Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Fent a levegős hegyen, lent a zsombékos völgyben…

A mumusok és szellemek és nyakigláb szörnyetegek…

Anyám azt mondta, soha ne…

Nem megyünk vadászni, mert félünk…

Minden dolog, ami az éjben…

Tündékkel játszani az erdő szívében…

Magrat olyan lovon ült, melyben nem bízott, és olyan kardot markolt, melyről nem tudta, hogyan kell használni, miközben rejtjeles üzenetek bújtak elő az elméjéből.

Elrabolják a nyájat és a kisbabákat…

Elrabolják a tejet…

Imádják a zenét, és elrabolják a zenészeket…

Ami azt illeti, mindent elrabolnak…

Soha nem leszünk olyan szabadok, mint ők, olyan gyönyörűek, mint ők, olyan szellemesek, mint ők, olyan könnyedek, mint ők; állatok vagyunk.

Csípős szél fütyült a város melletti erdőben. Itt mindig nagyon kellemes sétákat lehetett tenni, de annak, ebben biztos volt, már vége. A fáknak szemei lesznek. A szél távoli kacagást hoz majd.

És mindent elvesznek.

Magrat a sarkantyú segítségével sétatempóra ösztökélte a lovát. Valahol a városban becsapódott egy ajtó.

És nem adnak mást, csak félelmet.

Kalapálás hallatszott az utca túloldaláról. Egy férfi szögelt valamit az ajtajára. Rettegve körbenézett, meglátta Magratot, és bevetette magát a házba.

Egy lópatkó volt az ajtajára szögezve.

Magrat szorosan egy fához pányvázta a lovat, és lecsúszott a hátáról. Amikor bekopogott, senki nem szólt ki.

Ki a csuda lakik itt? A Kocsis, a takács, nem? Vagy inkább Takács, a pék?

— Nyissa ki, uram! Én vagyok az, Magrat Beléndek!

Valami fehér dolog volt a küszöb előtt.

Mint kiderült, egy tálka tejszín.

Magratnak megint Csöves jutott eszébe. Büdös, megbízhatatlan, kegyetlen és bosszúálló — de olyan kedvesen tud dorombolni, és minden este megiszik egy tálka tejet.

— Gyerünk már! Nyissa ki!

Kis idő múlva megnyikordultak a reteszek, és egy szem jelent meg a nagyon keskeny résben.

— Igen?

— Maga Kocsis, a pék, ugye?

— Takács vagyok, a zsúpkészítő.

— És tudja, én ki vagyok?

— Beléndek kisasszony?

— Akkor gyerünk, engedjen már be!

— Egyedül van, kisasszony?

— Igen.

A rés Magrat szélességűre nőtt.

Egyetlen gyertya égett a szobában. Takács elhátrált Magrattól, és természetellenes pózban az asztalnak dőlt. Magrat bekukucskált mögé.

A Takács család többi része kuporgott az asztal alatt. Négy rettegő szempár lesett fel rá.

— Mi folyik itt? — kérdezte a lány.

— Ööö… válaszolta Takács. — Nem ismertem fel ebben a szárnyas sapkában, kisasszony…

— Azt hittem, maga szerepel az Előadásban. Mi történt? Hol vannak a többiek? Hol van a leendő férjem?

— Ööö…

Igen, valószínűleg tényleg a sisak tehetett róla. Legalábbis Magrat erre fogta a dolgot később. Vannak bizonyos tárgyak, mint például a kardok és a varázslósipkák és a koronák és a gyűrűk, amelyek átvesznek valamit a tulajdonosuk természetéből. Ynci királynő sohasem hímzett életében, és minden bizonnyal hamarabb elfogyott a türelme, mint legyes vidéken egy nedves tehénlepény [34] A multiverzum legrövidebb időintervalluma a New York-i pillanat, ami úgy definiálható, mint az az intervallum, ami a lámpa zöldre váltásától a hátunk mögött álló taxis dudalásáig eltelik. . Egyszerűbb volt elhinni, hogy valami lerakódott belőle a sisakban, és átöröklődött Magratra, mint egyfajta uralkodói ótvar. Egyszerűbb volt hagyni, hogy Ynci vegye át az irányítást.

Megragadta Takácsot a gallérjánál fogva.

— Ha még egyszer azt mondod, hogy „ööö” — közölte vele —, lecsapom mindkét füled.

