Terry Pratchett - Hölgyek és urak

A levelek szétrobbantak. A kis isten megpillantott egy agyaras alakot, ami csupa karból és bosszúból állt. Majd feltűnt pár csapzott emberi lény is, egyikük egy vasrudat lengetett a feje felett.

Herne nem várta meg, hogy mi történik ezután. Átsuhant a jelenések lába között, és továbbszaladt, de a távoli csatakiáltás még sokáig visszhangzott hosszú, lehajló fülében:

— Hát persze, adja csak ide azt a kürtcsigát! Hogy csináljuk? Hangerő!

Ogg Ángyi és Casanunda némán sétált vissza a barlang bejáratához. Mikor kiléptek az éjszakába, a törpe megszólalt:

— Tyű!

— Még itt fent is szivárog kifelé — mondta Ángyi. — Nagyon maccskó ez a hely.

— Úgy értem, te szentséges ég…!

— Ő okosabb, mint az a nőszemély. Vagy csak lustább — magyarázta Ángyi. — Ő ki fogja várni az idejét.

— De olyan volt…

— Úgy mutatkoznak meg nekünk, ahogy akarnak. Azt az alakot látjuk, amit mi adunk nekik. — Visszaengedte a sziklát, és leporolta a tenyerét.

— De miért akarná megállítani a Királynőt?

— Hát, végül is, a férje. Ki nem állhatja. Azt hiszem, ezt nevezik nyitott házasságnak.

— Mit fog kivárni? — kérdezte Casanunda, miközben körbenézett, nem ólálkodnak-e további tündék a környéken.

— Ó, hát tudja — gesztikulált Ángyi. — Ezt a sok vasat és könyvet és gépezetet és univerzumokat és olvasást és ilyesmiket. Úgy gondolja, ezek el fognak múlni. Egy szép napon végük lesz, és akkor az emberek felnéznek a naplementére, és őt látják meg.

A törpe azon kapta magát, hogy megfordul megnézni a naplementét, odaképzelve, ahogy a hatalmas alak kirajzolódik az alkonyatban, a halom felett.

— Egy szép napon vissza fog térni — mondta Ángyi lágyan. — Amikor már a fejekben élő vas is elrozsdált.

Casanunda félrebillentette a fejét. Ha az ember élete nagy részét különböző fajok között éli le, önkéntelenül is megtanulja olvasni a testnyelv jeleit, különösen ilyen nagy betűtípus esetén.

— És maga ezt nem is sajnálja túlságosan, mi? — kérdezte.

— Én? Én nem akarom, hogy visszatérjenek! Megbízhatatlanok és kegyetlenek és arrogáns paraziták, semmi szükség rájuk.

— Fogadjunk fél dollárba?

Ángyi hirtelen elpirult.

— Ne nézzen így rám! Eszmének igaza van. Hát persze, hogy igaza van. Semmi szükségünk többé a tündékre. Ez ésszerű.

— Eszme az az alacsony?

— Ha, dehogy! Eszme az a magas, azzal az orral! Emlékszik…?

— Ja igen, tényleg.

— Az alacsony az Magrat. Érzékeny lány, egy kicsit talán túlságosan is. Virágokat visel a hajában, és hisz a népdalokban. Szerintem egy szempillantás alatt igent mondana, ha táncba hívná egy tünde, az a fajta.

További kételyek dúlták fel Magrat lelkét. Többek között a számszeríjakkal kapcsolatosak. A számszeríj nagyon hatékony és felhasználóbarát fegyver: gyors, kényelmes, és avatatlan kezekben is halálos. Ebből a szempontból talán egyfajta rendhagyó félkész egytálételhez lehetne hasonlítani. Ugyanakkor egyszeri használatra tervezték, olyasvalaki számára, aki biztos helyre tud bújni, amíg újratölti. Egyéb esetben nem több némi fémnél, fánál és zsinórnál.

Aztán ott volt a kard is. Soma bizalmatlansága ellenére Magrat elméletben értett a kardokhoz. Tudta, hogy lendületes kézmozdulattal az ellenfélbe kell döfni őket, miközben az megpróbálja ezt megakadályozni. Abban nem volt teljesen biztos, hogy azután mi történik. Reménykedett benne, hogy lehet újra próbálkozni.

