupa pofaszakáll és korona és szakáll. Királyné királyné után, csupa fűző és ingváll és lebernyeges törpesólyom és apró kutya és…

Egy alak, a holdfény hatása, a festett arcon honoló kifejezés valahogy áttört a rettegésén, és megakadt rajta a szeme. Ezt a portrét még soha nem látta. Soha nem jutott el idáig a képtárban. Az összegyűjtött királynék képeinek ostoba sekélyessége lehangolta. De ez…

Ez valahogy megfogta.

Megállt.

Biztos nem életében készült a kép. Ennek a királynőnek az idejében csak egyfajta festéket ismertek, ami kék színű volt, és általában testfestésre használták. De a pár generációval korábban uralkodó I. Lully király amolyan történészféle volt, amellett mélyen romantikus alkat. Azt az időszakot kutatta, amit Lancre hőskoraként ismertek, és amiről kevés tárgyi emlék állt rendelkezésére. Ám azt a keveset a lelkes néprajztudósok és történészek legszentebb hagyományait követve, magabiztosan megnyilvánuló bölcsességével [30] Önkényesen kiagyalva. és rokon forrásokra támaszkodva [31] Mások önkényes koholmányait is elolvasva. pótolta ki.

Ő rendelte meg Lobbanékony Ynci, a birodalom egyik alapítója portréját.

A hölgy lándzsahegycsúcsos, szárnyas sisakot viselt, rengeteg fekete haját pedig vér segítségével formázta csigákba. Vastag sminkje indigóvér spiráljai a barbár kozmetikai irányvonal stílusában készültek. 90 D-s méretű mellvértet viselt és tüskés vállvédőt. Tüskés térdvédője is volt, illetve tüskés szandálja, továbbá egy meglehetősen rövid szoknyája, divatos vérkockás mintával. Egyik kezét lazán egy kétfejű, tüskés csatabárdon nyugtatta, a másikkal egy ellenséges hadifogoly karján simított végig. Az ellenséges hadifogoly maradéka különböző fenyőfákról lógott le a háttérben. A képen szerepelt Tüske is, a kedvenc harci pónija, annak a már kihalt fajnak példánya, amelyik olyan megjelenéssel és vérmérséklettel bírt, akár egy lőporos hordó, és Ynci harci szekere, szintén a népszerű tüskemintával. A kerekeivel borotválkozni lehetett volna.

Magrat csak állt és bámult.

Ezt soha nem említették.

Beszéltek neki a hímzésről és egyéb kézimunkákról, az abroncsos szoknyáról, és arról, hogyan kell üdvözölni a főrangúakat. Tüskéket soha nem említettek. A képtár túlsó végéből, ahonnan ő is érkezett, valami zaj hallatszott. Felkapta a szoknyáját és továbbszaladt.

Lépések hangzottak fel mögötte, és nevetés.

Balra a keresztfolyosón, majd végig a konyhák feletti sötét átjárón, és el a…

Egy alak moccant az árnyékban. Fogak villantak. Magrat felemelte a széklábat, de félúton megállította az ütést.

— Csöves?

Ogg Ángyi macskája dörgölőzött a lábához. Szőre a testére lapult. Ettől Magratnak még inkább inába szállt a bátorsága. Ott volt Csöves, Lancre macskatársadalmának vitathatatlan királya, és legnagyobb részének egyben atyja is, kinek megjelentére a farkasok csendben elosontak, a medvék pedig felmásztak a fákra. És meg volt ijedve.

— Gyere ide, te átkozott bolond!

Sebhelyes tarkójánál fogva felemelte az állatot, és továbbszaladt, Csöves pedig hálásan mélyesztette csontig a karmait a karjába [32] „Nagyon érzékeny lélek” — Ángyi macskamondásainak gyűjteményéből. , majd felmászott a vállára.

Már biztos a konyha környékén járhat, mert az volt Csöves vadászterülete. Ismeretlen, árnyékos vidékre tévedtek, terror incognitára, ahol elfogyott a szőnyegek és a gipszoszlopok húsa, és kivillant a kastély kőcsontja.