— Ööö… ááá… úgy értem, kisasszony… a Hölgyek és Urak itt vannak, kisasszony!

— Tényleg a tündék azok?

— Kisasszony! — kiáltotta Takács, és a szeme megtelt könyörgéssel. — Ne mondja ki! Hallottuk, ahogy végigmennek az utcán. Többtucatnyian. És elrabolták az öreg Tetőfedő tehenét, és Skindle kecskéjét, és betörték a…

— Miért raktátok ki azt a tálka tejet? — kérdezte Magrat.

Takács szája párszor kinyílt, majd becsukódott. Végül megszólalt.

— Tudja, Évám azt mondja, a nagymamája mindig kirakott nekik egy tálka tejet, hogy eléged…

— Értem — fojtotta bele a szót Magrat. — És a király?

— A király, kisasszony? — próbált Takács haladékot kapni.

— A király — felelte Magrat. — Alacsony kis ember, könnyedző szemekkel, a füle egy kicsit eláll; nem úgy, mint bizonyos egyéb fülek fognak a környéken nagyon hamarost.

Takács úgy tördelte a kezét, mintha az ujjai haláltusájukat vívó kígyók lennének.

— Hát… hát… hát…

Elkapta Magrat pillantását, és összeroskadt.

— Végigcsináltuk az előadást — vallott színt. — Én mondtam, hogy járjunk el inkább egy botos-vödröst, de nem lehetett lebeszélni őket a darabról. És egész jól indult, de aztán, de aztán, de aztán… hirtelen megjelentek ők, több százan, és mindenki futni kezdett, és valaki megcsapott, úgy, hogy beestem a patakba, aztán nagy lárma volt, és megláttam Jászón Oggot, ahogy négy tündét csépel az első dologgal, ami a kezébe akadt…

— Egy ötödik tündével?

— Biza, és aztán megtaláltam Évát és a gyerekeket, és akkor rengeteg ember rohant hazafelé, és ott voltak a Szépek lóháton, és hallottam, ahogy nevetnek, aztán hazaértünk, és Éva mondta, hogy rakjam ki a patkót az ajtóra, és…

— Mi történt a királlyal?

— Nem t'om, kisasszony. Amikor utoljára láttam, Tetőfedő szalmaparókáján nevetett.

— És Ogg Ángyi meg Mállottviksz Néne? Velük mi történt?

— Nemt'om, kisasszony. Nem emlékszek, hogy láttam volna őket, de rengetegen szaladtak mindenfele…

— És ez hol volt?

— Kisasszony?

— Hol történt? — próbált Magrat lassan és érthetően beszélni.

— Fent a Táncosoknál, kisasszony. Tudja. Azoknál a régi köveknél.

A lány elengedte.

— Hát persze. El ne mondjátok Magratnak, Magrat nem szabad, hogy megtudja az ilyesmit! A Táncosoknál? Hát persze.

— Nem mi voltunk, kisasszony! Mi csak játszottunk!

— Hahh!

Magrat kinyitotta az ajtót.

— Hová megy, kisasszony? — kérdezte Takács, akinek esélye nem lett volna az országos elmebajnokságon.

— Mit gondol?

— De kisasszony, nem vihet vasat…!

Magrat bevágta maga mögött az ajtót, és akkorát rúgott a tejestálkába, hogy az végigfröcskölt az utcán.

Jászón Ogg óvatosan kúszott át a csöpögő haraszton. Egy alak ácsorgott tőle pár ölnyire. Felemelte a kezében tartott követ…

— Jászón?

— Te vagy az, Takács?

— Nem, én vagyok az, Szabó.

— És hol vannak a többiek?

— Bádogos és Pék most találták meg Ácsot. Takácsot nem láttad?

— Nem, de Kocsist és Tetőfedőt igen.

Köd gomolygott felfelé, ahogy az eső a meleg talajon dobolt. A néptánccsoport hét túlélő tagja bekúszott egy csöpögő bokor alá.

— Hát reggel aztán megfizetünk mindenért! — jajgatott Kocsis. — Ha megtalál minket, végünk!

— Ha találunk egy kis vasat, megússzuk — nyugtatta meg Jászón.

— Rajta nem fog a vas! Ellátja a bajunk! — Kocsis rettegve ölelte mellkasához felhúzott térdeit.