És a páncéljában is kételkedett. A sisak és a mellvért rendben voltak, de a többi része acélsodronyból készült. És, mint azt Soma is nagyon jól tudta, a sodrony a nyílvessző szempontjából csak egy csomó lazán összekapcsolódó lyuk.

Még mindig dúlt benne a harag, a nyers düh lelke mélyéig áthatotta. De nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy amit ez a düh áthatott, az Magrat Beléndeknek, a környék leendő vénkisasszonyának esendő teste.

Nem látott tündéket a városban, de a nyomaikat igen. Ajtók lógtak a zsanérjukról. Úgy nézett ki a hely, mintha Dzsingisz Cohen dúlta volna fel [37] Innen származik a „nagybani, avagy tömegpusztítás” kifejezés. .

Odaért az ösvényhez, ami a kövekhez vezetett. Szélesebb volt, mint korábban; a lovak és a kocsik feltúrták felfelé menet, és a menekülő emberek ingovánnyá változtatták lefelé igyekeztükben.

Tudta, hogy figyelik, és szinte megkönnyebbült, amikor három tünde kilépett a fák alól, még mielőtt eltűnt volna mögötte a kastély.

A középső elvigyorodott.

— Jó estét, leányom! — köszöntötte. — Jégmadár herceg vagyok, és meg kell hajolnod, ha hozzám beszélsz.

A hanghordozása azt sugallta, nincs helye engedetlenségnek. Magrat érezte, ahogy megfeszülnek az izmai, hogy eleget tegyen a felszólításnak.

Ynci királynő nem engedelmeskedett volna…

— Az a helyzet, hogy gyakorlatilag már én vagyok a királyné — válaszolta.

Ekkor nyílt először lehetősége arra, hogy olyan körülmények között nézzen egy tünde szemébe, amikor meg tudja figyelni a részleteket. Ennek a példánynak pillanatnyilag magas arccsontjai voltak, a haját lófarokba fonta. Öltözetként mindenféle maradék rongyot, csipkét és szőrmét viselt — magabiztosan, mert tisztában volt azzal, hogy egy tündének minden jól áll.

Tökéletes orra most összeráncolódott.

— Lancre-nek csak egyetlen Királynője van — közölte a lánnyal. — És ő egészen biztosan nem te vagy.

Magrat összpontosítani próbált.

— Hol van hát? — kérdezte.

A másik kettő felemelte az íját.

— A Királynőt keresed? Akkor odavezetünk hozzá — jelentette ki a herceg. — És, hölgyem, mielőtt megfordulna a fejedben, hogy azt a mocskos vasnyilat használd, jobb, ha tudod, több íjászunk is rejtőzik a fák között. — És valóban megzörrentek az út menti fák, ám aztán puffanás hallatszott. A tündék láthatóan meghökkentek.

— Menjetek az utamból! — szólította fel őket Magrat.

— Azt hiszem, nem értjük egymást — válaszolta a tünde. Szélesebbé vált a mosolya, de az út másik oldala felől hallható újabb puffanás letörölte azt az arcáról.

— Végig éreztük, ahogy közeledsz az ösvényen — tájékoztatta Magratot. — A bátor leány, aki elindult megmenteni kedvesét! Ó, mily romantikus! Vigyétek!

Egy árnyék magasodott a két fegyveres tünde fölé, mindkét kezével megfogott egy-egy fejet, és összeütötte őket. Ezt követően átlépte a testeket, és ahogy a herceg megfordult, a jobbhorga egyenesen telibe kapta, miáltal a tünde elrepült, és egy fának csapódott.

Magrat kirántotta a kardját.

Bármi volt az illető, veszélyesebbnek látszott a tündéknél. Saras volt és szőrös, testfelépítését nézve már-már trollszerű, és olyan karral nyúlt a kantárért, ami mintha soha nem ért volna véget. Magrat felemelte a kardot…

— Úúk?

— Rakja le azt a kardot, kérem, kisasszony!

A hang valahonnan mögüle érkezett, de emberinek tűnt, és zaklatottnak. A tündék soha nem keltettek zaklatott benyomást.

— Maga meg kicsoda? — kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. Az előtte álló szörnyeteg szélesen rávigyorgott sárga fogaival.

— Izé, Abrand Stib vagyok. Varázsló. És ő is az.

— De hát nincs rajta ruha!

— Készíthetek neki egy fürdőt, ha szeretné — válaszolta hisztérikus hangon Abrand. — Fürdés után mindig felveszi az öreg zöld fürdőköntösét.