Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Ángyi megvakarta az állát. A művelet olyan hanggal járt, mintha dörzspapírt simogattak volna.

— És szükségünk lesz feszítővasra is — jelentette ki. — Jászón műhelyében biztos akad ilyesmi. Ugorjon fel, fiatalember!

— Hát erre aztán végképp nem számítottam — mondta Casanunda, miközben csukott szemmel próbálta kitapogatni a seprűt. — Azt reméltem, lakmározunk egy jót kettesben, maga meg én.

— Hát, most is kettesben vagyunk.

— Igen, de eszembe se jutott, hogy egy seprű is bejöhet a képbe.

A takarítóeszköz lassan felemelkedett. Casanunda elkeseredetten kapaszkodott a cirokba.

— Hova megyünk? — kérdezte erőtlenül.

— Egy helyre, amit ismerek, fent a dombokon — válaszolta Ángyi. — Emberemlékezet óta nem jártam arra. Eszme a közelébe se akar menni, Magrat meg még túl fiatal ahhoz, hogy megismerje. Én viszont nagyon sokszor voltam ott. Lánykoromban. A lányok odajártak, ha — ó, a fenébe…

— Mi van?

— Láttam valamit átrepülni a hold előtt, és biztos, hogy nem Eszme volt az.

Casanunda megpróbált szorosan becsukott szemmel körülnézni.

— A tündék nem tudnak repülni — motyogta.

— Nem tud maga semmit — felelte Ángyi. — Cickafarkkórón lovagolnak.

— Cickafarkkórón?

— Igen. Én is kipróbáltam egyszer. Fel lehet velük szállni, de rettenetesen bevágnak. Mindig tele lettem vízhólyagokkal tőlük. Ezen viszont — bökdöste meg Casanundát —, otthon kéne éreznie magát. Magrat szerint a seprűnyél olyan szexuális metafora, vagy mi [35] Ez egyébként falloszista kijelentés. .

Casanunda csak annyi időre nyitotta ki a szemét, hogy lássa, amint némán elúszik alatta egy háztető. Kezdett rosszul lenni.

— Az a különbség — magyarázta Ogg Ángyi —, hogy a seprű tovább fennmarad a levegőben. És takarítani is lehet vele, ami több, mint amit… jól van?

— Nekem ez egyáltalán nem tetszik, Ogg asszony!

— Csak megpróbáltam felvidítani egy kicsikét, Casanunda úr.

— Semmi kifogásom a vigasság ellen — felelte a törpe —, de elhagyhatnánk a „fel” részét?

— Nemsokára már a lefelé következik.

— Na azt már szeretem.

Ogg Ángyi talpa a kovácsműhely udvarának kemény, agyagos talaját súrolta.

— Bekapcsolva hagyom a mágiát, nem lesz több egy pillanatnál — tájékoztatta társát. Figyelmen kívül hagyva a törpe segélykérő mekegését, leugrott a seprűnyélről és besietett a hátsó ajtón.

Erre legalább nem jártak a tündék. Túl sok a vas. Kiemelt egy feszítővasat a szerszámok közül, és visszaigyekezett az udvarra.

— Ezt hozza maga! — szólította fel Casanundát. Habozott egy kicsit. — Az embernek soha nem lehet túl sok szerencséje, ugye? — kérdezte, s visszament a műhelybe. Ezúttal sokkal hamarabb kijött, és valamit a zsebébe csúsztatott.

— Készen áll?

— Nem.

— Akkor menjünk. És figyeljen. Úgy értem, tartsa nyitva a szemét!

— Tündékre lesünk? — kérdezte Casanunda, miközben a seprű felszállt a holdfényben.

— Lehetséges. Nem Eszme volt, és rajta kívül errefelé csak Ixolit úr, a sikítószellem szokott repkedni, ő pedig mindig ügyel arra, hogy egy cetlin értesítsen, mielőtt felszáll. A légiforgalom szabályozása végett, ugye.

A város nagy része sötét volt. A hold fénye ezüst-fekete sakktáblát rajzolt a mezőkre. Kis idő múlva Casanunda kezdte jobban érezni magát. A seprű egyenletes mozgása megnyugtató hatással volt rá.

— Sok utast szállított már, ugye?

— Égen, földön, levegőben, igen.

Úgy tűnt, Casanunda mélyen elgondolkozik valamin. Mikor megszólalt, hangjában tudományos érdeklődés csengett.