Könnyű, gyors lépteket hallott maga mögött.

Ha sietve be tudna fordulni a következő sarkon…

Csöves rugóként feszítette meg magát a kezében. Magrat megállt.

A következő sarkon…

Anélkül, hogy észrevehetően akarta volna, széklábat tartó karja felemelkedett és lassan hátralendült.

Ugyanazzal a mozdulattal lépett be a sarkon és döfött egyet előre. Győzelemittas sziszegés hangzott fel, ami rikoltásba fordult, ahogy a fa végigkarmolta a lesben álló tünde nyakát. A szóban forgó tünde arrébb tántorgott. Magrat rettegésében hüppögve vetette magát a legközelebbi ajtóhoz, és megrántotta a kilincsét. Az ajtó kitárult. Beugrott rajta, becsapta maga után, a sötétben kapkodva megkereste a reteszt, érezte, ahogy a helyére kattan, majd térdre rogyott.

Kívülről valami nekiütközött az ajtónak.

Kis idő múlva Magrat kinyitotta a szemét, és elgondolkozott azon, vajon valóban megtette-e ezt, annyira sötét volt minden. De maga előtt mintha teret érzett volna. A kastély tele volt mindenféle dologgal, régi, eldugott szobákkal, ezzel-azzal… akár egy verem is lehet a lába előtt, vagy bármi. Megkereste az ajtófélfát, hozzásimult, majd óvatosan a falat kezdte tapogatni. Talált egy polcot. Ez pedig egy gyertya. Ezek meg gyufák.

Szóval, próbálta meggyőzni magát heves szívdobogása közben, ebben a szobában nemrégiben jártak. Lancre lakosainak nagy része még mindig kovát és taplót használt. Csak a király engedhette meg magának, hogy Ankh-Morporkból hozasson gyufát. Mállottviksz Néne és Ogg Ángyi is gyufát használtak, de ők nem fizettek érte. Kapták. A boszorkányok gyakran kapnak dolgokat.

Magrat meggyújtotta a gyertyacsonkot, és megfordult, hogy megnézze magának, hová is keveredett.

Ó, ne…!

— Hát, hát — szólalt meg Maphlaves. — Milyen ismerős ez a fa.

— Fogd be!

— Azt hittem, valaki azt mondta, hogy egyszerűen csak fel kell mennünk a dombon.

— Fogd be!

— Emlékszem, egyszer az erdőben megengedted, hogy…

— Fogd be!

Mállottviksz Néne leült egy fatönkre.

— Útvesztőset játszanak velünk — konstatálta. — Valaki bűvészkedik.

— Emlékszem egy mesére — szólt Maphlaves —, amelyikben az a két gyerek eltéved az erdőben, és akkor jön egy csomó madár, és falevelekkel takarják be őket. — Remény csillant a hangjában, mint egy krinolin alól kikandikáló lábujj.

— Igen, ez nagyon jellemző azoknak az ostoba madaraknak a gondolkodásmódjára — kommentálta Néne. Megdörzsölte a fejét. — Az a nőszemély áll emögött — jelentette ki. — Tündetrükk. Tévútra vezetik a vándorokat. Babrál a fejemmel. Az én fejemmel. És nagyon ügyesen csinálja. Oda vezet, ahova akar. Körbe-körbe. És velem teszi ezt!

— Talán csak máson jár az eszed — sugallta Maphlaves, aki még mindig nem adta fel teljesen a reményt.

— Hát persze, hogy máson jár az eszem, így, hogy folyamatosan átesel mindenen, és lehetetlenségeket fecsegsz — válaszolta Néne. — Ha Dörzsölt Varázsló úr nem akarta volna előkaparni azokat a dolgokat, amik eleve nem is léteznek, most nem itt lennék, hanem az események középpontjában, és tudhatnám, miben sántikálnak. — Ökölbe szorította a kezét.