Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Nem lehet nem észrevenni őket — magyarázta Magrat. — Az egyikük sovány, és csúnyán néz mindenkire, a másik pedig kicsi, kövér, mogyorózik és sokat nevet. És nagyon hangosan beszélgetnek egymással. És mindkettőnek magas, csúcsos kalapja van.

— Nem mondanám, hogy észrevettem őket — válaszolta Abrand.

— Akkor biztos nem voltak ott — vonta le a következtetést Magrat. — A boszorkányság lényege, hogy észrevegyék az embert. — Majdnem hozzátette, hogy ő soha nem volt különösebben jó ebben, de aztán inkább mégse. Ehelyett azt mondta: — Felmegyek oda.

— Egy hadseregre lesz szüksége, kisasszony. Úgy értem, most is pórul járt volna, ha a Könyvtáros nem lett volna a környéken.

— De nincsen hadseregem. Úgyhogy egyedül kell megpróbálnom, nem?

Ezúttal Magratnak sikerült ügetésre bírnia a lovat.

Abrand nézte, ahogy ellovagol.

— Tudja, a népdalok nagyon veszélyesek — mondta az éjszakai levegőnek.

— Úúk.

— Csúnyán fogja végezni.

— Úúk.

— Hé, Virágcserép úr, két korsó angolnát, ha lenne szíves!

— Persze, lehet, hogy ez a sorsa, vagy valami ilyesmi.

— Úúk.

— Ezredeskéz, aprórák.

Abrand Stib feszengett.

— Szeretne valaki utána menni?

— Úúk.

— Hoppá, ott megy azzal a nagy órájával!

— Ez „igen” volt?

— Úúk.

— Nem az, hanem amit ő mondott.

— Ecc-pecc, kimehetsz.

— Azt hiszem, ez beleegyezést jelent — sóhajtott fel Abrand megadóan.

— Úúk?

— Van egy csodálatos új mellényem.

— De, tudják — figyelmeztette társait Abrand —, a temetők tele vannak olyan emberekkel, akik bátran, ám ostobán a tettek mezejére léptek.

— Úúk.

— Mit mond? — kérdezte a Kincstárnok, aki útban valahova máshova áthaladt a valóságon.

— Azt hiszem, azt mondta, „előbb-utóbb mindenkivel tele lesznek a temetők” — fordított Abrand. — Ó, a macska rúgja meg! Menjünk!

— Igen, csakugyan — válaszolta a Kincstárnok. — Első tiszt, vegyék fel a kesztyűket!

— Ó, fogja már be!

Magrat leszállt, és elengedte a lovat.

Tudta, hogy most már nincs messze a Táncosoktól. Gyűrű alakú fények villództak az égen.

Azt kívánta, bárcsak hazamehetne.

A levegő hidegebb volt errefelé, túl hideg egy nyári éjszakához képest. Ahogy keservesen róni kezdte az utat, hópelyhek örvénylettek a levegőben, majd változtak esőcseppekké.

Maphlaves a kastélyban materializálódott, és egy oszlopba kapaszkodott, amíg ki nem fújta magát. A transzmigrációtól mindig kék pöttyök jelentek meg a szeme előtt. Senki nem vette őt észre. A várban nagy felfordulás volt. Nem mindenki szaladt haza. Az utóbbi pár ezer évben több hadsereg masírozott keresztül Lancre-en, és a nép kollektív emlékezete megőrizte a kastély biztonságos, vastag falainak képzetét. Fuss a várba! Így jelenleg ott tartózkodott a kis ország lakosságának túlnyomó része.

Maphlaves pislogott. Mindenfelé emberek nyüzsögtek, akiknek egy nem rá szabott páncélinget és a karján kötést viselő kistermetű fiatalember tartott lelkesítő szónoklatot. Úgy tűnt, ő az egyetlen, aki bármennyire kezelni tudja a helyzetet.

Amikor már biztos volt benne, hogy tud járni, Maphlaves elindult felé.

— Mi folyik itt, ifjú… — kezdte, majd elhallgatott.

Soma Ogg körülnézett.

— Az az agyafúrt nőszemély! — közölte Maphlaves a levegővel, úgy általában. — „Ó, hát akkor menj el érte!”, mondta, én meg bedőltem neki! Még ha maradt is volna bármi erőm, akkor sem tudnám, hova kell visszamennem!

— Uram? — kérdezte aggódva Soma.

Maphlaves megrázta magát.

— Mi történik?