— Próbált már valaha bárki a seprűn…

— Nem — jelentette ki határozottan Ángyi. — Leesne róla az ember.

— Nem is tudja, mit akartam kérdezni.

— Fogadunk fél dollárban?

Pár percig némán repültek tovább, majd Casanunda megveregette Ángyi vállát.

— Tündék három óránál!

— Akkor nincs baj. Az még messze van.

— Úgy értem, ott vannak, arra!

Ángyi a csillagokra hunyorított. Valami csipkézett körvonalú dolog mozgott az éjszakában.

— Ó, a fenébe!

— Nem tudja lerázni őket?

— Esélytelen. Negyven perc alatt meg tudják kerülni a Korongot. Nagyon gyorsak. Akkor sem tudnánk lehagyni őket, ha veszítenénk egy kicsit a súlyunkból.

— Azt hiszem, én hamarosan veszíteni fogok egy keveset — közölte vele Casanunda, miközben a fák felé süvítettek.

Levelek súrolták Ogg Ángyi cipőjét. Holdfény csillant meg tőle balra egy szőke üstökön. — Francba, francba, francba!

Három tünde szegődött melléjük kíséretül. Ez volt a módszerük. Addig üldözték az embert, amíg le nem zuhant, amíg meg nem alvadt a vére a rettegéstől; ezzel szemben, ha egy törpe akart megölni valakit, egyszerűen csak kettévágta a bárdjával az első adandó alkalommal. Ez azért van, mert a törpék sokkal jóindulatúbbak, mint a tündék.

— Üldözőbe vettek! — kiáltotta Casanunda.

— Megvan még a feszítővas?

— Igen!

— Helyes…

A seprű a néma erdő felett cikázott. Az egyik tünde előhúzta kardját, és suhintott vele. Lelökni őket a fák közé, életben tartani őket, ameddig csak lehet…

A seprű hátramenetbe kapcsolt, mire Ogg Ángyi feje és lábai előrelendültek, úgyhogy most már féligrészt a kezén ült, féligrészt pedig semmin. A tünde nevetve felé száguldott…

Casanunda kinyújtotta a feszítővasat.

Felhangzott egy doioinng.

A seprű megint előrelendült, és Ogg Ángyi Casanunda ölébe pottyant.

— Bocsánat!

— Semmi gond. Mi több, ha akarja, bármikor ismételje meg nyugodtan.

— Eltalálta, ugye?

— A lélegzete is elállt.

— Nagyon jó. Hol van a többi?

— Nem látom őket — vigyorgott fülig érő szájjal Casanunda. — Most aztán megmutattuk nekik, mi?

Valami süvített, és beleállt Ogg Ángyi kalapjába. — Tudják, hogy vas van nálunk — mondta. — Nem fognak közelebb jönni. Nincs rá szükségük — tette hozzá keserűen.

A seprű befarolt egy fa mögé, és felszántotta a harasztost. Ezután egy benőtt ösvényre lendült.

— Már nincsenek a nyomunkban — jelentette Casanunda kicsivel később. — Elijesztettük őket, ugye?

— Nem mi. Nem mernek túl közel menni a Hosszú Emberhez. Idegesek lesznek tőle. Huhh, nézze csak, milyen állapotban van ez az ösvény! Egész fák nőnek rajta. Lánykoromban egy fűszál nem sok, annyi se nőtt erre. — Nosztalgikusan elmosolyodott. — Nagyon népszerű nyáréji hely volt a Hosszú Ember, igen.

Az erdő jellege megváltozott. Ez a rész még Lancre erdőségeihez képest is öregnek számított. Mohaszakáll lógott a göcsörtös, alacsony ágakról. Ősöreg levelek zörödültek meg a talajon, ahogy a boszorkány és a törpe átrepült a fák között. Valami meghallotta őket, és végigzúzott az aljnövényzetben. A hangjából ítélve egy szarvakkal rendelkező valami volt. Ángyi hagyta, hogy a seprű szép lassan leálljon.

— Ott — tolt félre egy páfránylevelet —, ott van a Hosszú Ember.

Casanunda átkukucskált a könyöke alatt.

— Ennyi? Ez csak egy öreg sírdomb.

— Három öreg sírdomb — javította ki Ogg Ángyi.

Casanunda végignézett a burjánzó tájon.

— Igen, látom — szólt. — Két kerek, meg egy hosszú. És?

— Amikor először megláttam a levegőből — válaszolta Ángyi —, majdnem leestem a seprűről nevettemben.