— Nem tudom! — felelte Soma, miközben majdnem elsírta magát. — Azt hiszem, megtámadtak minket a tündék! Semminek, amit elmondtak nekem, nincs semmi értelme! Valamikor az Előadás alatt jöhettek elő! Vagy valami!

Maphlaves végignézett a rettegő, zavarodott embereken.

— És Magrat kisasszony elment egyedül, hogy legyőzze őket!

Maphlaves zavarba jött.

— Ki az a Magrat kisasszony?

— A leendő királyné! A menyasszony! Tudja! Magrat!

Maphlaves agya egyszerre csak egy információt tudott megemészteni.

— És miért ment ki?

— Mert elfogták a királyt!

— Tud róla, hogy Mállottviksz Eszmét is foglyul ejtették?

— Mi, Mállottviksz Nénét?

— Én azért jöttem vissza, hogy megmentsem — magyarázta Maphlaves, majd rájött: ez így ebben a formában vagy ostobaságnak, vagy gyávaságnak hangzik.

Soma túlságosan fel volt dúlva ahhoz, hogy észrevegye.

— Csak azt remélem, hogy nem gyűjtik a boszorkányokat! — aggódott. — Mert akkor id'sanyára is szükségük lesz, hogy meglegyen a teljes készlet.

— Hát, engem még nem kaptak el — szólalt meg mögötte Ogg Ángyi.

— Anya? Hát te hogy jöttél be?

— Seprűn. Javasolnám, hogy küldj fel néhány íjászt a tetőre. Én onnan jöttem le. Más is megteheti.

— És mit fogunk most csinálni, anya?

— Mindenfelé tündebandák garázdálkodnak — válaszolta Ángyi —, a Táncosoknál pedig valami nagyon világít…

— Rájuk kell rontanunk! — kiáltotta Casanunda. — Kóstolják meg a hideg acélt!

— Nemes lélek ez a törpe! — értett egyet Maphlaves. — Igaza van! Megyek, hozom a számszeríjamat!

— Túl sok van belőlük — közölte velük Ángyi szenvtelenül.

— Néne és Magrat kisasszony kint járnak, anya — mondta Soma. — Magrat kisasszony nagyon furcsa lett, és páncélt öltött, és kiment, hogy megharcoljon az összessel!

— De a dombokon nyüzsögnek a tündék — mondta Ángyi. — Dupla adag a pokolból, kis ördögökkel a tetején. Biztos halál.

— A halál egyébként is biztos — világosította fel Maphlaves. — Ez a lényege, hogy biztosan eljön mindenkiért.

— Esélyünk se lenne! — tiltakozott Ángyi.

— Ami azt illeti, van egy kis esélyünk — javította ki Maphlaves. — Én nem értek ehhez az egész kontinuinuinuum ostobasághoz, de abból, amit az ifjú Stib mondott, azt vettem ki, hogy mindennek meg kell történnie valahol, érti? És ez azt jelenti, hogy akár itt is történhet. Még ha millió is az egyhez az esélye, hölgyem.

— Ezzel nincs is semmi gond — válaszolta Ángyi —, de azt akarja mondani, hogy minden Maphlaves úrért, aki életben marad ma éjjel, kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvenkilencnek meg kell halnia?

— Igen, de engem azok nem érdekelnek — válaszolta az Arkrektor. — Vigyázzanak csak magukra! Megérdemlik, amiért nem hívnak meg az esküvőjükre.

— Mi?

— Semmi.

Soma egyik lábáról a másikra ugrált.

— Ki kell mennünk és felvennünk velük a harcot, anya!

— Nézz végig az embereken! — szólította fel Ángyi. — Kutya fáradtak, csuromvizesek, és nem értenek semmit! Ez nem egy hadsereg!

— De anya, anya, anya!

— Mi van?

— Majd én megoroszlánosítom őket, anya! Ezt szokták csinálni, mielőtt a seregek harcba mennek. Naa, anyaaa! Erről olvastam a könyvekben! Az ember veszi a söpredéket, lelkesítő beszédet tart nekik, és megoroszlánosítja őket, és akkor rettenetes haderővé válnak. Naa, anya!

— De ők már most is rettenetesek.

— Úgy értem, rettenetesen harciasak lesznek. Naaaaa, anya!

Ángyi végignézett a százvalahány lancre-i lakoson. A gondolathoz, miszerint ezek képesek lennének bárkit is megtámadni, még szoknia kellett.